Franz Werfel (1890–1945) 1932-ben, egy évvel Hitler hatalomra jutása és hét évvel a második világháború kitörése előtt írt tanulmányában kora szellemi áramlatait elemzi.
A zsidó származású prágai német író naturalista nihilistának nevezi a névtelen nagyvárosi átlagembert, aki a vallásos érzést a társadalomban még meglévő puszta infantilista maradványnak tekinti. S bár természetesen több tízmillióra tehető a világon élő valódi hívek száma, a modern kor életfelfogását már nem ők határozzák meg, hanem a nihilizmus. A nihilista ember semmiben nem hisz, és ez a perspektívátlanság szükségszerűen váltja ki a fiatal generáció lázadását. Az író példája szerint a naturalista nihilista embernek két huszonéves fia van, egyikük a kommunizmusban hisz, másikuk pedig a nemzetiszocializmusban. Werfel mindkét ideológiát pótvallásnak, valláspótléknak minősíti. Hangsúlyozza, hogy az elméleti kommunizmus nem tudomány, ahogy azt magáról állítja, hanem a hit egyik formája. Figyelmeztet: „az olyan kultúrtörekvés, amely egy bizonyos társadalmi állapotot abszolúttá akar tenni, legyen az akár a legigazságosabb – utópia. Az emberben sötét, lebontó erők működnek, amelyeket a természet azért plántált belé, hogy a változás sohase szüneteljen. Ezért nincs e világból fakadó valóságos megváltás.” Az író geológusok számításaira hivatkozik, akik szerint ha csak nem következik be valamilyen kozmikus katasztrófa, még több százmillió évig fennmaradhat az élet a földön, s ha például 2030-ban megvalósulna az osztály nélküli társadalom, amely örökre megszüntetné az egyes ember hatalmi ösztönét, erőszakos érvényesülési vágyát, akkor is jogos lenne az aggodalmas kérdés: „És mi következik az utána következő 398 millió évben?” Ám az író figyelmeztet: a vakbuzgó kommunistát semmiféle érv nem tudja megtéríteni, ez is bizonyíték arra, hogy a kommunizmus „tudományos álarcban járó hitpótlék, közgazdasági álarcban járó primitív eretnekség.” Ugyanakkor Franz Werfel felhívja a figyelmet, hogy bár a marxista tan hamis és ferde, ugyanolyan „téves, ferde és elviselhetetlen” a társadalmi és gazdasági valóság. Figyelmeztet: „ha a szocializmus gyűlölködően vallásellenes is, a valóban vallásos szellem mégis csak a mélységesen szociális szellem lehet.”
A nemzetiszocializmust illetően Werfel megállapítja, hogy a nacionalizmusnak könnyű betöltenie a valláspótlék szerepét, a nacionalizmus „az élettani hovatartozást erkölcsi értékké emeli… A kommunizmus kétségkívül jó néhány erkölcsi és tudományos belátást követel híveitől, s az emberiséget megváltó igazságosság gondolata rezeg benne. Ezzel szemben a nacionalizmus nem egyéb, mint érzések visszahatása, ösztönös vágy, hatalmas kitörés, s nem is akar más lenni. Ha a kommunizmust mint valláspótlékot őskeresztény eretnekséghez lehet hasonlítani, a nacionalizmus a pogánysághoz és barbár felfogáshoz hasonló.”
Az író az Isten létét elutasítók legkedveltebb harci eszközének nevezi, amikor a Teremtőre vonatkozó kérdést a genetikus lélektan körébe vonva az Istent az ember istenképzetével azonosítják, hangsúlyozva, hogy egyes népek fétiseket, falloszokat, kutya- és bikafejű alakokat imádtak istenként, s bár kifinomultabb formában, de a modern korban sem tesznek mást. Werfel azonban példaként említi, hogy vannak pápua bennszülöttek, akik a csillagokat távoli, világító bogaraknak tartják, s fölteszi a kérdést: „Talán ellentmond ez a felfogás a csillagok mint csillagok valóságos létezésének? Nem! Mindössze a pápuák fizikai elképzeléseit minősíti.” A pszichoanalízis állítását illetően pedig, amely szerint az emberi isteneszme egy őstörténeti-infantilis apakomplexus gyümölcse, Werfel kifejti: „Ha azonban a pszichoanalízis ebből azt következteti, hogy egy isteni lény léte az ősidőkből áthurcolt kényszerneurotikus illúzió, akkor ezzel megbocsáthatatlan gondolati hibát követ el. Eme apakomplexus megállapítása esetleg a gyermek lelki életét érinti, de semmi esetre sem az atya létező vagy nem létező voltát. A pszichoanalízis egyébként érdemeinek kétségbe vonása nélkül, azt bizonyítja vele, hogy inkább maga kényszerneurózis, semmint az Isten.”
