Gondolatok Mária ünnepeink, és az augusztus másodikai Porcinkula Búcsú elé

Bálint Sándor 

Boldogasszony vendégségben Szegeden
 

     Szeged vallásos népéletének ősi tűzhelye az alsóvárosi Havi Boldogasszony kegytemplom és a köréje épült franciskánus kolostor, amely hosszú évszázadok óta sugározza fényét és melegét nemcsak a szegedi népre, hanem messze katolikus vidékekre is. (Úgy érezzük, Bálint Sándor ezen írása nemcsak jól foglalja össze a búcsúk múltját, de pontosan mutat rá a változás tüneteire is és ezért méltán lehet e kötet egyik bevezető írása. Olvasáskor természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az esszé 1944-ben jelent meg először a Boldogasszony vendégségben című kötetben.

     A ferenceseknek már a város középkori életében is nevezetes szerep jut. Mostani templomunk, a magyar templomépítészetnek egyik legcsodálatosabb alkotása, a XV. Század legvégén épül. A város hamarosan pogányok harmincadjára kerül, bár a többi meghódolt területhez képest szerencsés a helyzete. Kháosz-birtok volt, azaz közvetlenül a szultánnak adózott. Szeged népét mégsem ez mentette át a hódoltsági sors borzalmain, hanem a Boldogasszony oltalma, amely lehetővé tette a magyar életnek és a katolikus hitnek szakadatlan szegedi folytonosságát immár majd ezer esztendő óta.

     A szegedi franciskánusok nagy nemzeti hivatást teljesítenek. Ismeretes, hogy a török csak Szent Ferenc alázatos és szegény fiait tűri meg a hívek között. A szegedi kolostor hatalmas missziós területnek középpontja, amelynek köre egész Dél-Magyarországra kiterjed. Hatalmas egyetemes. A portától az egész birodalom területére érvényes útleveleket szereznek a szegedi klastrom szerzetesei. A Csanád egyház megye megmaradt, de nagy szétszórtságban élő népét a szegedi gvardián kormányozta mint generális vicarius. A szegedi barátok voltak azok, akik városunkon kívül még 14 hódoltsági hely lelki gondozását is ellátták.

      Az itteni híveket a licenciátusok vagy félpapok, a hódoltság korának híres világi apostolai vezetik, akik rendszerint Szent Ferenc helyi kordás társulatának is elöljárói és akik irányításukat a szegedi kolostorból kapják. Az obszerváns szellem, Marchiai Szent Jakab és Kapisztrán Szent János helybeli öröksége most virágzik ki a szegedi talajon igazán. Gyökereit mártírok vére is megszenteli. Talán ezekben az apokaliptikus időkben lehetett a szegedi lélek a legboldogabb: távol a világtól, távol az idő és alkotás magasztos kísértéseitől a tökéletes vígasságnak, a nagylelkű szenvedésnek vállalásában.

     A búcsújáró kultusz a XVII. században már virágzik. A barokk időkben a templom és a kegykép új hivatást teljesít. Ismeretes, hogy Szegedi megmaradt magyarsága a XVIII. Században és a következő század elején ötvennél több délvidéki török dúlta falut szállt és telepít újra. Ezek a kivándorolt rajok továbbra is megmaradnak az anyaváros szellemi hatása, az Auxiliatrix Szegediensis oltalma alatt. A havi búcsú most új jelentőséget kap: nemcsak búcsújárás, azaz a vezeklés és elégtétel alkalma, hanem hazatérés is. Legalább egy napra megtérnek a közös múltban, a szegedi sors ősi egységébe, a vér és hit misztikus közösségébe. A kultusznak döntő része van abban, hogy a Délvidék magyarsága megmaradt magyarnak és katolikusnak.

     A kultusz harmadik nagy hatása a XIX. század folyamán, a szegedi tanyavilág kialakulásával bontakozik ki: az alsóvárosi barátok a tanyai pasztoráció úttörői közé tartoznak. A havi búcsú a tanyavilágnak, bár területén új plébániák keletkeztek, most is pirosbetűs ünnepe. Hazajönnek ők is a búcsúra, meglátogatják a városban maradt nemzetségüket és halottjaikat.

      Ez a csodálatos ősi kultusz, sajnos, mintha hanyatlóban volna. Szeged nagyvárossá lett. Más tájakról sokan vándoroltak be, akik nem asszimilálódtak Szeged vallásos levegőjéhez.
A helybeliek is inkább őhozzájuk alkalmazkodnak, mint jámbor őseikhez. A kegyhely valamikor az egész szegedi társadalmat: szegényt, boldogot igézete alatt tartotta. Ma már bizony inkább csak parasztok hódolnak a Boldogasszony előtt. Mintha a helybéli pasztoráció sem szívlelné meg azokat a lehetőségeket, amelyeket a templom: a város szakrális szimbóluma a korszerű lélekgondozásban jelenhet. Pedig vajon hol van inkább szükség a búcsújárás szent elragadtatására, ünnepi táplálékára, mint a nagyváros pesszimizmussal, nyárspolgári józansággal, nyomorúsággal és reménytelenséggel, örök hétköznappal sújtott falanszterében? És: mikor kell inkább a múlt igazi értékeit a szívekbe ültetni, mint korunk ijesztő talajtalanságában, a pillanat bálványozásában!

     A Napba öltözött Asszony szegedi kultusza a korszellem és a kedvezőtlen környezet ellenére hódításának negyedik nagy állomásához érkezett el. Itt a Szegedi Szűzanya árnyékában született meg a szegedi gondolat, amely leglelke szerint nemzetünknek a magyar katolikus népiségben való egyetemes újjászületést, metafizikai virágzását jelenti, amelyből azonban a szegedi lélek és szellem modern önmagára eszmélésében a Templom egyszerre dantei eszménnyé: ihletté és kötelességgé válik. Ebből a misztikus sürgetésből sarjad – az élőkről nem beszélve – Kálmány Lajos munkássága, Károlyi Lajos átszellemült piktúrája, Juhász Gyula költészete: Szeged hasonlíthatatlan katolicizmusnak és magyarságnak, népnek és magányos egyénnek időfeletti inspirációját, kultikus teljességét Mária szerelmében, valami különös magyar platonizmus igézetében.