Lyukas óráimban olvasgatom a Lyukasórát (nem a televíziós műsort, hanem a folyóiratot), s ritka gyöngyszemre lelek. Egy hosszú és beleérző devecseri riport után, amely a vörisiszap-katasztrófa utóéletét taglalja, kis kiegészítés a lap alján: lejegyezte Takács Tamás Devecserben, 2010. december 5-én. Az írás címe: Mária kútja; felcíme: Csoda Kolontár és Devecser határán.
Megtudom, hogy „miközben több hektárt öntött el a vörösiszap Kolontár és Devecser területén, s több emberéletet követelt az áradat, a két település határán álló Mária kútja kegyhelyet elkerülte a pusztulás. Az országút és a Torna-patak között, valamint a vízfolyás medrében mintegy két-háromszáz méter szélességben folyt az áradat, ám a Szűzanya forrása mégis iható maradt. Annak ellenére, hogy a katasztrófasújtotta két település vízbázisát tönkretette a lúgos hullám. A szentkút a két település közötti határon futó Jézus-ösvény egyik állomása.”
Sokat gyötört XXI. századi lelkünk szomjazik a csodára, az agyunk meg reménytelenül szkeptikus: notóriusan igyekszik természettudományos magyarázatot találni a természetfölöttire. Felötlenek például a Lourdes környéki csodás gyógyulások, az a bizonyos megszentelt vízpermet, aminek gyógyhatása orvosilag nem analizálható, de nem is ellenjavalt, mert a tételes tudomány itt tanácstalanul széttárja a kezét. Eszünkbe jut a vatikáni praxis is, amely a szentté avatást csodatételhez köti ugyan, de a megfelelő grémium már azt is elfogadja csodának, ha a jelölt imájától valaki kijavult a nyavalyájából valahol a Föld túlfelén. Ez szép, hiszen egyrészt maga a keresztény globalizmus, másrészt a virtuális telepátia – vagyis fölöttébb korazonos indoklás. Itt vannak aztán a Mária-jelenések is, amelyeket előbb komoly egyházi vizsgálóbizottságok igazolnak, s csak aztán indul meg a kápolna- és templomépítés és a zarándoklat, illúziótlanabb nevén a vallási turizmus. Ez a fajta kollektív lelki élet a világon senkinek nem éárt, annyiban viszont sokaknak segít, hogy keretet és formát ad annak a bizonyos gomolygó valaminek, amit közkeletűen hitnek szokás nevezni. A búcsújáróhelyek úgy hasonlítanak egymásra, mint mondjuk a fürdővárosok, de mindegyikben van valami eredeti alkotóelem, ami másutt nem található meg. Egy lokálpatrióta hívőben pedig (főként, ha még némi kreativitás is szorult belé) természetes a vágy, hogy ezt a különleges vonást megtalálja, netán megalkossa. Markaz határában, a Mátrába felkapaszkodó turistaút mentén például erdei Mária-oltárokat látni a fákra erősítve: a technikát a madáretetők kihelyezése ihlette, a szándékot a túrázásra is hajlamos zarándokok odacsalogatása.
Így aztán a devecseri-kolontári csoda kapcsán sem azon tűnődik el az ember, hogy ha már az égiek mindenképp csodát akartak tenni, miért a kegyhelyet mentették a hömpölygő vörösiszap elől, s miért nem az emberéleteket. Kerényi József építész úrtól tudom: a tanyákat az Alföldön is a pár méteres, olykor néhány centiméteres magaslatokra telepíti az évszázados tapasztalat. Olykor ezt szabad szemmel nem is észlelni, aztán könnyen csodát is kiálthat az idegen, hogy a földek mindenütt belvízben állnak, a tanya meg nem. Nem ismerem a szóban forgó dunántúli helyszínt, de úgy képzelem, hogy azt a bizonyos Mária-kutat is ösztönösen magaslatra emelték – ezért kerülte el az ár. Elemi (vagy nem elemi) csapások idején persze jó a csodában vagy a gondviselésben bizakodni – főként, ha a devecseri kőkereszt 1870-es vésete szerint immár száznegyven éves tradícióra támaszkodhatunk. Így aztán nem is annyira lényeges, hogy a Mária-kút vizétől valóban eltűnnek-e a bőrbetegségek, meg hogy tényleg meggyógyítja-e a hithű zarándokok gyomorrákját (ha valóban így van, a vörösiszap földje hamarosan tejjel-mézzel folyó kánaán lesz) – a lényeges, hogy reménykedni tudjunk egy biztatóbb jövőben.
Csontos János.
Forrás: hirado.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése