Sík Sándor: Magasságban szálló lélek

Hadd daloljak hangos himnuszt,
Szárnyon szálló nagy szíveknek,
Egetjáró öntudatnak,
Győzve dalló szűz erőnek
Tűzimádó énekese, –
Rólad, neked, szentek szentje,
Legnagyobbak legnagyobbja,
Magasságban szálló Lélek!

Sodró percek siket árján
Száll és hull a szürke lélek:
Csak tebenned forr az élet,
Csak te tudsz itt lábon állni,
Megállni a futó percen.
Csak te mersz itt tenni, tenni;
S mindeneken úrrá lenni,
Magasságban szálló Lélek!

Megállsz, mint az ősi ormok,
Verő szélben, zivatarban,
Ólmos esőn, jégverésen,
Kétségeknek ködös éjén,
Csüggedések deres őszén,
Csuszamláson, suhanáson
Állsz és föl az égre nézel,
Magasságban szálló Lélek!

Mert tudod, hogy semmi sem nagy,
Mert tudod, hogy semmi sem szent,
Csak az, ami téged szolgál.
Megértetted, hogy király vagy,
A levőknek fejedelme,
Örökjogú született úr,
Mert magadban van erőd,
Magasságban szálló Lélek!

Amit a föld terem szépet,
Ami munkát végez a kar,
Ami szentet érez a szív,
Amit több az omló pornál
A halálnál hatalmasabb:
Az mind a te dicsőséged,
Mind a tied, egymagadé,
Magasságban szálló Lélek!

Neked szűk a föld határa,
Meglebbented hószín szárnyad,
S fölsuhansz a magasokba,
Hol az élő napok égnek,
Hol az Egynek arca fénylik,
Ki a mindent igazgatja.
Azért fénylik úgy az arcod,
Magasságban szálló Lélek!

Te az Isten mosolya vagy,
Számodra csak egy a törvény:
Tégy, mint Isten tenned adta,
Élj, mint Isten élned adta!
S győzz! Mert győzni születtél te,
Téren, időn, elmúláson,
S istenivé istenülni,
Magasságban szálló Lélek!