Újjászületni magamban, öregen, de mosolyogva, mint a csecsemő, aki a mosolyával megvédi magát, leveszi lábáról az idegent. Amit szerettél, elbújik előled, melletted még befonja az öregség, azt hiszi, hogy megfertőzöd vele, a titkát senki meg ne tudja tőled. Pedig ravaszul les ki a szemekből, cserbenhagyta vére és veleje. Vak az, aki nem látja önmagát, vadméztől ragacsos tekintete. Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod, miért kelj fel, és miben reménykedj? De újjászül magadban, öregen a fény, mikor befutja homlokod.
(Mezey Katalin Új Ember. 2011. július 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése