Szemem, a falon függő oklevélre tévedt.
A Debreceni Kéry Pharma KFT művészeti pályázatán, irodalom kategóriában nyert első helyezésért kaptam.
Visszaemlékszem a díj átadására.
A Pszichiátriai Kórház igazgatói irodájában ültem Móré Csaba igazgatóval, Márta Nénivel, kezelőorvosommal.
A körülöttem ülők szemében öröm sugárzott.
Szélmalom harcuk sikerének örülhettek.
Bennem ambivalens érzések kavarogtak.
Persze, örültem irodalmi sikeremnek, de feltörtek a mű születésének borzalmas körülményei is.
Az év hasonló időszakában kezdődött.
Fizikai, lelki tartalékaim kimerülőben voltak.
Rendszerint ilyenkor vett erőt rajtam mély depresszióm.
Akkor is ittam napok óta.
„Agymosás”- mondtam magamban.
Szabadulni akartam keserveimtől.
Nem volt elegendő az alkohol.
Már kellett hozzá „gyorsítóként” a nyugtató.
Ez aztán padlóra küldött, a szó valódi és átvitt értelmében.
Kikötözve ébredtem a pszichiátrián.
Gyomormosás következett, majd megkérdezték, öngyilkos akarok- e lenni?
Miután megnyugtató választ hallottak, átszállítottak az Addiktológiára.
Ismerős arcok fogadtak.
„Velem egyivásúak”.
Mondhatom stílszerűen.
Már sokadik „mozigépész” tanfolyamunkat töltöttük együtt.
A „Bennszülöttek” összetétele a társadalom minden rétegét reprezentálta.
Volt pedagógus, nyugdíjas, főpincér, egyszerű munkás, lelkész, tisztes családanya.
Ki miért ivott?
Mindenkinek volt számára megnyugtató magyarázata.
Ötszemélyes szobába kerültem.
Az első vizit alkalmával megkaptam gyógyszereimet.
Szürke egeret kaptál?
Kérdezte Józsi Bácsi.
Az mi?
Kérdeztem.
Heminevrin, delírium ellen.
Mondta a sokat megélt betegtársam.
Miután ellenőrzés mellett bevettem gyógyszereimet, mély álomba szenderültem.
Nem tudom, mennyi idő telt el.
Fülsértő surrogásra ébredtem.
A hang, nyögésekkel kisérve, a mellettem fekvő betegtársamtól érkezett.
Nagydérrel- durral nővérke érkezett.
Kicsomagolta szomszédomat pelenkájából, megmosdatta, majd tisztába tette.
Most, amikor ezeket írom, számítógépem monitorából arcom tükörképét látom.
Ugye tudod, hogy akkor jelet kaptál?
Megmutatta Isten, mivé válsz, ha folytatod.
Vegetáló zöldséggé!
Nem tanultál belőle.
Átadtad magad az önsajnálatnak, önpusztításnak.
Pedig én szerettelek téged, vigyáztam rád.
Esélyt kaptál újra és újra az újrakezdésre, igaz életre.
Megpróbáltam szabadulni az alkohol csapdájából.
Rendületlenül szedtem a gyógyszereket.
Még azt is megpróbáltam, hogy Horváth Endre főorvos Úrral, Feri Bácsival, a Támasz Központ vezetőjével Anonym Alkoholista Klubot hozzunk létre.
Nem sikerült, mert az érintettek még maguknak sem vallják be, hogy nagy a baj.
Én is beletörődtem, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Pedig Valaki mindig segítő kezét nyújtotta felém.
Hosszú, gyakori kórházi kezeléseim során emberek mentek tönkre, elhaltak mellőlem.
A halálesetek megráztak, de változás nem történt.
Emlékszem, mohón olvastam Albert Györgyi könyveit kálváriájáról.
Irigylem a hívő embereket, mert van kitől reméljenek.
Mondta.
Halálát megsirattam.
Úgy éreztem, egy bajtársamat veszítettem el.
Teljesen össze kellett törnöm ahhoz, hogy megtaláljam szabadulásom egyetlen igaz útját.
Szakemberek azt mondják, az alkohol betegség, depresszió tünet mentessé tehető, de nem gyógyítható.
Mai életem ellent mond.
Történetem végén álljon itt Csaba Testvér gondolata:
„A hosszú út után megérkezik a gólya, nem tátja a száját, fészket épít, fiat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, a lét ajándékát.
Minden, ami él, élni akar, akar nagyra nőni, virágot, gyümölcsöt teremni, a lét gyönyörűségét tovább adni, és jól van ez így”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése