Joe bácsi sietősen kaptatott fel a bazilika melletti lépcsősoron a buszpályaudvarra.
A kezében cipelt utazótáska ólomnehéznek tűnt.
Lábait óvatosan, nehezen emelte.
Gyuri lépdelt mellette, aki segítette őt.
Keveset beszéltek, még nem ülepedtek le, a rendezvényen átélt élményeik.
Az információs pulthoz érve tájékozódtak buszaik indulásáról.
Rövid búcsút vettek egymástól.
Ki_ ki haladt a saját útján.
Joe bácsi beállt, a debreceni buszra várakozó egyetemisták közé.
Nagyvolt a tömeg, ezért tőle szokatlan módon tolakodóra vette a figurát.
Nehezen állt meg a lábán, megtámaszkodott az információs oszlopban.
Félóra múltán befutott az autóbusz.
A sofőr nem nyitotta ki a jármű csomagtartóit, ezért az utasok az autóbuszra cipelték termetes csomagjaikat.
Az öreg maga alá csúsztatta kis utazótáskáját, igyekezett kényelembe helyezni magát.
Fülébe illesztette telefonja fülhallgatóját, ráhangolt kedvenc rádióadójára, majd igyekezett kikapcsolni magát.
Deák Bill Gyula fájdalmas hangja szólalt meg elméjében:
„Jártam az úton, mit keresztfák kísértek,
Jártam a földön, ami még megmaradt,
Jártam a réten, hol tankok legeltek,
Jártam az erdőn, hol nincs többé vad.
Éltem a városban, bűnben és mocsokban,
Elhagyott falvakban kutyák között,
Háltam az ég alatt, csillagos sátorban,
Temetők dombjain, rácsok mögött.”
Joe bácsiban felidéződtek annak a négy év előtti napnak emlékei.
Rekkenő nyári hőség volt.
Körötte pompáztak kertjének csodás virágai, madarak csiviteltek, galambjai egymáshoz bújva turbékoltak.
Minden amellet szólt, hogy élvezze életét.
Gyomra összeszűkült, szeme sarkából kibuggyantak első könnycseppjei, majd hangos zokogásba kezdett.
Tehetetlennek, elveszett embernek érezte magát.
Hirtelen csengőszó jelezte, leszálló utas miatt megáll az autóbusz.
Majd ismét Billi Bácsit hallotta:
„Nincs semmim, mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement.”
Azon a nyári napon is ez az érzés kerítette hatalmába.
Életében már többször megkísérelte, hogy véget vet életének.
Évekig járt Budapestre Magda Nénihez, az életműdíjas pszichiáterhez.
Kezdetben egyedül, majd miután házassága drámai mélységekbe jutott, feleségével együtt.
A családterápiás beszélgetések segítettek ugyan, de a problémák mélyen gyökereztek.
Talán onnan datálhatók, amikor házasságuk első éveiben, a kárpátaljai család arra ösztönözte, álljon be asorba, ügyeskedjen ő is, cigarettával, üzemanyaggal, ahogyan mások is teszik.
Kellett a pénz.
Egyre több pénz kellett.
De a gyorsan jött pénz gyorsan megy.
Joe bácsi, aki egész életében törvénytisztelő kommunista ember volt, megtapasztalta a korrupt hivatalnokok, rendőrök, vámosok világát.
Esetenként már mások tulajdonához is hozzá kellett nyúlnia.
Lelkében már kezdett minden összezavarodni.
A robbanásveszélyes helyzetben az alkoholhoz menekült.
Jó volt elmerülni, a tudatlan kábulatba.
Hirtelen az autóbusz megállt.
A vezető hangosan telefonált.
Közölte az utasokkal, hogy be kell várnia az utánunk jövő autóbuszt, mert defekt miatt nem tud továbbmenni.
Újra Bill Bácsi hallatszott:
„Láttam egy kisfiút, szemével könyörgött,
Láttam at anyját, a tükörnél állt,
Láttam az apját, parancsra nevetett,
Parancsra aludt, és parancsra várt.
Hallottam szónokot, mind harcról locsogott,
Hallottam költőt, a kocsmában sírt,
Hallottam prófétát, őszintén, szerényet,
Becsapott mindenkit, akit csak bírt.”
Eszébe jutottak gyermekkora keservei.
Édesanyja korai elvesztése, édesapja szigorú, kommunista szellemű nevelése.
Saját katonai pályafutása, ami teljesen lelkével összeférhetetlen dolgokat kívánt tőle.
Természetét édesanyjától örökölte, aki szerény, szelíd, istenfélő angyal volt.
Arca már nehezen felidézhető, de az öreg génjei ezt sugalmazták Róla.
Megérkezett a követő autóbusz.
