Népszerű bejegyzések

2011. szeptember 5., hétfő

Ladányi Beáta: A középkor világi és szerzetesi élete Assisi Szent Ferenc: Fioretti/ Virágoskert/ legendája nyomán

legenda − I Fioretti di san Francesco − címe a magyar változatban egyszerűen Fioretti-ként, azaz virágoskert, vagy kis virág a latin Floretum fordításaként jelenik meg, mely egy-egy szent életének innen-onnan összeszedegetett csodáinak, példáinak, tanításainak gyűjteménye. A mű Assisi Szent Ferenc életét, korának spirituális célzatossággal bemutatott történéséit mutatja be a ferences legendairodalom késői szakaszában.

Assisi Szent Ferenc (1182-1226)
Assisi Szent Ferenc szülővárosáról, Assisiről kapta nevét és gazdag kereskedő fiaként megunva az aranyifjak életét az Evangéliumban találta meg mindazt az örömöt és dicsőséget, melyet a világi hírnév és gazdagság talmi fénye nem biztosíthatott számára. Az elvilágiasodott egyházat az evangéliumi szegénység mintájára próbálta megújítani, megalapítva a ferences kolduló rendet, nagy hatást gyakorolva ezzel saját korára és az utókorra is. Közelebb kívánta hozni az embereket Krisztus tanításaihoz, annak értékrendjéhez. Alázattal és mély hittel élt még azután is, hogy élete utolsó éveiben testén hordozta a szent sebeket (stigmákat), és az azok okozta fájdalmat türelemmel viselte haláláig. Isteni akaratra vált hasonlatossá Jézus Krisztushoz már szerzetesi élete kezdetén, mikor 12 társat fogadott maga mellé, majd Krisztushoz hasonlóan tartotta meg a 40 nap böjtöt, és később is, miután megkapta a szent sebeket.



Esszé


Az ókori gondolkodók, közéleti szereplők kedvelték összejöveteleken megvitatni a politikai, filozófiai nézeteiket egy vidám, kötetlen beszélgetés keretében. Mikor mélyebb gondolatok foglalkoztatták őket, inkább visszavonultak magányukba és papírra vetették gondolataikat az életről, társadalomról, szeretetről, vagy éppen barátságról. A társadalomból való kivonulás, az elmélyült elmélkedés igénye már a korai társadalmakban is jelen volt. A kora középkori keresztény szerzetesség kialakulásával azok világtól való elvonulása, közösségekbe szerveződése, életen át tartó tanulása, az elmélyült gondolkodás és önsanyargatás már ellentétben állt az ókori társadalmak életfelfogásával. A szerzetesrendek regulája szigorú volt a mértékletesség és fegyelem betartásának terén. Istennek szentelték életüket, ezért áldozatokra is hajlandóak voltak, testüket sokszor éhezéssel és korbáccsal sanyargatták, bár tették ezt inkább saját belső kényszerükből, Isten iránti odaadásukból, mint a regula által megkövetelt kötelességből.

Krisztus 12 apostolt választott maga mellé követőnek és segítőnek, hogy saját példamutatásával tanítsa őket, majd pedig ők legyenek azok a kiválasztottak, akik saját életvitelük tisztaságával bizonyítsák Isten iránti őszinte hitüket, odaadásukat és akik megismertetik az emberekkel a tiszta, becsületes élet és isteni üdvözülés útját.

Szent Ferenc Krisztus példáját követve vett maga mellé 12 társat, hogy velük együtt lépjen ki a világi életből és a szegénység, erényesség Jézus által mutatott példájával térítsen az egyszerű emberek között, és vonzóvá tegye számukra az apostoli életet. Megkopott, elhanyagolt világi ruhájában járta az utcákat, éhezéstől sápadt arccal békésen tűrte, hogy külseje miatt bolondnak nézzék, gúnyt űzzenek belőle és sárral dobálják meg az emberek. Volt kivétel is, aki kíváncsiságától hajtva fedelet biztosított számára egy mécsessel megvilágított szobában, vacsorával kínálta meg, hogy kifürkészhesse, vajon tényleg olyan jámbor ember-e, mint ahogy mutatja magát. Mielőtt tovább indult volna vendéglátóitól, hogy Isten akaratáról megbizonyosodjon a Bibliát háromszor felütötte[1], ezzel jelölve ki maga számára a követendő utat. Térítőútjai állomáshelyein Szent Ferenc elmélyült és őszinte imádságával annyira meggyőzte az őt hallgató embereket, hogy azok akár vagyonukat is örömmel szétosztogatták szegényeknek, árváknak, zarándokoknak, kolostoroknak, vagy kórházaknak, hogy megvalósítsák az evangéliumi szegénységet és megváltsák ezzel saját üdvözülésüket. Prédikációival térítette a pogányokat, de saját lelki üdve és krisztusi szerelme érdekében Szent Ferenc odaadó és áldozatokra képes hittel gyakorta végzett önsanyargatást, hogy közelebb kerüljön Krisztus szenvedéseihez. Lelki fájdalmában gyakran sírt, ezért látása megromlott, csaknem megvakult.
A ferences rend megalapításának kezdetén kevés barát volt a rendben és még nem volt kolostoruk sem, ezért vándorló, térítő életmódot folytattak, hogy egyre több hívet és barátot szerezzenek rendüknek és Krisztusnak. A kolduló életforma miatt nem egyszer előfordult, hogy nem tudtak ellenállni a világi csábításoknak és szerzetes létükre a züllés útjára léptek, ezért a világi irodalomban rossz hírnevük miatt gyakran gúnyversekkel illették őket. Szent Ferenc első társai arra törekedtek, hogy szegények legyenek a földi javakban és az erényekben pedig gazdagok, ezáltal övék legyen a mennyek országa és annak javai. Mivel vándorlásaik során határozott úticéljuk nem volt, ezért előfordult, hogy a szerencse és a leleményesség mutatott utat nekik. Nagyobb útelágazáshoz érve az egyik szerzetes addig forgott, míg a másik azt nem mondta neki, hogy már elég lesz, és amerre éppen az arccal megállt, arra folytatták útjukat. A vándorló életforma nem volt biztonságos, hiszen sok volt az útonálló, rabló és kegyetlen gyilkos, akik gyakran éheztek és alamizsnáért is öltek, de a hatóságok is gyakran zaklatták őket abban a hiszemben, hogy rebellis tanok követői. Vándorlásaik során ha tehették elzarándokoltak szentek, apostolok sírjaihoz is. Szent Ferenc és rendtársai is vándorlásaik során ha halálos, fertőző beteg emberrel találkoztak, azt nem hagyták magára, hogy elpusztuljon. Leprásokat, bélpoklosokat ápoltak ispotályokban, fürdették, gondozták őket, mosták azok sebeit.

Szent Ferenc a Szent Jakab templomban látott isteni kinyilatkoztatás után értette meg küldetését, hogy kolostort kell alapítania, mégpedig azon a helyen ahol éppen tartózkodott, hogy az isteni jövendölés folytán egyre növekvő számú testvér majd hajlékot találjon. Eleinte a kevés számú kolostorban nagyon szűkösen fértek el a barátok és gyakran előfordult, hogy a földön kellett aludniuk. A kolostorok kapuja bár zárva volt, de bárki bebocsátást nyerhetett ahogy meghallotta a Paternostert[2], a fráter kopogtatásra adott válaszát. A kolostor helytartójának hatásköre Szent Ferenc reguláján túl is adott lehetőségeket a szerzetesek életébe való beavatkozásba, elrendelhette, hogy a testvérek ne egyenek húst, amit ők szinte örömmel fogadtak, hiszen azért csatlakoztak Szent Ferenchez rendjéhez, hogy szolgálják Krisztust és örültek ha bántalmazták őket és elszomorodtak, ha fölmagasztalták őket. Egész életmódjuk, öltözékük, cselekedeteik a megfeszített Krisztust tükrözték. A nehéz élet ellenére egyre nőtt a szerzetesek száma. A testvérek térítő útjaik során sokszor még a gyötrelmeket, megaláztatást, testi szenvedést is kiprovokáltak az emberekből, akiket nem kellett nagyon biztatni, és merő szórakozásból kővel dobálták meg a földön ülő szerzeteseket, vagy éppen az utca porát szórták rájuk, vagy egyszerűen csak taszigálták, leköpdösték őket. De Krisztusért békésen tűrték a megaláztatásokat, nem jöttek ki a sodrukból és vissza- visszatértek ugyanarra a helyre, hogy újabb megpróbáltatásokat szenvedjenek el. Ez a látványos alázat és türelem, a csodálatos beszédek nem maradtak viszonzatlanul, mert akadt olyan gazdag polgár, aki saját üdvösségéért cserébe, és hogy a testvérek méltó helyen szolgálhassák Istent, teljes berendezéssel épületet adományozott nekik, melyet később azok szerzetesekkel népesítettek be. A betért barátok fölött társaiknak nem volt hatalma, oda mehettek ahová akartak, de akár a monostorban is maradhattak. Idővel, mikor már a térítő szerzetes tiszteletet vívott ki magának az emberek körében, átadott nekik minden krisztusi tanítást és erényt és már nem érzett több kihívást, mely lelkét magasabbra emelhetné, akkor elindult egy másik településre, hogy ott folytassa tanításait.

Szent Ferenc a testvérekkel együtt tartott böjtön kívül hetente három napon át kenyeret és vizet vett magához, állandóan mezítláb járt, télen-nyáron egy szál csuhát viselt, és a hajnali imádság után sohasem feküdt vissza az ágyába. A nagyböjtöt hamvazószerdára virradóan kezdte meg egy lakatlan szigeten, hajlék híján behúzódva a bozótba, ahol az időt buzgó imádkozással töltötte. Krisztus a 40 nap böjt alatt sem ételt, sem italt nem vett magához, ehhez hasonlatosan Szent Ferenc is a magával hozott két szelet kenyérből csak egyiknek a felét ette meg. Az önmegtartóztatás és odaadás helyén később számos isteni csoda született és Szent Ferenc érdemei elismeréseként, az ott letelepedő emberek nagy tisztelettel és kegyelettel őrzik máig a szent helyet. Szent Ferencet az önmegtartóztató és áldozatos élet ellenére is folyamatosan aggodalmak gyötörték, melyek ellen éjjel-nappal küzdött. Az igazi önmegtartóztatást annak tartotta, ha csak megkóstoljuk az ételt és abba tudjuk hagyni az evést annak ellenére, hogy éhesek vagyunk és az étel ízlik. Ő az étkezései során ezt a gyakorlatot követte.

Előfordult a testvérekkel, hogy olyan kolostorban tudtak csak megszállni, ahol nem volt imakönyvük, amelyből imádkozhattak volna. Ám, hogy ne menjen veszendőbe a tétlenséggel eltelt idő, ezért az egyik barát előre elmondott Istent dicsérő szövegére a másik felelt és ezzel tették hasznossá az elalvás előtti órákat.

A szerzetesrendek ismertté válásával, Szent Ferenc példamutató szerény és fegyelmezett életének híre gyorsan elterjedt, és a polgárok egyre nagyobb tisztelettel adóztak a falujukban megjelenő testvéreknek, melyet azzal nyomatékosítottak, hogy akár a vállukon vitték őket a püspökség épületéig. Szent Ferenc tisztelete a gyakorlati életben is megmutatkozott, mikor egy alkalommal a már több halottat követelő verekedés résztvevőit olyan hatásosan tudta meggyőzni szép szóval, hogy azok annak szelíd szavaira békét kötöttek egymással.

A kolostorokban a szerzeteseknek a buzgó és odaadó imádság és szemlélődés mellett különböző tisztségeket kellett ellátniuk, el kellett végezniük a kolostor fenntartásával és társaik élelmezésével kapcsolatos feladatokat. Az apát, vagy a helytartó kívánságára akár több feladatot is elláthattak, ezzel a könnyített feladatokat végző társaiknak több idő jutott a Szentírás tanulmányozására.

Szent Ferenc Krisztus odaadó szolgájaként követve annak példáját kettesével elküldte tanítványait azokban a városokba, ahová ő is szándékozott menni. Majd mikor ő is útra kelt társaival, az sokszor hosszú és fáradalmas vándorlás volt, útmenti gyümölcsökkel táplálkoztak, folyókból ittak és mire a városba értek, bizony nagyon éhesek voltak és a regula előírásai szerint rögtön koldulni kezdtek. Az emberek a látszat szerint ítéltek, ezért a világi koldusnak kinéző apró termetű, sovány, sápadt Szent Ferencnek alig adtak némi harapnivalót, ezzel szemben a magas, jó alkatú társának bőven juttattak kenyeret.

Szent Ferenc nem csak szerzetes testvéreivel, hanem apácákkal is tartotta a kapcsolatot. Ilyen volt Szent Klára apátnő, akit meg is látogatott azon a helyen, ahol egykor Madonna oltára előtt Szent Ferenc lenyírta a nő haját, fátyollal borította a fejét, és ezzel a szertartással vált apácává, Krisztus jegyesévé egy életre. Néhány apátnő ellentétben Szent Klárával, sokszor világi társadalmi helyzete és nem hitbeli buzgósága miatt nyerte el ezt a tisztséget. Szent Klára, Szent Ferenc és társai a kolostor megtekintése után vacsorához ültek, buzgó imádságba kezdtek, és annyira elteltek és megerősödtek a lelki táplálékkal, hogy nem volt szükségük rá, hogy ételt vegyenek magukhoz. Az apátnő és az apácák szent életűek voltak, zárdáikban betegeket gyógyítottak hitükkel, odaadásukkal és az imádság, a kereszt erejével.

Szent Ferenc lelkét sokszor kétségek gyötörték, mert nem tudta eldönteni, hogy azzal szolgálná-e legjobban az Urat, ha kizárólag csak szemlélődésnek szentelje idejét, vagy prédikáljon is. Mikor igehirdetései során meggyőződött arról, hogy az emberek készek feladni addigi életüket, és hajlandóak Isten szolgálatába állni miután meghallgatták az ő szavait, minden kétsége szertefoszlott milyen utat jelölt ki számára az Úr. Egy alkalommal egyetemes káptalant tartott, ahol több mint ötezer barát gyűlt össze és Szent Ferenc nagy örömmel nézte, ahogy a barátok kisebb, nagyobb csoportokban üldögélve az Örökkévalóról beszélgetnek, imádkoznak és felesleges szó, vagy tréfálkozás nem hangzott el köztük. Olyan tiszteletnek örvendtek, hogy az emberek attól is boldogok voltak, ha kámzsájuk szélét megérinthették.
Mivel ennyi hálóhely nem állt rendelkezésre a városban, ezért a mezőn zsuppból összetákolt tető alatt húzódtak meg a testvérek a puszta földön, a szerencséseknek jutott egy kis szalma is, fejpárnájuk kő, vagy fadarab volt. Számos gazdag látogató is érkezett megcsodálni a hatalmas gyülekezetet, nemes emberek, papok, lovagok, bárók, grófok, akik bár csak látogatóba jöttek, mégis alázatosan segítettek az ételek felszolgálásban. A környékbeli emberek is hozzájárultak a nevezetes eseményhez ételadományokkal, hoztak bort, kenyeret, sajtot, edényeket.

A szerzetesek testi kínjaik fokozására gyakran viseltek mezítelen testükön vezeklőpáncélt, (ciliciumot) − néhányan már gyermekkoruktól kezdve −, vasövet a karjukon, derekukon, mely akadályozta őket az imádságban, az elmélyülésben és számos olyan betegséget is okozott mely a halálukhoz vezetett. Szent Ferenc értelmetlennek látta az önsanyargatás e módját, mely Krisztus tanításaiból és cselekedeteiből nem következett, ezért elrendelte ennek levételét és összegyűjtését.

Sok esetben királyi kegyurak gyakoroltak fennhatóságot a kolostorok fölött, ezért a már terven felül született fiatalembert beadták a rendbe, hogy imádkozzon a családtagokért. Ezek a fiatalok elhivatottság nélkül, kötelességből és kényszerből csatlakoztak a szerzetesekhez, és kényszernek érezték az ottlét minden egyes pillanatát. Eddig jólétben éltek, kiszolgálták őket, finom ruhákban jártak és ezt le kellett cserélniük az undorral megvetett durva szövetű csuhára, kámzsára. Miután az élet kilátástalan és sivár lett jövőkép és hit nélkül, ezért inkább a rendből kiugrást választották, visszatérést a világba még akkor is, ha ezzel családjuk haragját vonják magukra.

A polgárok nyugalmát a járványok, éhínség mellett még a város körül portyázó vadállatok garázdálkodása is gyakran feldúlta. Éhező farkasok ólálkodtak a városfalak körül, gyakran bemerészkedtek az emberek lakta területekre is, rettegésben tartva a lakosságot, majd a számos emberölés után az emberek is csak állig felfegyverkezve mertek a város falain kívülre menni. Ezek a bestiák veszélyeztették a vándorokat, kereskedőket és szerzeteseket is. Egy alkalommal Szent Ferenc ilyen vérfarkast szelídített meg szép szóval, mely ezután már nem háborgatta többet a városban lakó embereket.

Szent Ferenc lakóhelyéül egy elhagyott vidéket választott, ahol az emberektől távol tud bűnbánatot gyakorolni, és remeteéletet élni. Ezen a helyen faágakból építettek cellát a barátok hajlékának, ahol zsolozsmázhatnak, Istenről beszélgethetnek, szilenciumot[3] tarthatnak. Szent Ferenc szerzetestársaitól távol keresett magának lakhelyet és egyetlen bizalmasát bízta meg azzal a feladattal, hogy senkit ne engedjen a közelébe és egyszer egy nap látogassa őt meg csöndben, és csak egy kis kenyeret és vizet hozzon, amit titkos jelszó váltásával adhat át. Ha a titkos jelszóra nem jönne válasz, akkor vissza kell fordulnia, mert Szent Ferenc annyira el van mélyülve az imádságba, hogy nem hallja azt meg és nem fogadóképes. A negyven napos böjt alatt Szent Ferenc teljesen legyöngült az önmegtartóztatás és önfenyítések által. Egy virrasztása során egy órán keresztül ragyogó fény töltötte be a környéket, melyet a ébren lévő pásztorok is észleltek. Ez volt az a jelenség, minek során a megjelenő szeráftól Szent Ferenc megkapta a szent stigmákat a kezein és lábain, melyeken föltűntek a szögek másai, éppen úgy ahogy Krisztus megkínzott testén egykor. Úgy látszott, mintha Szent Ferenc kezei és lábai át lettek volna szögezve: a szögek feje kerek és fekete, melyek a tenyerein és lábfejein dudorodtak, hegyük pedig kézfejein és talpain nyúlt ki a húsból, görbületekbe visszahajlítva. Jobb mellén lándzsa szakított vérző sebet, mely ruháját is összevérezte. A ruháit mosó szerzetesek biztosra vették, hogy Krisztus sebeit hordozza magán. Szent Ferencet a Krisztusi „ajándék” örömmel töltötte el, bár óriási fájdalmakat okozott neki, de nem akarta semmilyen orvossággal csillapítani a gyötrelmeket. A sebhelyeket rejtegette, bekötözött kezekkel járt, lábán harisnyát hordott, oldalsebét bő, hosszú alsóruhával takargatta. Az őt öltöztető fráter meg akart bizonyosodni a mellsebekről és mikor Szent Ferenc csuháját lehúzta, ujjaival kitapogatta a seb terjedelmét és alakját. A ruhamosás alkalmával ruhája jobb felén minden alkalommal vért észleltek. Mikor Szent Ferenc stigmatizációjának híre elterjedt, az emberek csődültek azokra a helyekre, ahol megjelent, mert a középkor embere a szenteknek és az általuk megérintett tárgyaknak földöntúli erőt tulajdonított. Mindenki kíváncsi volt a stigmákra, de csak különleges, vagy véletlen alkalmakkor pillanthatták meg azokat. Így például egy utazás alkalmával a szálláshelyükön a konyhai tűz mellett ülő fráterek tiszteletük jeléül Szent Ferenc lábát megtisztították a sártól, ekkor látták meg a sebhelyeket, és a meglepett fráterek félelemmel vegyes tisztelettel csodálták meg azokat. Miután Szent Ferenc biztatására egyikük megérintette a kezén kiálló szöget, tömjén illatú füst áradt ki a sebből és az isteni béke, nyugalom és érzéketlenség kerítette hatalmába azt, aki érezte. Szent Ferenc szerénységében mindig rejtegette sebeit, és vándorlásai során számos gyógyítást végzett beteg embereken kézrátétellel, ezért a jótéteményért már életében szentként tisztelték.

Szerzetestársának diktált végrendeletében papírra vettette, hogy halála után testét darócba csavarják és viaszgyertyák világítsanak a temetésén. A gyászszertartás során először és utoljára kísérete is, és az assisi polgárok is láthatták a szent sebhelyeket.

A szenteknek tulajdonított erő haláluk után földi maradványaikban nyilvánul meg, és a hívők saját gyógyulásuk reményében keresik fel e szent sírhelyeket napjainkig. Szent Ferenc élete és legendája szinte valamennyi művészeti ágat inspirálta, a legközismertebbek többek közt: a képzőművészetben az assisi Szent Ferenc Bazilikában lévő freskósorozat, mely a szent életét jeleníti meg; az irodalomban Szerb Antal: Utas és holdvilág c. műve; ill. Franco Zeffirelli filmje a Napfivér, Holdnővér.



IRODALOM


Az internetes kiadás alapjául szolgáló mű: Assisi Szent Ferenc Virágoskertje. Fioretti. Bécs, 1978. 2. kiadás, uo. 1988. Internet: http://www.communio.hu/ppek/konyvek/fioret01.txt (2007. április 24.)

EVANS, G.R.: Hit a középkor világában. Scolar Kiadó, 2002.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése