Szokás szerint elhanyagoltam napi étkezésemet.
Hirtelen remegni kezdtem, homlokomat veríték verte ki, elgyengültem.
Lefeküdtem, hogy megelőzzem a bajt.
Tapasztalatból tudtam, hipoglikémiás stressz, ami rámtört.
Rohantam, hogy egyek, mert farkaséhség tört rám.
Miután teletömtem magam, ledőltem az ágyra.
Eszembe jutott húsz évvel előtti életem, amikor leszerelve a hadseregtől, nem találtam munkát, megélhetésem veszélyben volt.
Éhes voltam.
Pénzem csak annyi volt, hogy Tiszadobra utazzam húgomhoz.
Kisegített, egy időre megoldódtak nehézségeim.
Az eset azóta is kísért.
Félelem az éhezéstől.
Olvasom a híradások riasztó adatait napjaink éhezőinek milliós számáról.
Húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás időszakában gondoltuk volna?
Napjainkban magam csak akkor éhezem, ha megfeledkezem róla.
Szerencsés embernek tarthatom magam.
Igaz, most hogy rokkant járadékos lévén újra felülvizsgálat vár rám, előfordulhat, hogy újra veszélybe kerülök.
Szerény járadékomból rendszeresen átutalok egy összeget Józsikának Gálospetribe.
Mert azok nem éhezhetnek, akiknek élete csak most kezdődött.
A gyermekeknek tanulni kell.
Mi tanulunk múltunkból?
Csaba Testvér azt mondja:
„Látjuk, hogy a mértéktelen habzsolás, önkontroll hiánya, a rongyrázás, a fölvágás hová vezeti az emberiséget.
Ma már nem csak energiaválság van, hanem életválság is.
Az emberek elpusztítják, felfalják, elhasználják gyermekeik jövőjét.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése