Egy orvos hallomásai

Dr. Csiba László történetei zárt világba, a betegség közvetlen közelébe vezetik az olvasót.

"A kötetben gyógyí­tásról, kudarcokról, különleges emberi találkozásokról í­rok. Mind-mind fura életem emlékei. Sok év után már tudom, kevés betegséget lehet megelőzni, kevésen segí­teni és még kevesebbet teljesen gyógyí­tani. De minden kiszolgáltatott, fájdalomtól, haláltól félő embernek lehet jó szót adni, odafigyelést, egy-egy mosolyt vagy simogatást. A mi pályánk azért csodálatos, mert mindennap fontos lehetek valakinek. És ezért nem kell hirdetést feladni, klubba járni; a kórterem ajtaja mögött valaki mindig vár." - vallja Csiba László professzor.

A mű egyben tisztelgés az orvosok, gyógyí­tók előtt, kiknek munkája jóval több, mint foglalkozás: áldozat.

"Zaklatott világunkban egyre ritkább és egyre nagyobb érték a szelí­d mosoly, a jóí­zű nevetés.Ezért méltán lehet büszke a szerző, ha egy-egy karcolat után az olvasó elmosolyodik, vagy jókedvében felkacag."

Dr. Csiba László

DR. CSIBA LÁSZLÓ a Debreceni Egyetem Neurológiai Klinikájának igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Stroke Társaság elnöke.

Csiba professzor dedikál

TALÁLKOZÁSOK ÉLETTEL - HALÁLLAL
Ungvári Judit interjúja - Debrecen Online, 2008. december 27.

Huszonöt év utazásai, orvos-beteg találkozásai inspirálták azokat a rövid novellákat, amelyek a "Kérem, boncoljanak fel! (Egy orvos hallomásai)" cí­mű kötetben jelentek meg. Dr. Csiba László, a debreceni neurológiai klinika vezetője könyvében több mint félszáz í­rás, orvosi történet, úti beszámoló kapott helyet, nagyobb részük tragikus eseményeket, megdöbbentő, de valódi történéseket dolgoz fel, a többi humoros. A kötetet László Ákos grafikái illusztrálják. A szerzőt többek között arról faggattuk, mi késztette az í­rásra, a könyv megjelentetésére.

- Van olyan történet, amely már évtizedek óta égeti a lelkem, ilyen például az, amelyben a megbénult fiatal lány csupán egyetlen egy dolgot tud mondani, azt, hogy negyvenkettő. Hiába szeretné elmondani, mi fáj neki, mi a baja, mi gyötri a halál órájában, csak ezt az egyetlen számot tudja kiejteni a száján. Ez egy olyan emlék marad az emberben, ami haláláig elkí­séri...

HUMORRAL A FÁJDALOM ELLEN
Könyvbemutató a Sinkovits Imre Szí­npadon
Havasi Renáta interjúja - Budapest, 2009. január 22.

- Elég érdekes és mozgalmas életem volt. Két évig dolgoztam Németországban, egy kutatóintézetben, majd ennek eredményeképp’ Japánban és Franciaországban is. Rengeteget utaztam az életem során a szakmám miatt, és olyan találkozásokat éltem meg, melyek szerintem mások számára is érdekesek. A könyvben szereplő novellák között vannak úti élmények és betegséggel, szenvedéssel, halállal való találkozások egyaránt.Engem annyira megfogtak ezek az impulzusok, hogy egyik-másik 15-20 év után is visszaköszön, égeti az embert. Például nem lehet elfelejteni, amikor ügyeletben, fiatal orvosként elsőre eltaláltam annak a 12 éves, agydaganattal kezelt gyereknek a vénáját, akit előttem már összevissza szurkáltak. És a kisfiú hirtelen elkapta a kezemet, és hálából megcsókolta... majd eltelt három nap, és a boncasztalon találkoztam vele.

Ezeknek a történeteknek talán annyi az üzenete a laikusok számára, hogy bármindannyian tudjuk, hogy törékeny az életünk, ez nem tudatosul bennünk. Nem élünk elég intenzí­ven, és úgy véljük, a halál távoli ködbe vész. Pedig állandóan itt ólálkodik körülöttünk...

A könyv kapható és megrendelhető a

"Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mí­gnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket."

Talán ez a Paulo Coelho tollából származó idézet méltó előszava ennek az interjúnak. DR. CSIBA LÁSZLÓ neurológus professzor novelláskötetének - KÉREM BONCOLJANAK FEL! -Egy orvos hallomásai - bemutatója február 12-én lesz aSinkovits Imre Szí­npadon.

- Miért szerette volna, hogy mások is megismerjék a történeteit?

- Elég érdekes és mozgalmas életem volt. Két évig dolgoztam Németországban, egy kutatóintézetben, majd ennek eredményeképp’ Japánban és Franciaországban is. Rengeteget utaztam az életem során a szakmám miatt, és olyan találkozásokat éltem meg, melyek szerintem mások számára is érdekesek. A könyvben szereplő novellák között vannak úti élmények és betegséggel, szenvedéssel, halállal való találkozások egyaránt. Engem annyira megfogtak ezek az impulzusok, hogy egyik-másik 15-20 év után is visszaköszön, égeti az embert. Például nem lehet elfelejteni, amikor ügyeletben, fiatal orvosként elsőre eltaláltam annak a 12 éves, agydaganattal kezelt gyereknek a vénáját, akit előttem már összevissza szurkáltak. És a kisfiú hirtelen elkapta a kezemet, és hálából megcsókolta ... majd eltelt három nap, és a boncasztalon találkoztam vele.

Ezeknek a történeteknek talán annyi az üzenete a laikusok számára, hogy bár mindannyian tudjuk, hogy törékeny az életünk, ez nem tudatosul bennünk. Nem élünk elég intenzí­ven, és úgy véljük, a halál távoli ködbe vész. Pedig állandóan itt ólálkodik körülöttünk.

- Van-e olyan történet, amit nem í­rt meg? És van-e olyan, ami valami miatt fontosabb önnek a többinél?

- Van bizony! Az "Egy nem fogadott hí­vás"-nak már van folytatása is. Maga a novella arról szól, hogy egy évvel ezelőtt az úton előttem megpördült egy autó. Egy mentőorvos ült benne, és nem élte túl a balesetet. Egy mentős kollégával próbáltuk újraéleszteni, s közben megcsörrent a telefonja. A felesége hí­vta, újszülött gyermekükkel várták haza a fiatal apukát... Idén, egy évvel a történtek után Miskolcra szólí­tott a munkám. Egyszercsak a tömegből kiválik egy férfi, és azt kérdi, megismerem-e? Kiderült, hogy ő az a mentőorvos, akivel próbáltuk újraéleszteni a kollégát. Mint megtudtam, a legjobb barátok voltak. A fiatalembernek nem lehetett gyereke, és korábban arra gondolt, ha egyszer olyan balesetnek lesz részese, amit csak egy gyermek él túl, ő majd felneveli. Barátja feleségét nem ismerte, de tudta, a tragédia után segí­tségre szorulhat az anyuka, í­gy meglátogatta, bemutatkozott, és felajánlotta segí­tségét. Először megszervezte a temetést. December 28-án Borsod megye minden mentőautója felvonult, hogy a helikopterről szétszórják a hamvakat, és amikor ez megtörtént, a mentőállomás órája megállt. 14:43 volt. Neki, aki nem hí­vő ember, ez már sok volt, és üzenetnek érezte. Újra elment az özvegyhez, hogy biztosí­tsa, a továbbiakban is támogatni fogja. Augusztus óta együtt élnek. Az élet megí­rta a folytatást.

- Nem kellett volna külön választani az úti és az orvosi történeteket? Akár külön kötetbe? Tervezi netán a folytatást?

- Egyelőre nem. Nincs annyi anyagom, bár készen van tí­z-tizenkét történet, de nem tettem bele, mert még élnek a szereplők, személyiségi jogokat sértenék, vagy túlságosan kemény lenne.
A különválasztásra nem gondoltam. A mai olvasó már nem alkalmas arra, hogy tartósan egy hangulati hullámhosszon legyen, ezért szándékosan kevertem a hideget, meleget, a humorosat és szomorút. Elértem a célomat, ha könnyet vagy mosolyt sikerült csalnom az arcokra.

- Külföldön is elismert szakember, idegen nyelvű kiadásra nem gondolt?

- Folyamatban van a fordí­tás három nyelvre is - németre, angolra és héberre. Utóbbi meglepőnek tűnhet, de Debrecenben számos izraeli diák tanul, akik között egyik-másik magyar felmenőkkel is rendelkezik, és ők elkezdték a fordí­tást. Pár novellát már elküldtünk Izraelbe, a fogadtatás kedvező, majd meglátjuk.

- Okozott-e fejtörést, hogy milyen mélységben alkalmazza az orvosi szaknyelvet?

- Bizony, ez komoly problémát jelentett. Például a "Philemon és Baucis"-ban, a két idős ember boldogan jelenik meg nálunk, és még nem látják azt a rémet, amit vizsgálatainkkal nagyon hamar felismertünk. Nevezetesen, hogy a feleség olyan izomsorvadásban fog meghalni, ami fél-egy éven belül végez vele, úgy, hogy éber tudat mellett gyakorlatilag mozgás-, sí­rás- és kommunikációképtelen lesz. Ezt úgy megí­rni, hogy az olvasó megértse, de mégse merüljünk el a részletekben, ugyanakkor érzékeltessük a szörnyűséget... nos nem volt egyszerű. Ezért is í­rtam át többször egy-egy novellát.

Dr. Csiba László

Az orvosi részeknél nem a gyógyí­tást, a "csodadoktorságot" helyeztem előtérbe, hanem azokat a kiéleződött helyzeteket, melyekben megmutatkozik az élet esendősége, az emberek halálhoz, szenvedéshez való viszonya, a kapcsolatok átértékelődése. Olyan egyszerű gesztusok megjelenésére gondolok például, mint amikor a cigányasszony elveszí­ti a fiát, és a mérhetetlen anyai fájdalomból siratóének fakad. Ezt ott, a klinikán bizarrnak éreztük, pedig csak azt mutatja, mennyire elszakadtunk a gyökerektől, és az általános emberi reakciók milyen furcsának tűnnek.

- Miért pont a neurológiát választotta?

- Az eszkimó és a fóka problémája miatt. Idegsebész akartam lenni, ám azt mondta a jövőbeni főnököm, hogy sok az idegsebész és kevés az idegsebészeti beteg. Ha nem érzek magamban rendkí­vüli kézügyességet (amit nem éreztem), vagy rendkí­vüli ötleteket, akkor válasszam inkább az ideggyógyászatot. Ágy lettem "véletlenül" ideggyógyász, és nem bántam meg.Precí­z tudást igényel, kevés viszonylagos sikerélményt ad, ám annál több embert próbáló helyzetet. Mi foglalkozunk például a fejfájással, az epilepsziával, a Parkison-kórral, a stroke-kal, az Alzheimer-kórral vagy épp’ a sclerosis multiplex-szel, ami a fiatalok (főleg nők) betegsége. Utóbbiak harmada tolószékben végzi, és ezt a prognózist elmondani nekik, vagy a hozzátartozóiknak ... nem könnyű egyik félnek sem.

- Hogyan tudja érzelmileg túlélni ezeket a tragédiákat?

- A humoros novellák tükrözik, hogy szükség van a szarkazmusra, amivel az élet nehéz dolgait kezelni lehet. Ez nálunk talán családi vonás, amiről egy nagyon szomorú emlék jut eszembe: a nővérem viszonylag fiatalon kapott tüdőrákot. Az intenzí­vosztályon töltött utolsó heteiben magánál volt, de beszélni már csak a gégéjéhez tett kicsi készülékkel tudott, ami berregő hangot adott. És ebben a kétségbeesett szituációban egyik nap azzal fogadott engem, hogy tudom-e mi az, ami égig ér és berreg? Hát az égig érő berregő - mondta. És tudom-e mi az, ami égig ér, és nem berreg? Az égig érő berregő magyar változata! Mindezt pár nappal a halála előtt.

- Szűkebb pátriájában, Debrecenben már túl van a sikeres könyvbemutatón, most a Magyar Színházban mutatkozik be í­rói oldaláról.

- Pinczés István barátom ismervén ezt a könyvet, úgy érezte, érdemes kicsit foglalkozni vele. A budapesti könyvbemutatóhoz kapcsolódó műsort ő állí­totta össze. Egy kis kedvcsináló azoknak, akik még nem olvasták az í­rásaimat, azoknak pedig, akik már megismerkedtek velük, más élményt nyújt a felolvasás, az élőszóban bemutatás.

- S ha már a helyszí­nt emlí­tettük, adódik a kérdés: milyen gyakran jár szí­nházba?

- A "szabad hétvégék" jelentős részét konferenciákon töltöm, de figyelemmel kí­sérem a szí­nházi életet. Nekünk, debrecenieknek, az ottani szí­nház a kedvenc. Mivel a hajdúsági megyeszékhely és a főváros nem szomszéd városok, í­gy Budapest inkább akkor jön szóba, ha itt kell maradnom valami miatt éjszakára is. Látja, most például meg tudok nézni egy darabot, a Házasságon innen, házasságon túl-t. Olvastam a kritikákat, és nagyon jók a közönség visszajelzései is, úgyhogy kí­váncsian várom az előadást!

Havasi Renáta