A Szűzanya oltalmában, épségben, kegyelmekben gazdagon tértünk haza Debrecenbe Barkáról, a Kármelhegyi Boldogasszony Búcsúról.
Utazásunk jó hangulatban, imádságokban énekekben bővelkedve telt.
Nem vette el a kedvünket az embert próbáló forróság.
Tudtuk, megpróbáltatásaink jutalma, olyan Isteni kegyelem lesz, amit máshol, máskor nem kaphatunk meg.
Amikor vasárnap, a kegytemplom melletti oltár előtt elhangzott Bábel Balázs, Kecskemét Kalocsai érsek Atya ünnepi miséje, ott térdeltem, ezernél több magyar honfitársammal, ragyogott az arcunk, és a lelkünk.
Amikor együtt énekeltük, a magyar, és székely Himnuszt, borzongás töltötte be, minden porcikámat.
Felvidéki, erdélyi, délvidéki, itthoni magyarok ünnepeltünk együtt, Égi Édesanyánk, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén.
Torkom összeszorult, sírással küzdöttem.
Előttem a feldíszített oltár, felette, a ragyogó égbolt, melyben bárányfelhők”legelésztek” Istentől ránkhagyott békében.
Éreztem Isten közelségét, jelenlétét.
Számomra ezt jelenti az Isteni kegyelem.
Megérezni, megfogni segítő kezét.
Botladozva, mint én, tolókocsiban ülve, mint néhányan, vagy éppen mankókra támaszkodva, mint a tömegben néhányan.
Ebben a pillanatban elengedheted a mankódat, kezet foghatsz a melletted állóval, nem fogsz elesni.
Van aki segítsen, ha megfogod a kezét.
De meg kell fognod a feléd nyújtott kezet!
A felvidéki magyarság sem vész el, mert ott vagyunk, egymást lélekben segítjük, a Szűzanya oltalmában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése