Nem tehetek mást, csak ülök és mesélek, mint Seherezádé, ezeregy éjszakán át tartó meséjében.
A mesémben szereplő személyek, történések egyezése a valósággal, nem a véletlen műve.
József, az ötvenes éveiben járó pedagógus, mint minden nap, kocsiba ült.
Irány surány!
Gondolta és Beregsurányba indult.
Kelet Magyarország határmenti településein az emberek túlnyomó része, jövedelmét ügyeskedéssel egészítette ki.
Az üzemanyag és cigarettacsempészés különös „ népi játékká nőtte magát.”
József Beregszászba utazott, felesége szüleihez.
A határátkelésnél, határőrök, vámosok ismerősként üdvözölték.
József, a városba érve, a piacra indult.
A parkolóban megpillantotta az ismerős fiúcskát, Sanyikát.
Vigyázhatok az autóra?
Kérdezte udvariasan a kisfiú.
Köszönöm.
Mi újság Sanyika?
Kérdezte Józsi.
Éhesek vagyunk, fázunk.
Mondta.
Körülötte négy toprongyos, maszatos testvérkéje nyomatékosította Sanyika szavait.
Mindjárt hozok valami ennivalót.
Mondta Józsi.
A piacon ismerős cigányasszony sietett elébe.
Kezében csokornyi fakanál.
Józsi mindet megvette.
Hálás pillantás volt a köszönet.
Majd besietett a csarnokba, vett tíz kiló babot.
Útban apósáék háza felé feltankolta az autóját.
A sűrített levegővel „ megfújt” tankba száz liter olajat töltött.
Vett tíz karton cigarettát.
Apósáék udvarán komótosan elrendezte az árut.
Mindennek megvolt a jól bevált rejtekhelye.
Műszerfalban, ajtókárpitban, ülésekbe gyömöszölve.
Miután befejezte a rakodást, élelmet, gyermekruhákat vett magához.
Visszatért a piacra, a gyerekekhez.
Átadta adományait.
A gyerekek maszatos kezükkel azonnal falni kezdték az ennivalót.
Sanyika otthon mosdasd meg testvéreidet!
Mondta Józsi.
A határhoz közeledve érezte magán a feszültséget, ami a zabszemnek sem hagy helyet testének bizonyos pontján.
A határ előtti sorompónál óriási kocsioszlop várakozott.
Élelmesebb utazók előresiettek, pénzt nyomtak az ukrán rendőr markába, a sorompó ettől felemelkedett.
Józsinak eszébe jutott korábbi, huszonnégy órás várakozása, amitől kiverte a hideg veríték.
Lépésben araszoltak, a határig vezető száz méteren.
Az útlevél kezelése után, az ukrán vámos lépett az autóhoz.
Végigtúrta a csomagokat, még az autóstáska személyes holmijait is átforgatta.
Az utazótáskából kivett egy üdítőt és egy doboz csokoládét.
Megpillantotta az utastérben lévő, csokoládéval teli kartondobozokat.
Kontrabangyiszt?
Kérdezte.
Bambán nézett rá a sofőr.
Később megtudta, a szó csempészt jelent.
Szabaddá vált az út.
A magyar oldalon ugyanez lejátszódott.
A sorompó két világot választott el egymástól.
Mindkettő az Ígéret Földje volt.
Mindent igértek, de semmi nem változott.
Hivők voltak az emberek.
Mindent elhittek.
Nem változott a világ.
József szégyenkezve, de megkönnyebbülten indult haza.
Megúsztam!
Gondolta.
A hazafelé vezető úton ismerős „ pillangók” integettek.
Az ismert pontokon ott posztoltak a „ fakabátok”.
Megállították, levették a „sápot”, majd tovább engedték.
József százezreket keresett a „stiklivel”.
Megérte?
Kockára tette életét, mert volt, amikor ötszáz liter üzemanyaggal a feneke alatt söpört végig az országon.
Törvényt sértett, amiért súlyos büntetés lehetett volna.
Sorra kapta a jelzéseket:
Alkoholbetegség, depresszió, családi életének zavarai.
Kórházi kezelések sora.
Nem változtatott életén.
Csak önmagában bízott.
Erejében, szerencséjében.
Barátja, hite nem volt.
Nem gondolt arra, hogy a világ, mint egy szivárvány színeiben pompázó szappanbuborék, egyszer szétpukkan, megsemmisül.
Csaba Testvér gondolata jut eszembe:
„A szabad akaratot a létező legnagyobb erőnek tartom.
Dönthet az ember bármikor, bármilyen helyzetben a szeretet mellett, és sajnos a legnagyobb kényelemben, jólétben is dönthet a gyűlölet és a harag mellett.
A lelkiismeretünk szavát kell állandóan, figyelmesen és érzékenyen kutatnunk.
Mely által Isten minden embert hívogat a szépre, Igazra:”
Foto: illusztráció
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése