Lászlóffy Aladár: Keresztalja

Előbb a hegyi kápolnáig,
  aztán a falu templomáig,
  kéttorony örök irányáig,
  hollóéveken által máig,
  néha Nagyenyed zárkájáig,
  Don-kanyarig, Szibériáig,
  s vissza az alvadt városokba,
  meghagyott kicsi otthonokba,
  rongyszőttes-tiszta tájromokba,
  vissza a hajnal-vereckéken,
  tűzön-vízen keresztül épen,
  mert nem test szerint, csak egy képen,
  de makacsul, de mindenképpen,
  keresztülszületve egy házon,
  keresztülszármazva egy népen,
  Uram, nem a te láncod tépem,
  nem a gonosznak táncát lépem,
  hinni egyedül is hihettem,
  de ha már így lett - néped lettem,
  ömlök dunákba, csermelyekben,
  ösvények medréből csepegve
  eljövök mindig ligetedbe,
  ott, ahol vagy, te Örök Máshol,
  megérkezni a búcsúzásból,
  hogy elfogadj és látva lássad:
  használlak kortynak és falásnak,
  és csak te tudd, hogy ennyi mennyi...
  Netán a sors mindent feléget,
  a lenti földön, fellegeken
  s a visszanövő rengetegen
  már senki nem tud megjelenni
  májusi eső verte bókkal,
  szél szalagozta lobogókkal
  a meg-megújítása végett -
  Te ne feledd e szövetséget!