Emberek nyomakodtak a zsúfolt buszra.
Csomag csomag hátán, ember ember hátán.
„Hallottam szónokot, mind harcról locsogott,
Hallottam költőt, a kocsmában sírt,
Hallottam prófétát, őszintén, szerényet,
Becsapott mindenkit, akit csak bírt.”
Sírt ismét Billi Bácsi.
Az öregnek eszébe jutottak politikai pályafutásának emlékei.
Bár gyermekkorában rokonai lopva megkeresztelték, a katolikus hit tiltott gyümölcs volt számára.
Az apai szigorral, a katonai pályával összeegyeztethetetlen volt.
Így lett ő először tagja a KISZ_ nek, majd a kommunista pártnak.
Volt párttitkár, KISZ Bizottság titkár.
Azokból az időkből ideológiai meggyőződöttsége eltűnt, legfeljebb szociális érzékenysége maradt vissza.
Gondolatai újra tragédiája idejére ugrottak.
Felesége meggyőzte, hogy alkoholista lett, kezeltesse magát.
Ő, hogy helyrehozza házasságát, Nagykállón, az Addiktológián jelentkezett.
Több alkalommal is részt vett, kezelésen, de minden egyéb folytatódott.
Járta a határt, Ukrajnát, a poklok poklát.
Házat vásároltak a faluban, ezer négyszögöles portát művelt, állatokat tartott.
Dolgozott napkeltétől napnyugtáig.
A pénz sosem volt elég.
Többször érezte, felesége, nevelt fia számára már nem fontos az élete.
Rokkantnyugdíjas lett, munkahelyéről, a Gyermekvárosból kikerült.
Emberi kapcsolatai teljesen beszűkültek.
Barátja, támasza alig volt.
Egyedül húgára támaszkodhatott, akivel gyermekkoruk óta egymás szüleit is pótolandó, sziámi ikrekként kötődtek egymáshoz.
Azon a fülledt nyári napon ezt érezte minden porcikájában:
„Nincs semmim mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkre ment.”
Alkohollal, gyógyszerekkel korábban már próbálkozott, eredménytelenül.
A szomszéd üzletben feltankolt, majd beszedte a gyógyszereit.
Kábulatában kiment garázsába, felbontotta tartalék fagyállóját, felbontotta, magába döntötte.
A kórházban tért magához.
Joe bácsi emlékezetében ma is élénken él, az a mindent betöltő vágy, hogy elérje annak a fényes alagútnak a végét, amelyen elindult.
Annak a fiatalembernek a képe, aki megígérte, hogy élete végéig mellette marad.
Mert még nem mehet tovább, valamit be kell még végeznie.
Azután emlékébe idéződtek azok a napok, amikor félig bénán, vakon, hazakerült a kórházból.
A felesége és fiaelutasítása.
Az igyekezet, hogy fogódzót keressen magának.
A szeretetközösségre találás Egerben, a Cursillo lelki gyakorlatán.
A férfi hittestvérek, akik vele sírtak és örültek az Ő megtérésének.
Azután eszébe jutott, hogyan indult útnak Erdélybe, Böjte Csaba, ferences Atya hívására.
Életében először az égiekre bízva magát.
Eszébe jutottak Csaba Testvér Gálospetriben nevelkedő gyermekei, akiknek segítségét ígérte.
Akik ma is számítanak rá.
Azután a debreceni ferences közösség, akiknek képviseletében most, csodás hétvégét töltött Egerben, a ferences család találkozóján.
Eszébe jutott, a zárónapon elköltött ebéd.
Egy asztalnál ülhetett Zsolt Atyával, a ferences rendfőnökkel, Angelika Nővérrel, aki, mikor látta, hogy nehezen boldogul, a hóna alá nyúlt, hogy segítse.
Amikor megtorpant, mert nem tudta felvágni a tányérján nyújtózó rántott szeletet, szó nélkül felajánlotta segítségét.
Azután eszébe jutottak a búcsú pillanatai.
Ahogyan ügyefogyottan puszit akart nyomni a nővér arcára, aki tapintatosan elhárította azt, megfogta a kezét, majd búcsúzóul ennyit mondott:
-József, örülök, hogy találkoztunk, imádkozom érted!
Isten óvjon!
A rendezvény zárónapján kérték, mondják el, mit visznek magukkal Egerből.
Az öreg csendben ült.
Nem akarta saját nyomorúságával terhelni a csodás napokat.
Ott, a tömött autóbuszon arra gondolt:
Magammal viszem a tudatot, hogy jó családom van, akikre számíthatok!
Bűnből, mocsokból is talpra lehet, talpra kell állni.
Kétezer éve, valaki értem adtaéletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése