Egy törékeny világban keresni Isten mosolyát

Napokig használhatatlan volt a számítógépem, ami köldökzsinórként köt a világhoz, barátaimhoz.
Elveszett embernek éreztem magam.
Belegondoltam, milyen törékeny világban élek.
Ólmos reggeleken, amikor a felkelő nap sugarai összekötnek az Égiekkel, már Isten mosolyát látom, ami erőt ad, újrakezdeni a napot.
Imával dicsérem és magasztalom Istent.
Össze kellett töretnem, hogy megtaláljam Őt.
Nem Ő volt, aki röghöz kötötté tett.
Ő, amikor lelket lehelt belém, megadta a képességet, hogy megismerjem a világot, megismerjem Őt.
Szeretett fiát adta, hogy visszatérjek Hozzá.
Ő szeretet képességét adta.
Mi, még utódainknak sem vagyunk képesek továbbadni.
Őt hibáztatjuk, hogy szűkölködünk anyagiakban.
Ő ételt, italt adott, fejünk fölé fedelet, ahonnan ember embert űz el.
Büntetni képes még azt is, aki templomában kénytelen élni, szeretettelenül, kiszolgáltatva.
Olyan emberi közösségek, társadalmi rendszerek csapdájában vergődünk, ahol érték, siker a másik ember kihasználása.
Én már az Ő mosolyát látom, keresem harmatos mező selymes szőnyegén, rohanó patak fodros vizében, asztalomon illatozó ételem ízében.
Minden szívet melengető gondolatban, egy tisztán felcsendülő dalban
Őt keresem minden pillanatban.
Amikor egy fárasztó nap elteltével hálát adok esti imámban, Őt látom mosolyogni a lemenő napkorongban.
Dicsérem és magasztalom Őt mindörökké!