Franz Werfel nyilvánvalónak tartja, hogy az isteni érzéstartalmát az emberi lélekben nem lehet letagadni, sem pszichológiai feltételezésekkel elvetni történelmi létrejöttét. A vallás megingathatatlanul nyugszik saját tényein, objektív történelmi tényei közé tartoznak a kinyilatkoztatások és az emberiség sugalmazott üdvtanai. Az író geológusokra hivatkozva hangsúlyozza, hogy az emberiség néhány százezer éves lehet, ezzel szemben valószínűleg néhány milliárd év van még előtte. „Képzeljünk el egy drótkötélpályát, amely a Földtől a Holdig vezet. Útvonala jelképesen az emberiség egész történelmi útját követi, kezdetétől messzi végéig – ez esetben alig egy centiméternyi utat tettünk meg ezen a drótkötélpályán. E nevetségesen rövid útvonalon azonban egyre újabb meg újabb istenhívő emberek támadtak, akik egy isteni túlvilág bizonyosságáról tettek vértanúságot. A legnagyobb szellemek és jellemek voltak ők a halandó emberek között. Mi pedig, akik a felvilágosultság útjának csak egy milliméter ezrednyi részecskéjén vagyunk, többre tartjuk magunkat e magasztos embereknél, csak azért, mert megtanultunk dobálózni olyan üres és ravasz szavakkal, mint amilyen a ’patologikus’, az ’önszuggesztió’ és hasonlók.”
A tanulmány írója emlékeztet rá, hogy a legtöbb európai törzs, a germánok, a kelták, a szlávok alig több mint egy évezreddel ezelőtt lettek keresztények. A reneszánsz óta azonban „egyre erősebben süllyednek vissza a pogányságba. A nihilizmus a maga politikai pótvallásaival utolsó fázisa e visszasüllyedésnek.” Werfel számára egyértelmű, hogy mi lehet az újbóli felemelkedés útja. Így fogalmaz: „Õsi, vérségi rokonságnál fogva, éppen mint zsidó, a következő gondolatra érzem magam feljogosítva: ezt a világot, amely civilizáltnak nevezi magát, lelkileg csak úgy lehet meggyógyítani, ha újra megtalálja az utat az igazi kereszténységhez. Miért? – tüzeskednek a kérdéssel a materialista életfelfogás sekrestyései. Mert… nemcsak, hogy nem merítettük még ki Krisztus tanítását, de alig sejtjük a lényegét. Mert metafizikai és erkölcsi értékét tekintve csillagmagasságban túlszárnyal minden jelenkori mozgalmat. Mert a lompos reálbarbárokat s ördöngös európai és környékbeli érdekeltjeiket e szent paradoxon elé állítja: ’Élj érdekeid ellen: az igazságért és az életért!’”
A szerző elismeri, hogy a nihilista kor sem tagadja teljesen az erkölcs fontosságát, s vannak képviselői, akik a becsületes élet követésére, a gonosz cselekedetek elutasítására figyelmeztetnek, de rámutat, hogy a semmiben nem hívő ateisták közül sokan felteszik a kérdést: miért legyenek jók, miért legyenek tekintettel mások érdekeire is, ha semmi nyom nem marad utánuk, sorsuk a végső megsemmisülés? Teljesen mindegy, hogy jót tesznek-e vagy rosszat. A lehetőségek soha többé nem térnek vissza, ezért a legfőbb cél az egyéni érvényesülés, a hatalom megszerzése, a másik ember legyőzése, háttérbe szorítása, adott esetben erőszakos megsemmisítése. A lemondás mások javára ismeretlen, vagy megvetett fogalom. Werfel figyelmeztet: „Csak akkor válik tudatossá előttünk tökéletlenségünk, ha egy örökkévaló tökéletességnek vagyunk elkötelezve. Csak akkor válik irányíthatóvá számunkra az élet, ha az időben mérhető pillanat időn túli hatásáról meg vagyunk győződve. És csak így keletkezhet bennünk bűntudat, e legszebb érzés, amely nélkül sem haladás, sem finomodás nem képzelhető el. E bűntudat messzelátóján keresztül sejtjük meg a felettünk lakozó elérhetetlent, s csak így válunk méltóvá a vágyra, hogy részesüljünk benne. Az alázatosok rendjébe lépünk. Az alázatosság azonban átalakít minden földi dolgot, főleg az emberi ’te’-hez való viszonyunkat. Csak ez formálhatja a társadalmi és nemzeti érdekközösséget valóságos és tényleges testvériséggé….”
Franz Werfel csaknem nyolcvan esztendeje írt tanulmánya mit sem veszített időszerűségéből, hiszen ma is rengeteg pótvallás, valláspótlék hitegeti az embereket a könnyű boldogság ígéretével, s ezeknek az ígérgetéseknek oly sokan bedőlnek, hitelt adnak. Az egyetlen valódi Megváltót, Jézus Krisztust viszont elutasítják, vagy közömbösen viszonyulnak a tanításához. Pedig egy, a mainál összehasonlíthatatlanul igazságosabb és testvériesebb világ csak a krisztusi irgalom és szeretet gyakorlati megvalósulása, mindennapokba történt átültetése révén építhető fel. (Szent István Társulat, 2009.)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése