Kaukázusi törpefarkas

A napok óta tartó kutyahideg mozgáskorlátozottá tett.
Nem merek kilépni az utcára, mert egy esés életveszélyes lehet számomra.
Egyik reggelen, miután túljutottam „nőtlen reggelimen”, a kávén és a cigarettán, csengettek.
Ajtót nyitottam.
Középkorú hölgy és fiatal társa állt az ajtóban.
Jó napot kívánunk!
Köszöntöttek.
Bizonyára Önt is riasztják a napjainkban tapasztalt sorscsapások.
Mondta szelíden.
Engedje meg, hogy felolvassak egy történetet a Bibliából.
Köszönöm szépen, de van saját Bibliám, amiből magamnak olvasok.
Hárítottam el Jehova Tanúinak hittérítő próbálkozását.
Magányomban azután emlékezni kezdtem.
Hasonló téli napok voltak.
Lóránt fiacskám nagymamájával érkezett Beregszászról.
A legényke reklámszatyrot szorongatott a kezében.
Mit kaptál Husikám?
Kérdeztem.
Nézd!
Kiemelte a szatyor aljából a riadt kutyakölyköt.
Egy tacskó- csivava kölyök nézett velem farkasszemet.
Megkereszteltük, a Bubu nevet kapta.
Tiszadobon éltünk.
A Futrinka utcában hamar tiszteletet vívott magának a jövevény.
Bájos, harcias kutyus volt.
Postásunk félelemmel közelített otthonunkhoz.
Olykor a falu központjáig üldözte Bubu, a kerékpáron menekülő kézbesítőt.
Az Andrássy kastély látogatói tízezreket igértek érte.
Ragaszkodtunk hozzá.
Szépen növekedett.
Ismerőseink gyakorta kérdezték:
Milyen fajta?
Kaukázusi törpefarkas.
Mondtam hamiskás mosollyal az ajkamon.
Tudták, családom egyik fele Kárpátaljáról érkezett.
Egész életemben jellemző volt rám, hogy a legnagyobb bajban is megőriztem humoromat.
Belül persze pukkadoztam, de mások nem vették észre rajtam.
Hasonlóan derültem, amikor kezemben füstölgő cigarettámmal sétáltam az udvaron, a szembejövő gyerekek egyike cigarettát kért tőlem.
Már nem dohányzom.
Holnapután lesz két napja, hogy eldobtam a cigarettát.
Mondtam.
Csodálkoztak ugyan, de nem kértek többet.
„Kaukázusi törpefarkasunk” szépen fejlődött.
Csodás képességei voltak.
Lóri, amikor énekórára készülve megszólaltatta a furulyát, a kutyus énekelt vele.
Autómmal éjt nappallá téve úton voltam.
Pedagógusként, ifjú családfenntartóként családom elvárta, hogy ugyanazt tegyem, mint Kelet -Magyarország minden ügyeskedője.
Jártam a határt, hoztam vittem, amiből pénzt lehetett csinálni.
Bubu kedvenc időtöltése volt, hogy a volán mellől nézte a világot.
Lány kutyus lévén udvarlója is akadt a szomszéd Cowboy személyében.
Sorra ajándékozott meg bennünket kölykeivel.
Lóri üzleti érzéke már kiskorában megmutatkozott.
Kivitte a kölyköket a piacra és árulta őket.
Bubuka harcias természete semmit nem változott.
Nem tudhatta, hogy Dávid, csak a bibliában győzhette le Góliátot.
Vakmerő módon nekirontott egy megtermett németjuhász őrkutyának, aki szétroppantotta.
Tiszadobi éveim, Bubu emléke felmelegít ezekben a zord napokban, de nem vágyom vissza.
Úgy éltem, hogy semmi nem volt drága.
Belülről vívódtam, de nem figyeltem a Jelekre.
Nem voltak útjelző tábláim.
Megvetettem a korrupt hivatalnokokat, mindazokat, akik ügyeskedéssel biztosították jólétüket.
Magam sem voltam külömb.
Ma már azt tartom szem előtt:
„Aki sokat gyűjt, soha nem bővelkedik, aki sokat ad, soha nem szűkölködik.”