A Nugat-Magyarországi Egyetem szakemberei úgy döntöttek, hogy 2011-ben a tiszafa legyen az év fája, ezzel is elősegítve az ősi élőhelyek hatékonyabb megőrzését.
Nyelvészeti tekintetben sok vitát váltott ki a faj magyar nevének eredete. Már egy 1250-ben kelt oklevél említi " Tyzafa" később" Thysafa", majd "tizafa" néven, Erdélyben pedig tiszafa, tiszafenyő és ternyőfa megnevezése is ismeretes volt. Tévesen terjedt el az a vélemény, hogy a Tisza folyóról kapta a nevét, még ha közös szótőről erednek is. További magyar társneve: méregfa, ördögfa, csapfa, halálfa. Ezek a régóta ismert mérgező hatására utalnak. Fásszárú növényünk a párás klímájú, üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (pl. mészkövön és dolomiton). Tipikusan árnytűrő fafaj, de teljes megvilágításban is megél, ilyenkor viszont gyorsabban nő.
Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben és szurdokerdőkben vannak, de ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá. 10-12 méterre is megnő, de egykoron 15-30 méteres egyedei sem voltak ritkák. A történelmi Magyarország területén élő legtermetesebb képviselőjének átmérője tőben 120 centiméter volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Életkora meghaladja az 1000 évet is, bár az ilyen példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett.
A tiszafa kérge a platánokéhoz hasonlóan vékony, szabálytalan foltokban válik le, amelyek szürkés-vagy vörösesbarna színűek. Tipikusan kétlaki faj, azaz külön-külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai, ezért csak a nőivarú egyedein látjuk ősszel a piros magköpenyes magokat. Magját madarak és kisemlősök terjesztik. A piros magköpeny kivételével a növény valamennyi része (még a fűrészpora és a pollenje is) taxin nevű alkaloidot tartalmaz, amely az ember és a páratlan ujjú patások (különösen a lovak) szervezetébe kerülve halálos mérgezést okozhat. Ugyanakkor a páros ujjú patások (pl, az őz és a szarvas) különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását. A kivonatából előállított taxol az utóbbi évtizedben vált fontossá a rákos betegségek elleni küzdelemben.
A tiszafa faanyaga rendkívül kemény, sűrű szövetű és nehéz, de ennek ellenére rugalmas. Évgyűrűi általában hullámosan futnak, viszont hiányoznak a fenyőkre jellemző gyantajáratok. Évezredeken át, egészen a XVII. század elejéig az íjak és a számszeríjak készítésének egyik legfontosabb alapanyaga volt. A nyitvatermőkre ugyan kevésbé jellemző a jó regenerálódó képesség. Hazánkban a tiszafának már csak két őshonos előfordulásáról tudunk. Az egyik a Bükk hegységben Ómassa és Lillafüred fölött van, ahol a sziklás részeken mindössze néhány példány él.
A másik viszont Közép-Európa legnagyobb ismert tiszafaállománya volt a Déli-Bakonyban Szentgál-Márkó-Bánd-Herend községek határában. Majer Antal professzor- e faj legjobb hazai ismerője- 1975-ben itt még mintegy százhúszezer törzset számlált össze, viszont 1988-ra már csak 25 ezerre csökkent az egyedszám. Sajnos a fogyás továbbra sem állt meg, hiszen 2002-ben már csak tizenháromezer példány élt a területen. Az utóbbi évtizedekbeli drasztikus visszaszorulásának legfőbb oka a túlszaporított nagyvadállomány, amely ellen a terület bekerítésével próbálnak védekezni. Megfogyatkozásában annak is szerepe lehet, hogy a bükkös állomány erőteljesen záródik, emiatt a fa felújulása vontatott, akár el is maradhat.
Felhasznált irodalom: Természetbúvár-DR. Bartha Dénes egyetemi tanár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése