Dr. Magyari Erzsébet emlékére II.

Kitüntették dr. Magyari Erzsébetet

Nem minden plébánia dicsekedhet azzal, hogy egyik tagjának tevékenységét Pro Ecclesia Hungariae /Magyar Egyházért/ kitüntetéssel jutalmazzák.

Dr.Magyari Erzsébet kitüntetést kapott. Cikk jelent meg erről az Új Emberben és a Keresztény Életben is, mindkettő a március 14-én, a 11. számban. Ezek olvashatók, megismételni nem érdemes.

Gyertya és Liliom számára mit kellene a „hazai pályán” elmondani? Úgy döntöttünk, hogy a legjobb az lesz, ha részletesen, személyesen vall életéről, egy-egy érdekes epizóddal fűszerezve. Azt is kértem tőle, hogy beszéljen még a Ferences Világi Rend újra-alapításáról, az egyházi javak visszaigénylésében betöltött szerepéről, a kárpátaljai missziót segítő munkájáról, de különösen Istennel való kapcsolatáról, (akit ő gyakran „Gazdának” hív), valamint emberhez, egyházunkhoz, és Pasaréthez való kötődéséről. Magnetofon-felvétel készült, ezért hagytam meg az egyes szám első személyű írásmódot. A címet is Ő adta. (Nem akart dicsekedni, nem beszélt arról, mi mindent tett Pasaréten, nem említette a templomtakarítást, az építkezéskor a mindennapi takarítást, a mosást és varrást, az irodai és sok-sok egyéb munkáról nem szólt, hiszen mindenki ennyit legalább megtenne.)

Én itt csak az íródeák tisztét töltöm be.

dr.Celler Zsuzsanna

Asissi Szent Ágnes Ferences Világi Rendi Közösség

Dr.Magyari Erzsébet:
Mesék a porszívóról

1927-ben születtem Szt. Klára napján. Édesanyám mélyen vallásos asszony volt, édesapám református vallású volt, de nem tartotta, édesanyám küldte el őt mindig a templomba. Nem akartuk téríteni, de 19 éves koromban közölte, hogy ő katolizál. Bohém ember volt, de nagyon segítőkész.

1945-ben érettségiztem közvetlenül az ostrom után. Jogra vettek fel, elvégeztem az első évet, és tavasszal a tanév vége felé úgy határoztam, -tulajdonképpen nem én határoztam, inkább a Jóisten, hogy apáca leszek. Nem úgy gondoltam, hogy én most akkor elzárkózom a világ elől, mert ezt nem nekem találták föl, engem mindig nagyon érdekelt a közélet. A Szociális testvérekhez, Schlachta Margitékhoz akartam belépni. Már be is mutattak neki. Szüleimnek az volt a kívánsága, hogy úgy járulnak hozzá a választásomhoz, (a Jóistenéhez remélem), hogy először végezzem el az egyetemet, csak utána lépjek be. Azt mondtam, tökéletesen mindegy a külső forma, a lényeg a lényeg: engedelmeskedtem.

Másodéves voltam, a negyedik szemeszter után, már kezdődött a borzolás. Forrt a levegő, és érezhető volt, hogy történni fog valami. Nem is tudom, hogy nevezzem: kommunista puccsnak, vagy valami hasonlónak. Mi akkor az édesapámmal együtt a Szabadság pártban politizáltunk. A kampánynyitó nagygyűlésre édesanyám nem engedett el. Nem akartam vele szembeszállni, maradtam. Már akkor nem is otthon laktunk, elmentünk valahová, hogy ne tudják, hol vagyunk, és az édesapám elment és nem jött haza. Aztán másnap már az egész városban rebesgették, - az újság az ilyesmit nem írta meg, /Szabad Nép/, hogy előző este, a kampánynyitó nagygyűlést megnyitották, akkor az ÁVÓ körülvette a nagygyűlést, és mindenestül bevitte az embereket az Andrássy út 60-ba az édesapámmal együtt. Sokakat aztán kiengedtek, és a pártban volt egy hozzám hasonló korú fiatal nő, akit szintén elvittek, és akivel úgy véletlenül egy pár percre apám négyszemközt tudott maradni. Merő véletlen volt az egész, megadta neki a címünket, hogy hol vagyunk, megkérte, hogy jöjjön el, és mondja el, mi történt, el is jött, el is mondta, de másnap jött az ÁVÓ is. A hölgy be volt építve, egyébként ő is nagyon érdeklődött a Szociális testvérek iránt, úgyhogy több irányból is volt neki úgy látszik jelentenivalója.

Aztán engem is bevittek az Andrássy út 60-ba. Két cellával arrébb voltam, mint az édesapám, és ott első két-három nap kihallgattak. Én soha életemben olyan nyugodt nem voltam, mint ott, és akkor. Tudtam azt, hogy az Isten kezében vagyok, a többi nem számított. Elhatároztam, hogy amit kérdeznek, arra vagy válaszolok, vagy nem, arra nagyon vigyáztam, hogy mit válaszolok, és mit nem válaszolok, amit elébem tesznek, megeszem, ahova becsuknak, oda hagyom magam becsukni, hiszen úgysem tehettem volna mást. Úgy látszik, látták az érdekeltek, hogy nem félek, és nem volt nekik érdekes, hogy külön bántsanak.

Azt, hogy a választások, hogy voltak, azt mi ott bent nem tudtuk. Valamikor szeptember közepén elvitték először édesapámat, megtudtam, hogy a rabkórházba, a toloncházba … végelgyengüléssel… került, akkor 56-58 éves volt. Rá egy héttel engem is átvittek.

Azt mondta az egyik csendőrtiszt, hogy: Erzsike, azokkal a nőkkel ne álljon szóba, azok utcanők. Én ránéztem, maga ezt honnan tudja? Pont olyanok, mint én vagyok, nem egészen, de sem a ruhájuk, sem a frizurájuk nem különleges. Az őrmester mondta, menjek oda a többi nő közé. Odamentem, beszélgettek tovább. Persze, a felét sem értettem, miről beszélnek, mit beszélnek. Ha láttál már konzervatívan nevelt úrilányt ötvenöt évvel ezelőtt, elképzelheted. Egyszerre az egyik megkérdezte tőlem, és téged, honnan hoztak ide? Egy pillanatig átvillant az agyamon, hogy mit mondott a csendőr, de az is, hogy megsértem őket, ha nem válaszolok. Nem tehetem meg, hogy megsértsek egy embert, aki kevesen érdeklődik, hogy honnan hoztak ide, azt meg ők nem tudták. Az mi? Elmondtam nekik, hogy mi, megkérdezték meddig voltam ott? Két hónapig. És mit adtak ott enni? Nem volt nehéz elmondani, délelőtt 11 órakor egy csajka rántott levesnek nevezett valamit, délután ötkor egy csajka bablevesnek hívták, -de volt benne minden, hol egy szál gyufa, hol egy cigarettacsikk, hol egy aprószög vagy bármi, mikor mivel jártak a konyhában, csak bab nem. Két perc alatt előttem egy halom ennivaló, rántott csirke, rétes, sok minden. Egyél! Ez azért volt nagy szó, mert akkor Pesten még nem lehetett élelmiszert kapni. Jártak falusiak csereberélni, például egy libát ágyneműért stb.

Én akkor értettem meg, hogy kinek, ami a bűne, az az erénye is. Annyi szeretet volt ezekben! Kikre fordították a jóindulatukat, az már más kérdés, de ezt már döntsék el ők a Jóistennel. Azután kiemeltek, be is tereltek minket valahova, másnap jött az ügyeletes tiszt, egy nagy 200 négyzetméter körüli alagsori helyiség volt, az összes bútorzata a beton volt, és ott ültünk vagy kétszázan.

Vasárnap volt szentmiséje a toloncháznak, aki akarta mehetett misére, domonkosoktól jártak be. Miséztek, gyóntattak, én meg nagyon örültem, hogy mehetek misére, áldozni. Meggyóntam, mikor befejeztük a gyónást, megkérdezte, ugye maga politikai? És a szülei tudják, hogy itt van? Adja meg a címet, elmegy és megmondom neki. Az egyik rendőr megsúgta nekem, hogy másnap visznek át az internálótáborba apámmal együtt, hogy az édesanyám ott lesz, figyeljek ki hátul a rácsos ablakon, amikor megyünk ki a kapun az utcára. Mert ott lesz az édesanyám. Persze hogy én figyeltem, amikor megláttam anyámat, kezdtem neki kiabálni, anyukám, anyukám! -És el nem tudtam képzelni, hogy miért sír a csendőr.

Utána az internálótáborban bő félévig voltam, és anyám kikapart minket onnan.

Miután kiszabadultam, én be is akartam iratkozni az egyetemre, de találkoztam az egyik volt évfolyamtársammal, egy nagyon rendes zsidó fiúval, aki azt mondta, hogy ne tegyem ki magamat annak, hogy kidobjanak. Megköszöntem, és eljöttem. Elhelyezkedni persze nem tudtam, mert ezzel a priusszal nem nagyon lehetett, mert akkor már bejöttek az önéletrajzok. Így otthonra vállaltam munkát, amit lehetett: gépírást, kézimunkát, ami jött. Abból éltünk valahogy, meg a nagynéném támogatott minket. Apámat is elengedték, de ő sem tudott elhelyezkedni, de nem volt mit, mást tenni, - vártunk.

Édesanyám közben idekerült a budai ferencesekhez. Pesten éltünk akkor a belső Józsefvárosban, és oda jártunk templomba. Akkor anyu idejárt, és én is vele együtt jöttem. Itt a házfőnök, Anaklét atya, hívott minket, hogy lépjünk be a harmadik rendbe. Én már előzőleg is foglalkoztam ezzel a gondolattal, úgy 16-17 éves koromban, de akkor a lelki atyám azt mondta: ugyan nem engedlek én téged a közé a sok pletykás vénasszony közé, nota bene ő volt a harmadik rendi igazgató. Ismerte őket. Itt beléptünk. 1949. december 11-én tettem fogadalmat. Utána már nem tartott sokáig. Nem nagyon jöhettünk össze már, és az egész szép csöndesen pislákolt a hamu alatt. Nem lehetett mit tenni. Mindent megszüntettek, föloszlatták a rendet is.

Az 50-es években a telefongyárban esztergáltam betanított munkásként. Utána az egyik harmadik rendi testvérünkkel és édesanyámmal együtt alapítottunk egy termelő szövetkezetet, ill. egy műanyag-feldolgozó szövetkezetet. Igaz ugyan, fogalmam sem volt róla, hogy mi az a műanyag, de ők sem, de valamiből meg kellett élni. Kimentünk Pomázra. A szövetkezet szerencsésen megalakult, mi voltunk benne hárman, valamint a kitelepítésből visszaszivárgó emberek. Felkapott hely volt a számukra, mert oda még beengedték őket, Pestre nem engedték be őket, nem is volt hová menniük, mert lakásukat már régen elvették. Fölvettük a tűzoltóparancsnok lányát, a többi meg föloszlatott szerzetes, meg apáca, meg visszaszivárgott kitelepített. Az összeszerelést, tehát a könnyű munkát végző a hölgyek férjeiből össze lehetett volna állítani akár egy vezérkart is. A földolgozásnál hárman voltunk, akik az alapanyagot készítettük, és aztán a készáru-feldolgozásban együtt dolgozott egy piarista meg egy kapucinus atya, aztán volt ott mindenki: kitelepítettek, apácák, missziós kispapok, atyák. Megkértünk minden pap tagunkat, hogy a pomázi templomban ne misézzenek. Belépett egy új tag, misézett Pomázon, két hét múlva megszüntették a szövetkezetet.

Utána kezdtem hivatásszerűen hitoktatással foglalkozni, mert közben, amíg ráértem, -mert nem kaptam állást - elvégeztem a Ward kollégiumot az Angol Kisasszonyoknál. Az utolsó végzős osztály voltunk.

Édesanyámat 1955. december 15-én vitte el az ÁVÓ, és ott maradtam egyedül.

Közben enyhült a helyzet. Én akkor a Baleseti Sebészeten voltam takarítónő, és nagyon elégedett voltam a munkakörömmel. Nem kérdeztek semmit sem tőlem, jól éreztem magam. Semmit sem tudtam, azt sem tudtam, anyu hol van.

Erős volt az úrgyűlölet. Volt egy főnővér, akiben igen kemény volt az úrgyűlölet, ott tett keresztbe, ahol lehetett. Én úgy döntöttem, hogy nem törődöm vele, imádkozom édesanyámért és teszem a dolgomat.

Aztán megjött anyu, elengedték, mert nagyon rossz egészségi állapotban volt. Mondta, enyhült a helyzet, iratkozzak vissza az egyetemre. Munkáltatónak alá kellett írnia a jelentkezési lapot, a szeme sem rebbent, aláírta, ajánlott, de másnap kidobtak.

1956. szeptemberében történt, hogy édesanyám elszédült és elesett, eltörte a kezét.

Jött a forradalom. Én szívesen mentem volna forradalmat csinálni, de nem hagyhattam ott egyedül édesanyámat. Így maradtam ki belőle.

Az egyetemet folytattam, és el is végeztem. Elkezdtem állást keresni, mert az sem volt könnyű. Végül a II. kerületi tanácsnál már fél éve kerestek hagyatéki előadót. Valaki oda beajánlott, ott voltam két évig.

Elkerültem a szerelőiparba. Nem tudtam jogászként gondolkozni. Ezért azt mondtam, hogy édes Jézusom most itt vagyok, ide tettél, kérlek, add meg a hozzá való gondolkodásmódot is. 20 évet ledolgoztam ott, azután nyugdíjba mentem, nagyon kevés szolgálati idővel. A végén kevés munkám volt, amit nem sajnáltam, mert nagyszerűen tudtam mellette intézni a karitász ügyeket.

Édesanyám 1976-ban meghalt, akkor szóltam itt Pasaréten Kolos atyának, hogy szívesen bekapcsolódnék az egyházközségi munkába. Beosztott kisinasnak Anasztáz testvér mellé. Sok mindent észrevettem, és amit tudtam csináltam. 1983-ban eljöttem nyugdíjba. Karitásszal is foglalkoztam és mindennel, ami éppen jött.

1990. januárjában jött egy értesítés a plébániákra a püspöki kartól, hogy minden plébános írja össze a területén lévő elvett egyházi ingatlanokat. Engem, mint jogászt, mindjárt kineveztek „plébánosnak”, és odaadták, hogy írjam össze ezeket. Én tudtam, hogy mi volt itt, de kérdeztem a régebbiektől is, mert mi 1962-ben költöztünk ide. Bementem a Földhivatalba, kikértem az összes iratokat és fölírtam, hogy melyiket mikor államosították, mi volt azelőtt, ki foglalkozott vele, kinek a kezében van. Ebből aztán nagyon érdekes dolgok derültek ki, pl. az, hogy a Szilfa utcában a Művelődési házat elfelejtették államosítani. Még akkor is a Kapisztrán János Rendtartomány budai zárdájaként volt bejegyezve. Valaki nagy örömében el is újságolta mindjárt a Szilfa utcai igazgatónőnek, mert ő egy olyan kedves, barátságos teremtés. Kiderült, hogy már másnap a főnöknőjével együtt beadott egy kérvényt a Szilfa államosítására. Azt kérték, adjon a tanács nekik kezelői jogot, az ingatlan fölött, ami azt jelenti, hogy akár el is adhatták. Kolos atya kapott egy levelet, mondta, hogy én menjek be. Akkor már régóta foglalkoztam a ferencesek jogi bántalmaival, szerencsére egyre többel. Kértem, hogy mutassa meg az iratokat. Az volt benne, hogy kezelői jogot kérnek, egy nappal azután, hogy megtudtam, hogy a ferencesek birtokában van a Szilfa utcai ház. Elmondtam, hogy ehhez nincs joguk, mert csak állami tulajdonra lehet kezelői jogot kérni. Nagy per lett belőle, mert a Művelődési Ház beperelte a rendet, hogy ők ezt 40-45 évig akadálytalanul használhatták, ők ezt elbirtokolták. Ez jogos is lett volna, ha nem így veszik el a tulajdont. Megmutattam nekik egy listát, hogy a magyar rendtartományból hány szerzetest vittek el és börtönöztek be, vagy végeztek ki, ill. ferenceseket hurcoltak el. Elutasították a művelődési ház kérelmét.

Aztán jöttek a visszaigénylések, tettem, amit lehetett.

Közben nemcsak szerzetesrendek állhattak helyre, hanem a Ferences Világi Rend is. Amikor nálunk még megszüntették, vagy szétszórták, még Ferences Harmadik Rend volt, de azután VI. Pál pápa 1978-as reformja után már Világi Rend volt.

A 80-as évek elejétől már kezdődött az, hogy Harmadik Rend nem lehet. De lehetett a templomban azaz lent a hittanteremben a Szt. Ferenc imaóra. László atya tartotta, nagy érdeklődés mellett. Ő azután elkerült innen, de az érdeklődés maradt, így azután kialakult egy olyan kör, akik rendszeresen jártunk oda, sőt amikor meghallották vidéken, hogy itt van egy ilyen lehetőség, volt egy házaspár, akik Győrből jártak ide, egy másik asszony pedig Veszprémből. Nagyon össze is barátkoztunk velük, ők is örök fogadalmasok voltak. Végül velük jött össze az első Világi Rendi Közösség. Előbb azonban az Új Emberben Németh Béla, világi rendi testvérünk felhívást tett közzé, hogy Esztergomban 1990. augusztusában lesz egy ilyen régi fogadalmasok találkozója, és, hogy jöjjenek össze a harmadrendiek, hogy lássuk, hányan vagyunk, mennyien maradtunk. Ez tényleg nagyon jól sikerült, sokan voltunk. Jöttek a felvidékről is Pozsonyból. Így elkezdődött a szervezés, Bélát megválasztottuk országos miniszternek, ami azt jelenti, hogy szolga. Nálunk a főnököt ferences módon szolgának hívják. Ő meg fölkért, hogy én vállaljam a titkári feladatokat. Persze, hogy szívesen vállaltam, és utána kezdett összejönni a közösség. Végül Kolos atya, aki akkor volt a tartományfőnök, meg is alapította az Assisi Szent Ágnes Világi Rendi Közösséget. Azóta is együtt vagyunk.

Közben visszaadtak mindenfélét, igatlanokat, rendházakat, templomokat hála Istennek. Megindult az élet.

Gorbacsov hozzájárulásával még 1989-ben lehetőség volt arra is, hogy a bíboros úr kiküldhessen Kárpátaljára néhány papot, akik ott a katolikusokat szárnyaik alá vegyék, mert ott majdnem az összes papot elhurcolták, görög katolikusokat és római katolikusokat egyformán. Római katolikus ott kevesebb van, görög katolikusból vannak többen. Hála Istennek a két szertartás között nem sok szertartásbeli különbség van. Kiket küldjön ki, hát a ferenceseket, mert ők a legmozgékonyabbak, meg a jezsuiták. Így azután ki is küldte az atyákat, és amikor Tihamér atya 1991-ben, amikor odakerült, a Margit körúti közösség, a Kapisztrán Szent János Közösség, akiknek ő a spirituálisa volt, létrehoztak egy alapítványt az atyák nagyszöllősi munkájának támogatására. Az alapítvány működött, 1993. elején személyi változásokra volt szükség. Ekkor fölkértek, hogy vállaljam el az alapítvány kuratóriumi elnökségét, meg az ügyeit

Hála Istennek sikerült szépen rendbe hozni az alapítványt. Eleinte igen nehéz volt, mert mindenki csak használt ruhát hozott, és pénzre is szükség lett volna, és az alapító tőke igen kevés volt, mert szegény ferencesek alapították. Volt egy olyan időszak, hogy annyi pénz volt a bankszámlánkon, hogy ne szüntessék meg.

Kárpátaljáról az atyák küldtek értelmes fiatal diákokat, hogy itt végezzék el a gimnáziumot. Esztergomban laktak, és az egyiket egyszer fölküldték Pestre, hogy valamit intézzen el a Margit körúti kolostorban. Jött a fiú hozzám, és mindjárt mondta, hogy Erzsi néni olyan bajban vagyok, eltört a szemüvegem, és nem tudok se tanulni, semmit sem csinálni, és nincs pénzem. Mibe kerül? Azt mondta, 6000 forint. Felhívtam Simon Máriát, aki a bankkal kapcsolatban állt, hogy állunk, de nem volt egy vasunk sem. Szegény lógó orral ment a kolostorba, dolgait intézni. Háromnegyed óra múlva telefonált Simon Mária, hogy egy úr telefonált, hozna pénzt az alapítványnak. Eljött, és 6000 forintot hozott. Meg lehetett venni Artúr szemüvegét. Később az ilyenek napirenden voltak. Az Úrnak azt mondtam, Te tudod, hogy nem szoktam pénzért imádkozni, de most kénytelen vagyok. Később már nem volt bőr a képemen, hogy azt mondjam, nem szoktam pénzért imádkozni, de amikor nagyon nagy szükség volt a pénzre, kértem. Így ment ez egészen 2000-ig.

Azután Antal atya püspök lett, és mondta, hogy neki is szüksége van egy alapítványra. Mi kell hozzá? Leírtam, mi kell hozzá, meg húszezer forint. Nekem nem volt ennyi pénzem, egy hónapi nyugdíjam volt akkor. Jön vissza a válasz, kedves alapítónő, légy szíves készítsd el, és tegyél mellé húszezer forintot. Megírtam az alapító okiratot, elintéztem a formaságokat, és elmentem a bankba, megvettem a szükséges nyomtatványokat, erre elment ötezer forint, és a tizenötezret betettem a bankba, nyitottam egy számlát, mert erről is kellett igazolás, hogy megvan a pénz. Jött a levél, hogy nem elég a tizenötezer forint, legalább ötvenezer kell. Te jóságos ég, ennyi pénz a világon sincs! Ez ekkor még 1996. elején nagy pénz volt. Másnap bemegyek a Margit körúton a plébánia-irodába. Azzal fogadnak, hogy Antal atyának itt hagytak harmincezer forintot, de jó, most már csak ötezer hiányzik. Abban a pillanatban belép Mihály atya, és Aranka rögtön megkérdezi, van-e ötezer forintja, volt, és odaadta. Így azonnal befizettem a bankba, és az alapítvány egy hét múlva létrejött. Hála Istennek azóta is jól működik, teljesen ferences égisz alatt, és én, pedig a másik alapítványt még 2000-ben átadtam. Nem volt nehéz észrevennem, hogy megöregedtem, nem láttam értelmét, hogy erőltessem azt, amiből kiöregedtem. Bízom abban, hogy a jó Isten továbbra is fogja őket segíteni.

Én pedig megköszönöm Neki, hogy ilyen érdekes életet adott, mert soha nem unatkoztam. Megköszönöm neki, hogy amit adott, az mindig jó volt, és mindig a helyén volt. Mindig akkor jött, amikor kellett, amikor szükség volt rá. Azt külön megköszönöm, hogy soha egy fillérrel nem adott többet, mint amire éppen szükség volt. Isten őrizz, hogy több legyen annál. A Jóisten annyira figyelmes, és annyira gondoskodik rólunk, hogy amire szükségünk van, azt mindig megkapjuk, és főleg, hogy megkapjuk azt a kegyelmet, amire a legnagyobb szükségünk van. Hát én nehezen tudom elhallgatni, hogy életemnek e botránykrónikájáért a püspöki kar jóságában, figyelmességében a nagyon szép és értékes, ”Pro Ecclesia Hungariae” kitüntetéssel lepett meg.

Valóban meglepett, mert nem tettem semmi különlegeset. Csak a munkámat végeztem, mindig csak azt, ami éppen fölmerült. Természetesen örülök neki, nagyon örülök. Bár nem érdemeltem ezért külön kitüntetést, hiszen a munkámhoz való minden kellékkel a Gazda ajándékozott meg.

Most már azonban sejtem, hogyan érezheti magát egy szegény, használt porszívó, ha takarítás után kitüntetik.

Kérlek, mondjatok el egy Dicsőséget egy köhögős, öreg porszívóért!