A magyar szellem alulírott munkásai úgy érzik, hogy ők sem maradhatnak közömbösen és szótlanul a végzetes válaszút előtt. Függetlenül a napi politika változó helyzeteitől és aktuális kényszereitől, szükségesnek látjuk, hogy kifejezést adjunk emberi döbbenetünknek és aggódásunknak. Szerény képviselői vagyunk egy kis nemzet szellemiségének. De ez a nemzet itt él, Európa legveszélyesebb pontján, az ellentétes érdekek útjában s keresztútjában. Ha egyszer a nagy vihar kitör, minden a véletlentől függ. Senkinek sincs több oka és joga aggódni, mint nekünk. Vajon lesz-e még menekvés, semlegesség, visszavonulás ebben a szerencsétlen világrészben? Mi vár egyetlen, halálosan féltett és szeretett kis hazánkra, melyet egy háború már csúnyán és katasztrofálisan földarabolt?
Talán egy új világháborútól reméljük visszanyerni, amit az első elvett? Nincs magyar, aki ezt kívánná. De jól tudjuk, hogy ez nem is lehetséges. Tudjuk, hogy a jövő háborújában nincs többé győzelem. A győző éppen úgy elbukik, mint a legyőzött. S Magyarország elbukhatik akkor is, ha szövetségesei győznének. Sem az ellenség, sem a szövetséges nem lesz iránta kímélettel. Mi egyedül vagyunk a világon, s a legkönnyebben feláldozhatók. Még jó, ha feláldozásunk nem lesz egy bűnbak feláldozása, s nem fog hasonlítani a kivégzéshez.
A modern háború alapos munkát végez. Nemcsak politikai bukásról lehet itt szó, s nem is csupán kultúránk pusztulásáról. Ami végre is egy új nemzeti erőfeszítéssel még talán újraépíthető volna. Itt magáról a puszta létről van szó. A régi magyar költő nemzetének "nagyszerű haláláról" álmodik abban a versében, mely népünk imája lett. De még az ő izgatott fantáziája sem képzelhette ezt a halált oly tökéletesnek, fizikainak, szó szerintinek és orvosságtalannak, mint amilyent az események ma nem sejtett hamarossággal megvalósíthatnak. A világ katasztrófája elsősorban Magyarország pusztulását jelentené.
Nem nézhetjük hát némán és hidegen, hogyan közeleg a legnagyobb rém, mely az emberiség látóhatárán valaha megjelent. A hallgatást lehetetlennek és természetellenesnek éreznők. Nem vagyunk szentimentális pacifisták. De nem láthatjuk be, miért volna valami különös érzelmesség följajdulni annak, akinek életét, családját, hazáját, mindenét a legrettenetesebb veszélyek fenyegetik. Az utókor, ha lesz még, inkább azon fog csodálkozni, hogy az életben, mai életünkben ennek a veszélynek jelenléte és gondolata alig hagyott nyomot.
Nem bírhat hallgatásra az a gondolat sem, hogy szavunk csak növeli a nyugtalanságot, s úgysem tehet semmit a háborús végzet ellen. Nagyon jól tudjuk, hogy valamennyien, akarva, nem akarva állandóan teszünk valamit, ha nem ellene, akkor mellette. A beszéd itt már maga cselekedet, és a nyugtalanság kötelesség. A háborút emberek csinálják, emberek készítik elő, egy emberi hangulat légkörében, mely előre belenyugszik, és ezáltal lehetővé teszi. Minden szavunk erősítheti vagy gyöngítheti ezt a hangulatot; aki legkisebb közülünk, az is hozzájárul észrevétlenül az általános hatáshoz.
Meg vagyunk győződve, hogy amíg a veszély tudata nem alszik el, amíg az igaz emberség érzése él, és kifejezést nyer, addig nem veszett el minden remény az emberi jövő számára. Egy pillanatra sem hisszük a háborút szükséges rossznak és elkerülhetetlen végzetnek. Megvetjük és megbélyegezzük a cinizmus vállvonó fölényét, amely szerint "háború mindig volt, és mindig lesz." Megvetjük a kételyt, mely Kant szavaival élve "maga hozza létre a rosszat, amit megjövendöl". Az emberiség óriási utat tett meg az ősi vadság ideje óta, mikor az egyesek még ököllel és husánggal intézték el egymás közt pörös ügyeiket. Ami hátra van, már a kisebb feladat számára: ha meg nem akasztja utolsó lépésében a saját hitetlensége vagy hisztériája.
Kötelességünknek valljuk minden erőnkkel ellenszegülni ennek a hitetlenségnek és hisztériának. Ha az emberekben még rengeteg vadság és vérengzés van is, ez csak eggyel több ok, küzdeni az ellen, hogy ez a vadság tápot, bátorítást vagy teret és harcteret nyerhessen.
Megvetjük, és az emberiség ellenségének bélyegezzük azt, aki a tudatunk alatt lakó vadság mély ösztönében valami szép, nagy, ősi dolgot lát, melyet a civilizációnál erősebbnek s talán még értékesebbnek is hirdet. Ellenség ő, mert vissza akarja csinálni azt a nagyszerű utat, a kultúra és kereszténység szent útját, amelyen évezredek alatt annyi áldozattal és erőfeszítéssel haladtunk előre.
Tudjuk és hirdetjük különben, hogy a mai háborúnak nincs is köze az ember ősi és nemes ösztöneihez. Sokkal több köze van a modern gépipar és bürokrácia szelleméhez. Sohasem leszünk hajlandók hősiességről beszélni oly harcban, mely még gyenge nők és gyermekek tömegekben való megfojtását is magával hozhatja. Igazi lovag és hős, a szó nemes, régi értelmében bizonyára már eleve tiltakoznék az ellen, hogy az ilyen harcban egyáltalán részt vegyen. A mai háború nem otthonunk védelmét, hanem otthonunk áldozatul dobását jelenti. Éppen ezért hangos szóval ítéljük el azt is, aki a háborút vagy háborús érzületet nemzeti jelszavak szép köpenyébe takarja. Az új világháború nem nemzeti, hanem nemzetközi ügy: nemzetközi üzletcsoportok és érdekszövetkezetek harca. A szegény nemzetek csak mint áldozatok kerülnek bele. Aki a nemzet szent nevét keveri ezekbe az aljasságokba, s az emberiség ellen készülő merényletet nemzeti frazeológiával szépíti: a mi szemünkben nem lehet más, mint hazaáruló és nemzetgyalázó.
Még bűnösebbnek tekintjük azt, aki a háborút mentve és magyarázva gazdasági érdekekre hivatkozik. Micsoda gazdasági érdek bírhat rá, hogy gyilkoljunk, vagy hogy családunkat a legyilkolás veszélyének tegyük ki? Meghalni azért, hogy több ennivalód legyen: komikus ostobaság. És ölni azért, hogy több ennivalód legyen: rablógyilkosság.
Szó sincs róla persze, hogy mi a világ mai helyzetét, a gazdasági javak s érvényesülési terek elosztását egyének és nemzetek között igazságosnak és véglegesnek tartanók. Sehol sem nyomasztóbb a társadalmi igazságtalanságok légköre, mint hazánkban, s egyetlen országot sem tett oly szegénnyé és csonkává a hatalmasabbak erőszaka, mint Magyarországot. De erőszakot nem lehet erőszakkal gyógyítani, s igazságtalanságot nem tehet jóvá a háború, mely minden igazságtalanság anyja és szülője, mert elve ellentétes az igazság elvével.
Szilárdan hisszük, hogy a jog és igazság uralmát, a jobb belátás felülkerekedését csupán a béke hozhatja meg, s meg is fogja hozni. Hiszünk, remélünk s bízunk a Népszövetségben s minden oly intézményben, mely önzetlenül szolgálja az emberek közti megértés és béke céljait, még akkor is, ha a nehéz körülmények között pillanatnyilag hibákat követne el, vagy csekély eredményt mutatna föl. Kötelességünknek tartjuk, hogy ezeknek tekintélyét minden tehetségünk szerint erősítsük, és soha gúnnyal vagy kicsinyléssel ne csorbítsuk.
Forrón szeretjük hazánkat s nemzetünket. De sohasem ismerjük el, hogy akármilyen faj, nemzet vagy társadalmi osztály érdeke előbbrevaló lehetne az erkölcs parancsánál, az emberiesség tanításánál. A mi hazánk a háborús erőszak áldozata. Senki sem lehet őszintébben ellensége az erőszaknak és jogtalanságnak, mint a magyar.
Ezért érezzük hivatva magunkat, hogy hangot adjunk a nagy világ előtt érzéseinknek. Úgy látjuk, nem felesleges, hogy a politikusok és újságírók szava mellett hallható legyen a mi szavunk is, magyar íróké, művészeké és tudósoké, akik népünk tisztább szellemiségét képviseljük, melyet az aktuális politika tekintetei nem feszélyezhetnek. Európa szellemiségének képviselőihez fordulunk, az egységes és egyetlen európai kultúra nevében. A veszélyt közösnek érezzük és közelinek. Kincseink is közösek, amelyeket védenünk kell. Kérjük mindazokat, akiknek ez a kultúra még szent, tegyék magukévá szellemi állásfoglalásunkat, csatlakozzanak fogadalomszerű elhatározásainkhoz, s alakítsák meg az egységes kultúra zárt védelmi frontját.
1935
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése