Középeurópai hobo blues

Joe bácsi sietősen kaptatott fel a bazilika melletti lépcsősoron a buszpályaudvarra.

A kezében cipelt utazótáska ólomnehéznek tűnt.

Lábait óvatosan, nehezen emelte.

Gyuri lépdelt mellette, aki segítette őt.

Keveset beszéltek, még nem ülepedtek le, a rendezvényen átélt élményeik.

Az információs pulthoz érve tájékozódtak buszaik indulásáról.

Rövid búcsút vettek egymástól.

Ki_ ki haladt a saját útján.

Joe bácsi beállt, a debreceni buszra várakozó egyetemisták közé.

Nagyvolt a tömeg, ezért tőle szokatlan módon tolakodóra vette a figurát.

Nehezen állt meg a lábán, megtámaszkodott az információs oszlopban.

Félóra múltán befutott az autóbusz.

A sofőr nem nyitotta ki a jármű csomagtartóit, ezért az utasok az autóbuszra cipelték termetes csomagjaikat.

Az öreg maga alá csúsztatta kis utazótáskáját, igyekezett kényelembe helyezni magát.

Fülébe illesztette telefonja fülhallgatóját, ráhangolt kedvenc rádióadójára, majd igyekezett kikapcsolni magát.

Deák Bill Gyula fájdalmas hangja szólalt meg elméjében:

„Jártam az úton, mit keresztfák kísértek,
Jártam a földön, ami még megmaradt,
Jártam a réten, hol tankok legeltek,
Jártam az erdőn, hol nincs többé vad.

Éltem a városban, bűnben és mocsokban,
Elhagyott falvakban kutyák között,
Háltam az ég alatt, csillagos sátorban,
Temetők dombjain, rácsok mögött.”

Joe bácsiban felidéződtek annak a négy év előtti napnak emlékei.

Rekkenő nyári hőség volt.

Körötte pompáztak kertjének csodás virágai, madarak csiviteltek, galambjai egymáshoz bújva turbékoltak.

Minden amellet szólt, hogy élvezze életét.

Gyomra összeszűkült, szeme sarkából kibuggyantak első könnycseppjei, majd hangos zokogásba kezdett.

Tehetetlennek, elveszett embernek érezte magát.

Hirtelen csengőszó jelezte, leszálló utas miatt megáll az autóbusz.

Majd ismét Billi Bácsit hallotta:

„Nincs semmim, mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement.”

Azon a nyári napon is ez az érzés kerítette hatalmába.

Életében már többször megkísérelte, hogy véget vet életének.

Évekig járt Budapestre Magda Nénihez, az életműdíjas pszichiáterhez.

Kezdetben egyedül, majd miután házassága drámai mélységekbe jutott, feleségével együtt.

A családterápiás beszélgetések segítettek ugyan, de a problémák mélyen gyökereztek.

Talán onnan datálhatók, amikor házasságuk első éveiben, a kárpátaljai család arra ösztönözte, álljon be asorba, ügyeskedjen ő is, cigarettával, üzemanyaggal, ahogyan mások is teszik.

Kellett a pénz.

Egyre több pénz kellett.

De a gyorsan jött pénz gyorsan megy.

Joe bácsi, aki egész életében törvénytisztelő kommunista ember volt, megtapasztalta a korrupt hivatalnokok, rendőrök, vámosok világát.

Esetenként már mások tulajdonához is hozzá kellett nyúlnia.

Lelkében már kezdett minden összezavarodni.

A robbanásveszélyes helyzetben az alkoholhoz menekült.

Jó volt elmerülni, a tudatlan kábulatba.

Hirtelen az autóbusz megállt.

A vezető hangosan telefonált.

Közölte az utasokkal, hogy be kell várnia az utánunk jövő autóbuszt, mert defekt miatt nem tud továbbmenni.

Újra Bill Bácsi hallatszott:

„Láttam egy kisfiút, szemével könyörgött,
Láttam at anyját, a tükörnél állt,
Láttam az apját, parancsra nevetett,
Parancsra aludt, és parancsra várt.

Hallottam szónokot, mind harcról locsogott,
Hallottam költőt, a kocsmában sírt,
Hallottam prófétát, őszintén, szerényet,
Becsapott mindenkit, akit csak bírt.”

Eszébe jutottak gyermekkora keservei.

Édesanyja korai elvesztése, édesapja szigorú, kommunista szellemű nevelése.

Saját katonai pályafutása, ami teljesen lelkével összeférhetetlen dolgokat kívánt tőle.

Természetét édesanyjától örökölte, aki szerény, szelíd, istenfélő angyal volt.

Arca már nehezen felidézhető, de az öreg génjei ezt sugalmazták Róla.

Megérkezett a követő autóbusz.

Emberek nyomakodtak a zsúfolt buszra.

Csomag csomag hátán, ember ember hátán.

„Hallottam szónokot, mind harcról locsogott,
Hallottam költőt, a kocsmában sírt,
Hallottam prófétát, őszintén, szerényet,
Becsapott mindenkit, akit csak bírt.”

Sírt ismét Billi Bácsi.

Az öregnek eszébe jutottak politikai pályafutásának emlékei.

Bár gyermekkorában rokonai lopva megkeresztelték, a katolikus hit tiltott gyümölcs volt számára.

Az apai szigorral, a katonai pályával összeegyeztethetetlen volt.

Így lett ő először tagja a KISZ_ nek, majd a kommunista pártnak.

Volt párttitkár, KISZ Bizottság titkár.

Azokból az időkből ideológiai meggyőződöttsége eltűnt, legfeljebb szociális érzékenysége maradt vissza.

Gondolatai újra tragédiája idejére ugrottak.

Felesége meggyőzte, hogy alkoholista lett, kezeltesse magát.

Ő, hogy helyrehozza házasságát, Nagykállón, az Addiktológián jelentkezett.

Több alkalommal is részt vett, kezelésen, de minden egyéb folytatódott.

Járta a határt, Ukrajnát, a poklok poklát.

Házat vásároltak a faluban, ezer négyszögöles portát művelt, állatokat tartott.

Dolgozott napkeltétől napnyugtáig.

A pénz sosem volt elég.

Többször érezte, felesége, nevelt fia számára már nem fontos az élete.

Rokkantnyugdíjas lett, munkahelyéről, a Gyermekvárosból kikerült.

Emberi kapcsolatai teljesen beszűkültek.

Barátja, támasza alig volt.

Egyedül húgára támaszkodhatott, akivel gyermekkoruk óta egymás szüleit is pótolandó, sziámi ikrekként kötődtek egymáshoz.

Azon a fülledt nyári napon ezt érezte minden porcikájában:

„Nincs semmim mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkre ment.”

Alkohollal, gyógyszerekkel korábban már próbálkozott, eredménytelenül.

A szomszéd üzletben feltankolt, majd beszedte a gyógyszereit.

Kábulatában kiment garázsába, felbontotta tartalék fagyállóját, felbontotta, magába döntötte.

A kórházban tért magához.

Joe bácsi emlékezetében ma is élénken él, az a mindent betöltő vágy, hogy elérje annak a fényes alagútnak a végét, amelyen elindult.

Annak a fiatalembernek a képe, aki megígérte, hogy élete végéig mellette marad.

Mert még nem mehet tovább, valamit be kell még végeznie.

Azután emlékébe idéződtek azok a napok, amikor félig bénán, vakon, hazakerült a kórházból.

A felesége és fiaelutasítása.

Az igyekezet, hogy fogódzót keressen magának.

A szeretetközösségre találás Egerben, a Cursillo lelki gyakorlatán.

A férfi hittestvérek, akik vele sírtak és örültek az Ő megtérésének.

Azután eszébe jutott, hogyan indult útnak Erdélybe, Böjte Csaba, ferences Atya hívására.

Életében először az égiekre bízva magát.

Eszébe jutottak Csaba Testvér Gálospetriben nevelkedő gyermekei, akiknek segítségét ígérte.

Akik ma is számítanak rá.

Azután a debreceni ferences közösség, akiknek képviseletében most, csodás hétvégét töltött Egerben, a ferences család találkozóján.

Eszébe jutott, a zárónapon elköltött ebéd.

Egy asztalnál ülhetett Zsolt Atyával, a ferences rendfőnökkel, Angelika Nővérrel, aki, mikor látta, hogy nehezen boldogul, a hóna alá nyúlt, hogy segítse.

Amikor megtorpant, mert nem tudta felvágni a tányérján nyújtózó rántott szeletet, szó nélkül felajánlotta segítségét.

Azután eszébe jutottak a búcsú pillanatai.

Ahogyan ügyefogyottan puszit akart nyomni a nővér arcára, aki tapintatosan elhárította azt, megfogta a kezét, majd búcsúzóul ennyit mondott:

-József, örülök, hogy találkoztunk, imádkozom érted!

Isten óvjon!

A rendezvény zárónapján kérték, mondják el, mit visznek magukkal Egerből.

Az öreg csendben ült.

Nem akarta saját nyomorúságával terhelni a csodás napokat.

Ott, a tömött autóbuszon arra gondolt:

Magammal viszem a tudatot, hogy jó családom van, akikre számíthatok!

Bűnből, mocsokból is talpra lehet, talpra kell állni.

Kétezer éve, valaki értem adtaéletét.

Én Érte adom életem!

Makovecz Imre korunk egyik legnevesebb művésze volt

Makovecz Imre is egyike volt annak a hatvan művésznek, akik köszönthették XVI. Benedek pápát, bemutathatták neki alkotásukat. A kedden elhunyt építészről a L’Osservatore Romano napilap is megemlékezett.

Néhány hete ért véget az a kiállítás, amellyel a világ hatvan vezető művésze köszöntötte XVI. Benedeket pappá szentelésének 60. évfordulója alkalmából. Világhírű festők, szobrászok, építészek, ötvösök, költők, zeneszerzők, fotóművészek és filmrendezők művei jelenítették meg – a kiállítás címének megfelelően – az igazság ragyogását s a szeretet szépségét. A kiállítók között volt a szeptember 27-én, kedden elhunyt Makovecz Imre is.

A megnyitó alkalmával a Szentatya az alábbi felhívást intézte a jelenlevő művészekhez: „Soha ne válasszátok el a művészi kreativitást az igazságtól és a szeretettől, soha ne az igazságtól és a szeretettől távol keressétek a szépséget, hanem zsenialitásotok gazdagsága és teremtő lendületetek révén mindig bátran keressétek az igazságot és tanúskodjatok a szeretetről! Ragyogtassátok fel műveitekben az igazságot, hogy szépségük a szemlélők szívében vágyat gyújtson és igényt arra, hogy széppé tegyék a létezést, minden létezést, s azzal a kinccsel gazdagítsák azt, ami soha el nem múlik, ami az életet műremekké teszi, s minden embert rendkívüli művésszé: a szeretettel."

A L'Osservatore Romano szeptember 29-i számában (szeptember 28. délutáni megjelenéssel) a neves olasz építész, Paolo Portoghesi emlékezik meg a kedden elhunyt Makovecz Imréről.

Magyar Kurír

(nk)

A Mennyei Atya szól szeretett gyermekeihez

Eugenia Elisabette Ravasio /1907-1990/

nõvérnek adott üzenetek



Imprimatur:

Petrus Canisius van Lierde

Vic. Generalis e Vic. Civit. Vaticanae

Róma, 1989. március 13.

Bevezetés



Ráismemek-e az emberek Istenre, aki szeretõ Atyjuk? - e kérdés ma egyre gyakrabban vetõdik fel. Ezért is éreztük kötelességünknek, hogy közreadjuk ezt az üzenetet, amelyet az Atyaisten adott a világnak egy teremtménye, Eugénia Elisabetta Ravasio által, aki nagyon szerette õt. Ez egy olyan kinyilatkoztatás, amelyet az Egyház hitelesnek ismert el. Hiszen azt akarja tudatosítani bennünk, hogy Isten jó és gondoskodó Atyánk, aki szeret gyermekeivel együtt lenni. Ezek az üzenetek arra sarkallnak bennünket, hogy olvassuk az evangéliumot és mindvégig megéljük azt, mert abban világosságot, békét és igaz boldogságot találunk és megtapasztaljuk benne Istenünknek és ATYÁNK-nak szeretetét.

Kívánatosnak láttuk azt a tanúbizonyságot is közölni, amelyet Alexandre Caillot, a helyi püspök tett a szakértõ-bizottsági munka befejezésekor. Ennek szakértõit Franciaország különbözõ részeirõl hívták össze a Caillot püspök által 1935-ben beindított és tíz évig tartó egyházmegyei per lefolytatására.

A bizottság tagjai többek között a következõk voltak:

Guerry, teológus, a grenoblei püspök helyettese: Alberto és Augusto Valencin jezsuita testvérek, akik a filozófia és teológia területén a legnagyobb tekintélyek közé tartoznak és a hasonló ügyek értékelésében szakemberek, két orvos, egyikük pszichiáter.

Szûz Máriára bízzuk ennek az üzenetnek a terjesztését, és õvele együtt könyörgünk a Szentlélekhez, hogy legyen az emberek segítségére annak a gyöngéd szeretetnek a felis­merésében és megértésében, amelyet a mennyei Atya táplál minden ember iránt.

Ki is volt Eugénia anya?

Eugénia nõvér a mai idõk talán egyik legnagyobb prófétája, az Egyház megújulásának egyik hírnöke. Annak a korszaknak, amikor majd a mennyei Atya a hit középpontjában áll, és az egy­ség lesz minden lelkiség legfõbb ideálja. Eugénia nõvér világosság volt, amelyet a mennyei Atya ajándékozott a világnak a káosznak és a sötétségnek ebben az idõszakában, hogy felismerje a követendõ utat.

San Gervasio d' Adda-ban született (mai neve Capriate San Gervasio), Bergamo tartomány egyik kicsiny településén 1907. szeptember 4-én egyszerû földmûves családban. A gyermek négy évesen még nem beszélt és nem tudott járni. A mélyen vallásos nagyapa, Piero, elhatároz­ta, hogy elzarándokol a Szûzanya Varese-i kegyhelyére, hogy ott könyörögjön kis unokája gyó­gyulásáért. Abban az órában amikor a nagyapa megérkezett a kegyhelyre, a kislány otthon "egy csodálatosan szép hölgy" segítségével felült és felöltözött. Ezután odament szüleihez. Õk a történteket csodaként fogadták, s megrendülve és nagy örömmel adtak hálát a Szûzanyának. Amikor pedig a szülõk nem sokkal ezután magukkal vitték a gyermeket ugyanerre a kegyhelyre hálát adni, a Mária-szobrot megpillantva így kiáltott fel a kislány:

"Ez az a hölgy, aki a múltkor felöltöztetett."



Az általános iskola elvégzése után, 12-20 éves koráig, Eugénia néhány évig szövödében dolgo­zott, majd belépett egy francia missziós szerzetesrendbe, az Apostolokról nevezett Miasszonyunk Kongregációba. 1932-ben (25 éves korában) itt részesült abban a rendkívüli kegyelemben, hogy a mennyei Atya többször megjelent és üzeneteket adott neki. Az illetékes püspök, Alexandre Caillot tíz évi alapos vizsgálat után (1933-43) a következõ eredményre jutott a nõvér személyét és az üzenetek tartalmát illetõen: "Legjobb tudásom és lelkiismeretem alapján, az Egyház elõtti felelõsségem teljes tudatában kijelentem:



Ezeket a tényeket kizárólag természetfölötti, isteni befolyással magyarázhatjuk logikusan és kielégítõen."



A kolostorban sok nehézséggel találkozott és megismerte a csalódásokat is. Eugénia azonban gyorsan megértette, hogy nem szabad ítélkeznie, hanem Istennel egységben kell maradnia azál­tal, hogy megtartja a szabályzatot, anélkül, hogy azt figyelné, hogy mások megtartják-e vagy sem. Mindenkinek önmagáról kell számot adnia Istennek.

Elisabetta meg volt gyõzõdve arról, hogy a másokkal való törõdés azt kell, hogy jelentse, hogy jót teszünk velük vagy segítünk nekik. S hitte, hogy ehhez Isten meg is adja neki az erõt, tehát: "Bátran elõre!"

Mindössze nyolc évi szerzetesi élet után, már 28 évesen egyhangúlag a kongregáció generális anyjává választották meg. E megbízatását 12 éven át (1935-47) emberfeletti teljesítõképességgel töltötte be. Mindent korlátlanul Istenre hagyatkozva tett, anélkül, hogy saját erõit és képességeit mérlegelte volna.

Aki csak ismerte õt, mindenkire mély benyomást tett az az erõ és könnyedség, amellyel a nehéz helyzeteket is világosan átlátva, széles látókörrel és határozottan oldotta meg. Kezdeményezõkészsége, javaslatai mélyreható változásokat eredményeztek az egész rendben, megújította, megelevenítette a nõvérek életét. Mindig világosan, nyíltan, megalkuvás nélkül cselekedett, a jó vagy rossz hírnévtõl függetlenül, s anélkül, hogy félt volna a kellemetlenségektõl.

Mindenben, amit tett, az evangélium igaz szelleméhez igazodott: "Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem." (Mt 5,37) Határozottan és egyértelmûen távoltartotta magát minden emberi fondorlattól, amely pedig általában könnyen belopódzik az ember életébe, amikor saját elképzeléseinket az evangéliummal akarjuk magyarázni, "szó szerint, de lélektelenül". Eugénia nõvérben olyan világosság volt, amelyben még a porszem is jól látszik.

Lelki nagysága mellett maga a missziós tevékenysége is elegendõ volna ahhoz, hogy belépjen a történelembe. E tizenkét év alatt több mint hetven központot alapított - kórházzal, iskolával, templommal - Afrika, Ázsia és Európa különbözõ részein.

Elsõként fedezte fel a lepra gyógyszerét. Ezt egy trópusi növény magvaiból állította elõ. E gyógy­szert késõbb a párizsi Pasteur Intézet vizsgálta és fejlesztette tovább. Apostolkodásra irányította Raoul Follereau-t, aki az õ nyomán és az általa lerakott alapokon elindulva a leprások apostolává vált.

Adzopéban (Elefántcsontparton) 1939-41-ben megtervezte és létrehozta az "Irgalmasság faluját" vagy "Leprások városát": a leprás betegek hatalmas központját, amelynek kiterjedése 200.000 négyzetméter és amely a mai napig is Afrikában és az egész világon élenjáró központ maradt. A leprás betegekkel itt emberi méltóságukhoz méltóan bánnak. Ezért a létesítményért Francia­ország az Apostolokról nevezett Miasszonyunk Kongregáció misszionárius nõvéreinek a szoci­ális munkáért járó legnagyobb nemzeti kitüntetést adományozta.

Eugénia nõvér életének elsõ felét (elsõ 40 évét) az aktivitás, a felebaráti szolgáló szeretet jelle­mezte. Élete második felében (szintén kb. 40 évig) viszont szinte teljesen egyedül képviselte a mennyei Atya a szeretetmûvének ügyét. Az Egyház akkoriban még nem fogadta el tanúság­tételét. Rágalmazások közepette és megalázva vándorolt egy Atyját nem ismerõ társadalom sivatagán keresztül. E társadalom az Egyházra különösen is rombolóan hatott, hiszen elveszítve a kapcsolatot a Mennyei Atyával, létének forrásától távolodott el. Így már nem tud többé választ adni az emberek problémáira, szorongásaira.

1948-tól kezdve vad szembenállás és elutasítások közepette, néhány hûséges társával együtt járta Eugénia anya keresztútját. A nehézségek megszakítás nélkül követték egymást, míg végül 1972-ben minden összedõlni látszott - még szerzetesi ruháját is le kellett tennie.



Míg életútjának elsõ felét a "világosságban" járta, addig annak másik felét lelki "sötétségben" kellett megtennie. Páratlanul nagy "teljesítménye" a léleknek ebben a sötét éjszakájában éppen a türelmes szenvedésben rejlik és a kitartó várakozásban mindaddig, amíg a mennyei Atya másként nem rendelkezett. De ezt még megérhette: ahogy Pió atya már elõre megjövendölte neki, 1980-ban négy szerzetesnõvért vezetett hozzá a Mennyei Atya, egy olasz tanító rendbõl, akik rendjüket elhagyva hozzá csatlakoztak. Megragadta õket a mennyei Atya jelenléte, melyet a nõvér közelében különösen is éreztek, s az Atya jósága és szeretete az Õ hûséges "eszközén" keresztül.

1988-ban végül is megkapták az illetékes püspöktõl rendjük, az "Unitas in Christo ad Patrem" ("Egység Krisztusban az Atya felé") rend hivatalos egyházi elismerését. 1989-ben pedig egyházi jóváhagyással - a Vatikán általános helynökének imprimatur-ával végre három nyelven is kiad­hatták a mennyei Atya üzenetét. Eugénia anya 1990. augusztus 10-én "tért haza" a Mennyei Atyához. Tíz év adatott a nõvéreknek, hogy Eugénia anyával, "mesterükkel" a mennyei Atya "iskolájába" járjanak. De most sem érzik magukat árvának: nemcsak az Atya közelségét tapasz­talják szüntelenül, hanem Eugénia anya titokzatos gondoskodását is.

Több mint egy éve él ez az Eugénia nõvér által alapított szerzetesi közösség Anzio-ban, Nettuno mellett (Rómától dél-nyugatra a Földközi-tengernél).

Küldetésük a mennyei Atya végtelen szeretetének hirdetése az üzenetek által. Ezért élnek, dol­goznak. Mint szerzetes-közösség az Egyház zsolozsmáját végzik, a rózsafüzért imádkozzák, valamint Eugénia nõvér imáit a Mennyei Atyához. Újra és újra megtapasztalják, milyen sok kegyelmet ad a mennyei Atya Eugénia nõvér közbenjárására: testi, lelki gyógyulásokat, meg­téréseket...



Sokan állítják, hogy Eugénia anyát mennyei fényben ragyogva látták. Értésükre adta, hogy a mennyei Atya nagyon boldog, ha valaki üzeneteit olvassa, s azokat terjeszti.



Eugénia anya karizmája abban állt, hogy megvalósítsa az egységet, amelyet Jézus oly nagyon óhajtott: "Szent Atyám, tartsd meg õket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." (Jn 17,11) Hogy egyetlen családot alkossanak, amelynek a mennyei Atya a feje:



Az Atya, aki bennünket oly nagyon szeret, hogy egyszülött Fiát adta nekünk. (vö.: 1 Jn 4,9)

Az Atya, aki jóságos és csupa jóakarat, s mindig velünk van.

Az Atya, aki minket gyöngéden és szüntelenül szeret.



"Eugénia nõvér hagyatékából az üzenet a legfontosabb („A mennyei Atya szól szeretett gyer­mekeihez"), ezt adjuk itt közre. E kinyilatkoztatást az Egyház tíz évig tartó szigorú vizsgálatok után hitelesnek ismerte el. Figyelemreméltó az a tény, hogy a mennyei Atya 1932-ben latinul diktálta le Eugénia nõvérnek az üzenetet, egy számára teljesen ismeretlen nyelven. Az üzenet 1982-ben - az ötven éves évfordulóra - jelent meg olasz nyelven. Azóta már több nyelvre is lefordították: franciára, angolra, németre, spanyolra és oroszra. Eugénia anya magától a mennyei Atyától kapta azt a megbízást, hogy szeretetének üzenetét juttassa el az emberekhez, az Õ gyer­mekeihez, hogy megismerjék õt (vö.: Jn 3, 1). Hiszen õ, a gyermekeit mérhetetlenül szeretõ Atya, mindegyiküket szeretné eljuttatni az õ atyai házába. Amikor Eugénia anya (1932-ben) ezeket az üzeneteket kapta, azt is tudomására hozta a mennyei Atya, hogy ez a terve nem fog rögtön megvalósulni, hiszen még sem az Egyház, sem az emberiség nem kész azt befogadni, nem eléggé érett arra. A mennyei Atya sok kegyelmet ad, különösen a családok számára, valamint a belsõ békét, a testi, lelki zavaroktól való megszabadulást Eugénia anya közben­járására az "Isten az én Atyám" ima által, melyet maga a mennyei Atya adott neki.

Az üzenetbõl fakadó bõséges kegyelmek arra késztettek bennünket, hogy azt terjesszük. … Békesség veletek!"



Olaszországi anyaház:

SUORE MISSIONARIE

"Unitas in Christo ad Patrem" Via del Cinema, 16.

1-00040 Anzio - Falasche (Róma)

Frorrás: Freeweb eugenia0

Dr. Magyari Erzsébet emlékére

Első gondolatom Erzsikével kapcsolatban a hála, amiért ismerhettem és barátja lehettem, nem az egyenlőség okán, hanem, mert elfogadott, méltónak tartott arra, hogy életének múltbéli és aktuális eseményeit a maga sajátos humorával megossza velem.

Immár 15 éve, hogy a Ferences Világi Rend pasaréti közösségébe kezdtem járni, ott ismertem meg őt. Néhány tapintatos tapogatózó kérdés után hamar felkínálta a lehetőséget, hogy munkatársa és egyben tanítványa legyek. Így kaptam meg a lehetőséget, hogy hosszú és különben fáradságos kárpátaljai utazásaink élménnyé, élettel teli hittanórákká váljanak.

Mesélt családjáról, gyermekkoráról, hogy édesanyja már a szíve alatt is a ferencesekhez hordta. Szilárd hite, következetes állásfoglalása már fiatal lányként nehéz helyzetbe sodorta: megjárta az Andrássy út 60-at, de cellatársai, az utcanők is illedelmesen és udvariasan viselkedtek vele, mert lénye jóságot és barátságot sugárzott. Szabadulván, a jogi egyetemet is csak késlekedve, nagy nehézségek árán tudta befejezni, közben mindenféle alantas munkát elvállalt, hogy magát és szeretett édesanyját eltartsa. Végül eljutott oda, hogy képzettségének, tehetségének megfelelő állásba kerüljön, bár nem jól fizető, tekintélyt kivívó feladatokat, sokkal inkább szegényeket, elesetteket pártfogoló tanácsi és jogtanácsosi munkát végzett. Közben, titokban, otthonában gyermekeket készített fel elsőáldozásra, ehhez is megvolt a képesítése. De fiatal lányokból karitászcsoportot is szervezett, egyben sok hasznos dologra is megtanította őket.

A rendszerváltozás idején, már nyugdíjasként, segítette a Ferences Rendtartományt javai visszaszerzésében, időt-energiát nem kímélve járta az országot, tárgyalt a hatóságokkal, intézte a bonyolult jogi ügyeket, melyek kibogozásában nem volt előtte példa, amit követni lehetett volna.

Ezen munkálkodások közepette kapta a feladatot, hogy a gazdátlanná vált, működésképtelen Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványt segítsen megszüntetni. Ő a maga alaposságával körbejárta a feladatot és arra jutott, hogy ez már-már lehetetlen kérés; egyszerűbb, ha működteti, mindenese lesz. Ez a 90-es évek elején, 1993-ban volt. Magyarországon sem volt könnyű eligazodni a törvényekben, de a Szovjetunióból akkor kiszakadó Ukrajna hatóságainak és kiskirályainak átláthatatlan kapcsolatrendszerébe belebonyolódni nem akármilyen feladat volt. Csekély pénzadományok mellett inkább különféle tárgyi eszközökkel kellett bűvészkedni: a kért dolgokat beszerezni, a kapottakat célba juttatni. De az Alapítvány egyszer csak elkezdett működni, lassanként egyre többen megismerték, és amikor 1998-ban az első nagy árvíz idején az érdeklődés és a segítőkészség felbuzgott, hihetetlen nagy bizalommal bízták az emberek adományaikat az Alapítványra.

Valamivel korábban, 1996-ban, amikor Antal atya püspök lett és további szorongató feladatok hárultak rá, Erzsike saját pénzén megalapította a Kárpátalja Hitéletéért Alapítványt is.

Tevékenysége azonban nem merült ki a szociális munkában. Ha már Kárpátalján járt, tanított is. Huszton és Técsőn egy-egy világi rendi csoportot nevelt fel; aki él még közülük, azóta is szeretettel emlékszik rá, és hálás, amiért Szent Ferenc útjára vezette.

Az emberek többsége ragaszkodik a megbízatásaihoz, az általa létrehozott dolgokhoz. Ő nem ilyen volt. Még (szellemi és lelki) ereje teljében sorra átadta tisztségeit, és lassan visszavonult. Nem hagyott maga után lezáratlan ügyet, befejezetlen feladatot.

Tudtuk és láttuk, hogy nagyon beteg; aggódásunkat mindig valami humoros, de bölcs megjegyzéssel ütötte el. Nem titkolta, hogy immár idejét, gondolatait az Úrhoz való hazatérés tölti ki.

Egész életében sokat szenvedett, a halált sem kapta könnyen, reményeim szerint most már megpihenhet az Örök Boldogságban. Erzsike, ne felejtkezz meg rólunk, légy közbenjárónk, és mi próbálunk a Te nyomodban járni!
1949-ben tett fogadalmat Szent Ferenc III. Rendjében, így a Világi Rend újjáalakulásában rengeteget segített.
Az Országos Tanácsban titkárként szolgált, a pasaréti Assisi Szent Ágnes közösségnek minisztere és képzési felelőse is volt, de egyszerű testvérként is mindig segített eligazodnunk az Úrhoz vezető keskeny út megtalálásában.
Ury Ágnes,
a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány
hivatalos képviselője és kurátora

Családok zarándokoltak a magyar szent család emlékhelyeihez

Családok zarándoklata a jövő családjaiért – ezzel a mottóval rendezték meg szeptember 24-én a Veszprémi Főegyházmegye családos zarándoklatát a Balaton-parton, melynek célja az volt, hogy a Család évében a magyar királyi szent család emlékhelyeit, kegyhelyeit érintve együtt imádkozzanak a résztvevők egymás családjaiért.

Mintegy százan érkeztek a kora délelőtti órákban a gyalogos zarándoklat kiinduló helyszínére, az alsóörsi Boldog Gizella királyné plébániatemplomba, ahol Szabó János atya, a templom plébánosa imádságra hívta az egybegyűlteket, s beszélt a nemrégiben templommá emelt korábbi imaház védőszentjéről, Gizella királynéról, feladatairól férje, Szent István király oldalán, s a család összetartásában betöltött fontos szerepéről. A zarándokok imádkoztak Gizella csontereklyéje előtt, amelyet az egyházközség a templom ünnepélyes felszentelése alkalmából májusban kapott a Veszprémi Érsekségtől.

A zarándoklat második helyszínén, a káptalanfüredi Boldogasszony-kápolna szabadtéri oltáránál ünnepi szentmisét mutatott be Szabó János atya Szakács Péterrel, az egyházmegye nemrég kinevezett új családreferens lelkipásztorával együtt, aki szentbeszédében egy gyermekeknek szóló tanmese alapján az összefogásról, egymás megsegítéséről, az egymásra figyelés fontosságáról szólt. Ezután a szentmise keretében megáldották az új házasokat. Káptalanfüredről a zarándokok Balatonalmádiba, a tóparti Öregparkba indultak, ahol - mint a Genezáreti-tó partján hajdan a tanítványokat Jézus - jó illatú, finom sült hallal várták őket a szervezők. Az ebéd elköltése után pedig szabad, kötetlen program következett a gyermekek örömére, ugyanis a parkban és a strandon érdekes játékok, pingpong, röplabda várta őket, Szakács Péter atyával pedig még egy kis horgászásra is nyílt alkalom.

Ezután a zarándoklat zárásaként a város Szent Imre-templomának Szent Jobb-kápolnájában (ahol a magyar szent család ereklyéit őrzik) tisztelegtek a zarándokok imával és énekes áhítattal, majd a templomban Csernai Balázs atya megáldotta a gyermekeket. Minden gyermek és fiatal kapott egy gyertyát, amelyet meggyújtottak, s végül valamennyien közös imádsággal, énekkel mondtak hálát a zarándoklat lélekben megújító erejéért.

Toldi Éva/Magyar Kurír

Kovács Ágnes: Rend a lelke- a lélek rendje

Hogyan szabadulhatunk meg azoktól a kacatoktól, amelyek évek óta ránk rakódnak, de valójában már nincs rájuk szükség? Nincs szükség egy rossz „barátra”, egy rossz kapcsolatra, felkérésre vagy megbizatásra. Ha rend van a környezetünkben, az asztalon, a fiókunkban, ha nincsenek zavaró körülmények, akkor önmagunkból is elkezdhetjük kiseperni a lomot. Egész életünk, környezetünk, bensőnk a rendről szól. „Tartsd meg a rendet, és a rend is megtart téged” (Szent Benedek). Dr. Cservenyák László, a mátészalkai Szatmári Múzeum igazgatója Debrecenben, a Szent József Gimnáziumban tartott előadást a közelmúltban. Ebből emelünk ki néhány gondolatot.
Az életnek rendje van
Amikor az ember élete túljut a delén, más értékek kezdenek fontossá válni. Elveszítik értéküket a sallangok. Amikor elindulunk az életben, mások nevelnek bennünket, irányítják életünket. Majd jönnek a munkatársak, a párkapcsolatok, a házasság, a gyerekek… Az élet halad előre, az életnek rendje van. A paraszti kultúrának is rendje volt. Mindenki belenevelődöt a munkába, az életbe, mindennek megvolt a helye a paraszti társadalomban, ahol több generáció csak rendben élhetett együtt, egy házban.

Egy kedves történet szerint az esküvő után a fiatalok beköltöztek a szülői ház tiszta szobájába. Az idős apa gyakran beleszólt a fiatalok életébe, semmi nem volt jó úgy, ahogy azt a fiatalok tették. Így ment ez napról napra. Egyszer a fia megelégelte a zsörtölődést, felkapta az öreget, és kivitte a házból. Kiérve a pitvarba, megszólal az öreg:

– Fiam, tegyél le, én is eddig vittem a nagyapádat!

Minden ismétli önmagát. Minden szerepet újra kell játszani…

A szó rendje
Az év, az ünnepek, a munka, a szórakozás ritmusa rendet tart. Az egyházi életnek is megvan a rendje, de megvan a barátságnak is, ami akkor van rendben, ha igaz barátja vagyok valakinek. A szónak is rendje van. Az ünnep idejére fegyverszünetet tartunk. Másnap kezdődik minden elölről. Rendjén van ez? Nem kellene leülni, megbeszélni? Mennyire éhezik az emberek a vigasztaló, jó szót, amiből bátorságot meríthetnének!
Forrás: Família Magazin

Mécs László: Őszi alkony

Agyvérzése van a Napnak,

némán búcsút int a tájra.

Arany sugár-trombitája

nem harsogja már a fényt.

A Föld-vulkán lárva kérgén

felbűvölte, megérlelte,

mi jót rejtett a Föld lelke:

almát, búzát, bort, mesét.

Nyugodtan megy. Lent a földben

tavasz-álmot hagyott hátra:

gumót, hagymát; fent a fákra

rügyet csókolt és reményt.

Így volna jó egyszer némán:

titok-rügy, tulipán-hagyma

mélyén tavaszt, reményt hagyva,

áldó csendben tűnni el.

1958

Vissza a csendbe, 1976

Szűcs Sándor blogbejegyzése a kereszténységről

Kereszténység: ez még működő márka?

Jönnek a valláspiacra új belépők, és letarolják a régi, megkopott óriást. Szinte minden tingli-tangli szekta vonzóbbnak tűnik és gyorsabban fejlődik, mint bármelyik keresztény felekezet.

A Coca-Colának van talán a legnagyobb és legrégebbi marketing-múltja a modern multik közül – többen is ismerik a világon, mint a Bibliát! A Coca-Cola olyan helyekre is eljutott már, ahol Bibliát még sosem olvastak.

Azonban a branding, vagyis a márkázás tudománya is változik. Az internet és a közösségi média egyik erőteljes hatása, hogy egyre kevésbé éri meg hazudni a reklámban. A marketing már nem a nagyotmondás művészete (vagy gazdasága), hanem kezdi betölteni az eredeti rendeltetését (bár ha becsületesen művelték, régen is így csinálták): célorientált, hatékony kommunikáció, amelynek lényege az értékesítés. Az üzenet célba juttatása, és az üzenet tartalmának értékesítése. És ebben a folyamatban a márka vagy hitelesít, vagy hiteltelenít. Vagy erősíti az üzenetet, vagy gyengíti.

Én úgy látom, az újszövetségben van egy elég nyílt márkázás:„A tanítványokat Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek…” (Apcsel 11,26) Mi lett mára ebből a szóból? Politikai-, kulturális-, társadalmi-, szociológiai-, gazdasági jelző?

Pedig eredetileg a görög „krisztiánosz” szó azt jelentette: „olyan, mint Krisztus, Krisztushoz hasonló”. Ez a jelző nem csak és nem elsőrenden a Krisztus tanaival való egyetértésre vonatkozott, mint egy világnézeti vagy kulturális magatartásra, hanem azokat a hívőket különböztette meg, akik a feltámadott Jézus Krisztussal valódi lelki-szellemi közösségben meg is élték a hitüket. Az újonnan született, a természetfeletti, az egymást „szemkiverő” módon szerető, tisztelő és szolgáló, szinte érezhetően nem „evilági” embereket nevezték így.

A Jézus halála utáni évtizedekben a keresztények voltak azok, akiket a „világ” csodált azért, hogy mennyire szeretik egymást és az embereket általában. Akkoriban ennek a márkanévnek eszméletlenül nagy értéke volt! Olyannyira nagy, hogy amikor tiltották és megtorolták a „használatát”, és a „Márkahűséget” halállal „jutalmazták”, akkor is „megérte az árát”!

Mi maradt nekünk a kétezer évvel ezelőtti „márka” hiteléből és erejéből?!

Költői a kérdés. Mindenesetre hatékonyan értékesíteni egy megroggyant, hitelét veszített, erőtlen márkával nagyon nehéz. Jönnek a valláspiacra az új belépők, és letarolják a régi, megkopott óriást. A rendszerváltozás óta ezt éljük: óriási a spirituális szomjúság, de szinte minden tingli-tangli szekta vonzóbbnak tűnik és gyorsabban fejlődik, mint bármelyik keresztény felekezet. Elvesztettük a márkánk erejét. Már mi sem éljük a márkahűséget. Pedig ha megtennénk, ugyanúgy felbolydulnának a városaink, mint amikor Pál betette a lábát bármelyik kisázsiai poliszba.

A megoldás ugyanaz a gazdaságban és a spirituális világban egyaránt: ÉLD A MÁRKÁDAT!

Csak ne felejtsük el az eredeti definíciót: a kereszténység nem szubkultúrát, tradíciót, politikát, viselkedési szokásokat jelent, hanem valódi kapcsolatot az élő Jézus Krisztussal, újonnan születést, folyamatos megszentelődést, sok-sok bűnbánatot, őszinte és önzetlen tettekben is megnyilvánuló szeretetet jelent, és nem csak a felekezetünk tagjai felé, hanem minden ember felé!

Forrás: Apcsel 29

mindennapi.hu

Tv Eger - Hírek

Tv Eger - Hírek

Boldoggá avatták a magyar Bernadetta nővért

Szarajevóban Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa a boldogok közé iktatta az öt drinai vértanú szerzetesnőt, az Isteni Szeretet Leányai Kongregációjának tagjait, közöttük Bernadeta Banja magyar nővért. A szertartáson koncelebrált Udvardy György pécsi megyéspüspök is.

Öt szerzetesnő boldoggáavatása történt meg szeptember 24-én, akik 1941. december 15-én haltak vértanúhalált: Jula Ivanisević horvát házfőnöknő, született 1893-ban; Berchmana Leidenix nővér, született 1865-ben, osztrák származású; Krizina Bojanc nővér, született 1885-ben, szlovén származású; Antonija Fabjan nővér, született 1907-ben, szlovén származású; és Bernadeta Banja nővér, született 1912-ben, magyar származású.

Kovács Piroska Mária nővér, az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció magyarországi tartományfőnöknője még az ünnepélyes avatás előtti napokban beszélt a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásában Bernadeta nővér életéről.

Banja Terez 1912. június 17-én született mélyen hívő, katolikus családban, szülei tizenkettedik gyermekeként. Szülei harmadrendi ferencesek voltak, gyakran gyűltek össze náluk közös imára a környéken lakók. Az állatok legeltetése közben szívesen imádkozta a rózsafüzért. Csöndes, szégyenlős kislány volt. Nem szeretett társaságba menni.

Már gyerekkorában vágyott a szerzetesi életre, azt mondta, hogy ha nem engedik el, megszökik. Édesapja azt válaszolta: „elengedlek, ha megnősz”. 1929-ben, 17 évesen édesapja elkísérte az Isteni Szeretet Leányai zárdájába. Ez év decemberében Szarajevóba helyezték, ami akkor idegen föld volt a számára, itt kezdte meg a noviciátust közvetlenül előkészítő jelöltidőt. 1930. augusztus 5-én öltötte magára az isteni Szeretet Leányai ruháját, kezdte meg a noviciátust. Mindenütt kitűnt szorgalmával, munkabírásával, és azzal, hogy válogatás nélkül minden munkát lelkiismeretesen végzett el.

A zsolozsma imádkozása akkor még latin nyelven történt, ez elég nehéz volt neki. Azt írják róla, „inkább szívvel imádkozott, mint ésszel.” Egyik nővértársa így emlékezik rá: „Bernadetten látszott, hogy örömmel vállalja a szerzetesi életet, ezt az életformát, az áldozatot és szilenciumot. Csendes volt és kiegyensúlyozott. Arcán mindig ott volt a mosoly.”

1938 végén, Bernadett édesapja súlyosan megbetegedett. Utolsó kívánsága az volt, hogy láthassa szerzetesnő lányát. Megkérdezte tőle: „Te boldog vagy?” Bernadett válasza: „Boldog vagyok, édesapám! Hát nem látod, hogy végtelenül boldog vagyok!”

1941 áprilisában fejvesztve menekült a jugoszláv kormány a lebombázott Belgrádból. A kis Bernadett nővér nem zavartatta magát, amikor öt napig kellett etetnie a halálra rémült minisztereket, feleségeiket és gyerekeiket. Amikor kitört a II. világháború, Pale visszhangzott a lövöldözésektől. Két ilyen éjszaka után és tíz nappal a nővérek elfogatása előtt Bernadett nővér összetett kezekkel kérte Apolónia nővért, hogy helyettesítse és maradjon Paléban. Nagyon félt és szeretett volna Szarajevóba menekülni.

1941. december 11-én szerb félkatonai alakulatok mind az öt szerzetesnőt elfogták és Goražde irányába hurcolták. Kirabolták és felgyújtották Paléban a Mária Otthont. Ekkor kezdődött a nővérek négy napos keresztútja: hidegben és hóban, megfelelő ruházat nélkül Sjetlináig hurcolták a kihallgatásoktól meggyötört szerzetesnőket. Társaitól elválasztva itt vették őrizetbe az út fáradalmaitól legyengült 76 éves Berchmana nővért.

A többi négy nővért tovább vitték Goraždéba, és december 15-én, egy kaszárnya második emeleti helyiségében zár alatt tartották őket. Még aznap éjjel rájuk törtek. A nővérekre vetették magukat, akik, hogy emberi méltóságukat és tisztasági fogadalmukat megőrizzék, minden erővel védekeztek. Hogy támadóik kezéből megszabaduljanak, a második emeleti ablakból a mélybe vetették magukat. Támadóik döbbenten utánuk eredtek és az erősen sebesült, de még élő nővéreket késszúrásokkal halálra döfték, holttestüket a közeli Drina folyó partján hagyták.

A bátor szerzetesnők mártírhaláláról szóló hír nagyon gyorsan elterjedt. A boldoggáavatáshoz szükséges egyházmegyei eljárást 1999-ben Szarajevóban megindították és három év múltán eredményesen lezárták. A teljes dokumentációt ezután Rómába, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjába vitték. 2011. január 14-én írta alá XVI. Benedek pápa a boldoggáavatási dekrétumot.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

(tzs)

Dr.Mátyás István: Makovecz Imre a világról

Makovecz Imre a világról

2010.07.26

Az idén hetvenöt esztendős, súlyos betegen is dolgozó Makovecz Imre cigány falut épít azoknak a romáknak, akiknek a házát romba döntötte az árvíz.

Vallja: a sporttól az egészségügyig mindent átszövő pénzuralomtól csak hozzáállásunk gyökeres megváltoztatásával lehet szabadulni. A világszerte elismert Makovecz Imre cége az elmúlt években tönkrement.

- Jól van?

- Nem vagyok jól.

- Jön-megy, lendületesen dolgozik...

- Hozzászoktam.

- Mikor beléptem ide, úgy éreztem, befogad az épület. Körülöttünk gombamód szaporodnak lakóparkok, irodaházak, áruházak, de azokban idegennek érzi magát az ember.

- Mert a diktatúra elidegenít.

- Diktatúrában élünk?

- A pénz ural mindent, ezt mindannyian tudjuk, miközben eljátsszuk a demokráciát.

A közbeszerzési rendszer korrupt. Az kapja meg a munkát, aki a legtöbbet adja vissza a megrendelőnek. Aki megnyeri a pályázatot, olyan alvállalkozókat alkalmaz, akik a legtöbb pénzt adják neki vissza. Ez egyre rosszabb minőséget hoz. Az én szakmámban is érvényesül a pénzdiktatúra parancsa: vedd meg az újat, dobd el a régit! Ezért mind silányabb tárgyakat

és eszközöket hoznak létre. Például sorra építik be a műanyag ablakokat, amelyek teljes zártságot eredményeznek, így az épületek belül penészesek lesznek... öt év múlva a műanyag összevissza reped, s azt a funkciót sem képes betölteni, amit egy öreg faablak. A penészedés megakadályozására masinákat helyeznek el a homlokzaton, s mindez valakinek nagy haszonnal jár.

A pénzuralom velejárója a számítógépes tervezés is, amely nagyon megváltoztatta az építészetet. Mert hogyan is néz ki eredetileg ez a dolog? Adottak a funkciók, a helyszín s az emberek, akiknek az épület készül. A létesítményről az építésznek átfogó víziót kell teremtenie, majd ezt lebontani részletekre. A számítógéppel való tervezés azonban ennek éppen fordítottja: a részletekből rakják össze az egészet, amely végül olyan lesz, ahogy a számítógépes program előírja. Az épületek a pénzpiac forgatókönyvei szerint készülnek, s a végeredmény majdhogynem közömbössé válik. Az a

lényeg, hogy ki mennyi pénzt tud hazavinni.

- De miért nevezi ezt diktatúrának?

- Mert átsző mindent. Megjelenik a könyvkiadásban is. A kiadó csak annak a könyvét teszi ki a kirakatba vagy az újdonságok közé, aki ezért külön fizet. Azért nem látni a könyveimet a kirakatokban, mert én nem fizetek. A Londonban vagy Berlinben megjelent Makovecz-albumokat sem lehet látni a magyar könyváruházakban. Mostanában van dolgom az egészségügyi rendszerrel is. A kórházak kiszolgáltatottak a gyógyszergyáraknak, akik osztalékot fizetnek nekik bizonyos gyógyszerek alkalmazása esetén. Jelen van ez a szemlélet a sportban is. Az, hogy a bíró a világbajnokságon a felső kapufáról a gólvonalnál ötven centivel beljebb becsapódó labdára azt mondja: kapufa, ebben a világban szerintem nem azt jelenti, hogy a bíró hülye. Azt jelenti, hogy pénzért az egyik fél javára akarja eldönteni a meccset. Mert ez a világ így működik. S ha így működik, mit mondunk egy gyereknek, ha arra kíváncsi, miért kell élni, miért jött erre a világra. Pedig tőlünk várja a választ. A pénz korlátlan uralma mindent felszámol, ami az életet életté

teszi. Még a Miskolc fölötti árvízkár is összefügg ezzel.

- Hogyan?

- Végigömlött a víz a völgyeken, és mindent elmosott, mert nem volt hová mennie. Ugyanis a Felsőzsolca melletti árteret, amelyet korábban lápos legelőként használtak, elzárták a víztől, és eladták a multiknak, akik teleépítették. Kíváncsi lennék, hogy aki eladta az árteret, milyen büntetést

fog kapni ezért. Remélem, lesz ennek következménye itt, a földön is. A pénz hatalmi pozícióját meg kell változtatni. Ha ez nem sikerül, Magyarország teljesen leépül erkölcsileg, szellemileg és anyagilag. Az én cégem is emiatt ment tönkre.

- Tönkrement a cége?

- Hát persze. Gondolja el, befejezünk egy munkát, amelyen húsz-huszonöt alvállalkozó dolgozott, s mikor benyújtom a számlát, a végösszeg huszonöt százalékát ki kell fizetnem az államnak. És a megrendelő nem fizet. S mikor a második-harmadik ilyen történik, a vállalkozás tönkremegy. Tehetséges, fiatal építészeket el kellett küldenem emiatt.

- Mit lehet tenni?

- Hadd mondjak saját példát! Csíkszeredába katolikus templomot kellett terveznem. Mikorra odamentem, a plébános úr kirakott egy papundeklit, a tetejét felvágta, hogy abba lehessen pénzt bedobni a templomra. Láttam egy öregasszonyt, aki odament, a zsebkendőjét elővette, széthajtotta, és a lejecskéjét bedugta a dobozba. Rögtön tudtam, nem kérhetek pénzt. Mármost ha az ember ingyen dolgozik, pénzt ad. Az embereket ugyanis ki kell fizetni.

Már épült a templom, mikor elterjedt a városban, hogy a Makovecz csak eljátssza Róbert bácsit, ugyanis az Orbán Viktortól zsebbe kapott harmincmilliót. Ezt elmeséltem Kairóban az akkori

magyar nagykövetnek, aki korábban a titkosszolgálat egyik vezetője volt.

Elnevette magát, azt mondta, ez a suttogó rágalmazás is titkosszolgálati munka. A világ ilyen.

De akkor is a jó utat kell járni. Mert ez az út a világosság felé vezet. A másik meg a sötétség felé.

- Nincs középút?

- A legundorítóbb a világosság és a sötétség keveredése, a szürkeség. Annál az egyértelmű sötétség is jobb. A sötétség az ármányé. A világosság a megváltó Krisztusé. A kettőt összekutyulni nem szabad. Választani kell. Egy életünk van, nem lehet szórakozni. Én már a hetvenötödikben járok, nem vagyok egészséges, és a világosság útján akarok menni.

- Most min dolgozik?

- Erdélyben egymás után tervezem a templomokat. Egy kis kápolnát építek Mártélyra. A Felvidéken városok revitalizációjával foglalkozom, kemény politikai ellenszélben; de nem baj, ilyenkor eszembe jut, hogy megépült a kolozsvári református templom is. Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt,

míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült, Funar ide vagy oda. Most azonban elsősorban az árvízkárosultak érdekelnek. Jelentős részük cigány. Felsőzsolca fölött egész telepük volt, és vállaltam, hogy tervezek oda egy új cigány falut.

- Miért ezt a részt vállalta?

- Mert ez a legnehezebb. Ezt a szerencsétlen népet is a pénzuralom tette tönkre, nemcsak anyagilag, morálisan is. Gyerekoromban öreganyám azt mondta: csak az oláhcigány lop, de az is csak almát.

A csősznek sós puskája volt: sódarabok voltak benne sörét helyett, és ha valakit seggbe lőtt, abba

belement a só, ordított kegyetlenül, de nem lett nagy baja, Viszont megdagadt a seb, és nem bírt ráülni, úgyhogy meg lehetett találni később a tolvajt. Akkoriban még létezett cigány kovács, teknővájó, rézműves. Egy csomó foglalkozásuk volt, és vajdák vezették őket, vagyis működött a belső közigazgatási rendszerük. Mindezt azóta felszámolták, a kultúrájuktól is megfosztották őket, azzal a hazugsággal, hogy a cigány ugyanolyan, mint a többiek. Miért lenne ugyanolyan?

Más a tradíciója, a gondolkodása, a temperamentuma. Mára szörnyű mélyre süllyedt a cigányság. Felsőzsolca táján elhordták a töltésekről a homokzsákokat, szigetet raktak belőle maguknak,

generátorral áramot fejlesztettek, úgy nézték a nagy képernyős tévéjüket.

Olyan gyors motorcsónakon közlekedtek, amelyet a rendőr nem bírt utolérni, és mikor eljött az este, az összedűlt házakat kifosztották. Persze ilyen esetekért nem kell vidékre menni. A napokban megállít a ház előtt egy ember, hogy fel tudnék-e váltani egy százast. Nyúlok a zsebembe, és mondom, hogy nincs. Erre azt kérdi: egy ezrest két ötszázasra? Találtam egy ötszázast,

elővettem, mire kitépte a kezemből, beugrott a kocsijába, és elhajtott. Ott álltam megkövülten. Miféle ember ez? Miféle értékrendje van? Milyen úton jár? Hová tart? Hová süllyedt? Mit gondol a másik emberről? Akkor érzi magát embernek, ha sikerül becsapnia a másikat, nem pedig akkor, ha segít neki?

- Az új telep tükröz majd valamit az eredeti kultúrájukból?

- Még nem jutottunk odáig, hogy erről tárgyalhassunk. Mindenesetre a bodegáik helyett negyvennégy négyzetméteres házakat kapnak, amelyekben lesz szoba, konyha, fürdő, kamra, központi fűtés, gáz, víz, áram. De úgy fogjuk intézni, hogy a házak eladhatatlanok legyenek. Korábban ugyanis a Beregben rendszeresen megtörtént, hogy az új házat eladták, és megint csináltak

maguknak egy bodegát.

- Mi a reménysége önmagával kapcsolatban?

- Hogy még egy darabig dolgozhatom.

- És aztán?

- Aztán meg kell halni.

- És aztán?

- Arról nincsenek konkrét információim. Csak arról, ami mögöttem van.

- Mi villan eszébe, ha visszagondol?

- Karácsony kilencéves koromban: az ostrom, amikor az oroszok körülvették Budapestet, és az Istenhegyi út huszonnyolc kerítésébe kapaszkodva, a ház lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár, égig érő lángokkal.

Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku elvtárs vérengzését, álltam kivégzőosztag előtt. Amikor Konrád és Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból ezerháromszázat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és megszüntetni, elindultunk a ma már halott barátaimmal,

Beke Pállal, Varga Tamással és másokkal, gyáva tanácselnököket vittünk bátor tanácselnökökhöz, és faluházakat építettünk a pusztulásra ítélt településeken. Aztán Sevillában megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg mindenféle népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat, hogy megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon jó. Csak fájdalom ne legyen!

- A következő generációk mennyire képesek átvenni az értékközpontú szemléletet?

- Megint mondok egy példát az építészet területéről. A Kós Károly Egyesülés fenntart egy posztgraduális képzést, az úgynevezett vándoriskolát. Végzett építészeket veszünk fel, és aki bekerül, három és fél évig vándorol cégeknél, s ez idő alatt elsajátítja az értékközpontú szemléletet. A végén fel kell mutatniuk egy mestermunkát. Ma körülbelül ötvenen vannak Magyarországon, akik ezen keresztülmentek. Nem sok, de ha mindenki megteszi a magáét, akkor jutunk valamire.

- Hol kell kezdeni?

- Kezdje mindenki a saját gyerekénél! Ne hülyeségekkel etesse, hanem beszéljen neki arról, ha tud, hogy mit jelent a megváltás!

- Mit jelent?

- Nemcsak keresztény hittételt, hanem az ember belső életének a megújítását.

Erre mindig, újra szükség van, és egészen egyszerű dolgokban nyilvánul meg. A Hargitától nyugatra, Csíkszeredától Barót felé található Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XII. századi kora román templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak, és még sok minden. Ezekből és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt

mondja magában: rendben van!