Szívügyeim

Tudatosan készülök ferences fogadalomtételemre.
Nem hangzatos munkatervalapján, hagyom, hogy Atyám irányítsa utamat.
A folyamat elkezdődött, amikor Mátraverebély Szentkúton, húsvéti lelkigyakorlaton újítottam meg keresztségemet.
Azután szeptemberben Egerben, ferences Testvéreimmel, családommal találkoztam.
Most, szombaton meghívást kaptam a Pesti Ferences Templomba.
„ Megvalósítani a szeretet tökéletességét”.
Ezzel a címmel rendezett lelki napot a Ferences Világi Rend vezetése.
Nagy izgalommal készültem a rendezvényre.
Pénteken este, még a Debreceni Egyetem előtt felállított sátorban hallgattam a Magna Cum Laude zenéjét, kétezres fiatal közönséggel.
Éjfél után tértem nyugovóra.
Aludni nem voltam képes.
Hajnalban négy órakor keltem, hogy elérjem a fél hetes pesti vonatot.
Józsi Bácsival, közösségünk vezetőjével hat órakor találkoztam a Nagyállomáson.
Kiránduló gyermekcsapat szállt fel a vonatra.
Mozdulni is lehetetlen volt.
Nincs klausztrofóbiám, sem agorafóbiám.
Most mégis rossz érzések kezdtek hatalmukba keríteni.
Megtanultam, hogy szorongatott helyzetemben csendesen imádkozzam.
Kértem Mennyei Atyámat, Égi Édesanyámat, segítsen baj nélkül odajutnom, hazaérkeznem.
Mire Budapestre érkeztünk, elmúlt pánikrohamom.
A metrón is baj nélkül túljutottam.
Még élénken él bennem múlt évi balesetem, amikor elvágódtam a metró mozgólépcsőjén.
Tíz órakor már a Ferenciek Terén, a Ferences Templomban ültem.
Dr. Székely János Püspök Atya mondott misét a világi ferencesekért.
Jó volt látnom magam körül, a már ismert ferences testvéreimet.
Most is nagyot dobbant a szívem.
Mint mindig, amikor ferences templomba lépek.
A püspök atya szólt a világi ferencesek missziós feladatáról, melyet II. János Pál és Benedek Pápa is világosan megfogalmazott.
Látszik- e rajtunk, keresztényeken, ferenceseken, az Örömhír, melynek továbbadása apostoli küldetésünk.
Bizonyára nem mindenkin és nem mindenkor.
Magam erre törekszem.
Sokszor felteszem magamnak a kérdést, nem visszatetsző- e, amikor minden lehetőséget megragadok, hogy megszólaljak?
A választ már tudom:
Nem rejthetem véka alá, ajándékomat, amit kaptam Mennyei Atyámtól.
Képességet, készséget, késztetést kaptam, hogy „megsimogassam az emberek lelkét.”
Nem hallgathatok!
A lelki nap eseményei ebben erősítettek.
Bizonyára még sokáig visszatérek az ott elhangzott gondolatokra.
Úgy működik ez, mint a Szentkúton, Tihamér Atyától látott gyakorlat, hogy az Evangélium gondolatai után, csendesen hallgatva dolgozzuk fel, az elhangzottakat.
Délután négy órakor indultunk haza, Józsi Bácsival.
Ismét, zsúfolásig telt a vonat.
Szemben velünk, János, a pesti hajléktalan telepedett le.
Termetes hátizsákjából, gyakran előkapta flakonos borát, majd jókat húzott belőle.
Nem kapcsolódott bele beszélgetésünkbe, de látszott rajta, nehezményezi, hogy Istenről beszélünk.
Olykor, már attól kellett tartanunk, hogy tettlegességre kerül sor.
Józsi Bácsi, a maga vehemenciájával dicsérte az isteni jóságot, örömhírt.
Mellettünk ülő, velünk azonos hullámhosszon lévő utastársaink lelkesen kapcsolódtak bele, a beszélgetésfolyamba.
Szerencsére, észrevették János állapotát.
Érdekes módon, amikor szeretettel, tisztelettel fordultak a kívülálló felé, elhárultak a viharfelhők.
Az út tapasztalata volt számomra, hogy ahányan vagyunk, annyi képünk van Jézusról, emberségéről.
De, szinte minden embernek ott van a lelkében.
A püspök atya előadásában szólt a „Szeretetnyelvről.”
Minden embernek megvan a sajátja.
Meg kell tanulnunk, a másik ember nyelvén megszólalni!
Fontos, hogy megszólaljunk!
Nem csak az egyházi személyek feladata továbbadni Isten szavait!
Magam, sokkal nagyobb felelősségét érzem a „szürke eminenciásoknak”, akik közé magam is sorolom.