A hajléktalanok orvosa

Eőry doktornál, az utcán nincs vizitdíj!

2007. szeptember 7.

Nagy Tünde Fotók: Horváth Péter

Sok titulust kapott már: szegények orvosa, a magyar akupunktúra atyja, csodadoktor, hajléktalanmentő, a fokhagymás doki... A valódi világszenzációk mögött Eőry Ajándok, egy egyszerű ember. Egyszerűen: ember.

Címkék: Kiskegyed

Biológus diplomáját elhívatottságból, a matematikust a megélhetésért és kíváncsiságból, az orvosit a földi és égi rend kedvéért szerezte. Medikus korában született Eőry unokája közül az első, és hat gyermeke közül az utolsó. Kamaszkorától kutat, négy évtizede vizsgál ősi titkokat. 

Műszerekkel mérte be a világon elsőként, 1969-ben az emberek, négy évre rá pedig a növények akupunktúrás pontjait. A Magyar Tudományos Akadémia Biofizikai Társaságának 23 éves korától tagja, az Akupunktúrás Munkacsoportot 1984-ben alakította meg, először hozott Európába kínai orvosokat gyógyítani. Minderről a Moszkva téri óra alatt parkoló „máltais” mentőautóban mesél, kedélyes hajléktalanok kommentálják szavait.

Mentőangyalok között

- Csoki van? – érdeklődik fél marék vérnyomást szabályozó és depressziót űző orvossággal kezében egy őszülő hobó.     

- Elfogyott. Fokhagymát kérsz?

Kér, hogyne kérne. Eőry doktor rászoktatta törzspácienseit erre a csoda gyógynövényre. 

Csak ezért jött a következő sorban álló, egy nevetőszemű, gyors beszédű férfi. Meg hogy megossza a máltaisokkal az egyik hajléktalanszálló televízióján látottakat: „Edd magad egészségesre!”, figyelmes hallgatókra talál a fokhagyma fertőzésűző, őssejtképző tulajdonságáról rögtönzött kiselőadás. Viszont a Moszkva tériek többsége egyelőre más szerektől várják a testi-lelki megkönnyebbülést.

A szalonspicctől a delíriumig terjednek a tünetek – de a mentő önkéntes angyalai segítenek. Huszti Kornélia tanárnőből lett biztosítási ügynök, tapasztalt természetgyógyász is, hat éve kíséri a doktort. Csonka Zsuzsanna, az Operaház magánénekese most második alkalommal szegődött hozzájuk, kezdő füladdiktológusként kitűnőre vizsgázik: arany kezét dicséri, akit megszúr. Húsz perc, és elszáll fejfájás, idegesség, enyhülnek az elvonási tünetek. Ugyanis páran próbálják végleg letenni a cigarettát, drogot, alkoholt, az önmagukkal vívott heroikus küzdelemben segít az akupunktúra. 

„Segít!”, bizonygatja a párjával érkező 23 éves fiatalember. Hónapok óta tiszta már, most is magnézium pezsgőtablettát és enyhe nyugtatót szeretne csupán. 
Az ötvenes éveit taposó József felett tíz éve nincs fedél. Pontosabban: barátjával kimustrált kisbuszt kapott egy neves színészházaspártól, most is a XI. kerületből követték Eőryéket: 
epilepszia, gyomorfekély, migrén, szívbetegség, krónikus bajok tucatja – rengeteg gyógyszert számol ki Kornélia. 
De csak a napi penzumot.

 - Egyszer kiadtunk pár adag nyugtatót, aztán éjjel a kórházban láttuk viszont a srácot. A gyomrát mosták: bevette az összeset… - magyaráz a doktor.

Misztikum helyett

Gumihálóval a testén tűrte, figyelte a matatást-csiklandozást harminc egyetemista 1968 és ’69 fordulóján. A vizsgálatsorozat végén egy huszonkét éves magyar biológushallgató elektromos műszere a világon elsőként hitelesítette a több ezer éves kínai rajzok igazát: hogy mindenkiben ugyanott léteznek, ugyanúgy működnek a különböző szerveket, testfunkciókat irányító, energiával ellátó akupunktúrás pontok!

Miért nem lett nemzetközi szenzáció az ügy? A modern orvoslás nem szenvedte a „hagyományost”, az akkori szocialista egészségügyi miniszter meg pláne nem bírta a „keleti kuruzslást”. Így esett, hogy a fiatalember egy világszabadalommal és „summa cum laude” diplomával sem kapott munkát. De ifjú házas volt, jöttek a gyerekek, ezért ment szoftvert fejleszteni a Nehézipari Minisztériumnak, közben elvégezte a matematikus szakot.

Gondolatok Mária ünnepeink, és az augusztus másodikai Porcinkula Búcsú elé

Bálint Sándor 

Boldogasszony vendégségben Szegeden
 

     Szeged vallásos népéletének ősi tűzhelye az alsóvárosi Havi Boldogasszony kegytemplom és a köréje épült franciskánus kolostor, amely hosszú évszázadok óta sugározza fényét és melegét nemcsak a szegedi népre, hanem messze katolikus vidékekre is. (Úgy érezzük, Bálint Sándor ezen írása nemcsak jól foglalja össze a búcsúk múltját, de pontosan mutat rá a változás tüneteire is és ezért méltán lehet e kötet egyik bevezető írása. Olvasáskor természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az esszé 1944-ben jelent meg először a Boldogasszony vendégségben című kötetben.

     A ferenceseknek már a város középkori életében is nevezetes szerep jut. Mostani templomunk, a magyar templomépítészetnek egyik legcsodálatosabb alkotása, a XV. Század legvégén épül. A város hamarosan pogányok harmincadjára kerül, bár a többi meghódolt területhez képest szerencsés a helyzete. Kháosz-birtok volt, azaz közvetlenül a szultánnak adózott. Szeged népét mégsem ez mentette át a hódoltsági sors borzalmain, hanem a Boldogasszony oltalma, amely lehetővé tette a magyar életnek és a katolikus hitnek szakadatlan szegedi folytonosságát immár majd ezer esztendő óta.

     A szegedi franciskánusok nagy nemzeti hivatást teljesítenek. Ismeretes, hogy a török csak Szent Ferenc alázatos és szegény fiait tűri meg a hívek között. A szegedi kolostor hatalmas missziós területnek középpontja, amelynek köre egész Dél-Magyarországra kiterjed. Hatalmas egyetemes. A portától az egész birodalom területére érvényes útleveleket szereznek a szegedi klastrom szerzetesei. A Csanád egyház megye megmaradt, de nagy szétszórtságban élő népét a szegedi gvardián kormányozta mint generális vicarius. A szegedi barátok voltak azok, akik városunkon kívül még 14 hódoltsági hely lelki gondozását is ellátták.

      Az itteni híveket a licenciátusok vagy félpapok, a hódoltság korának híres világi apostolai vezetik, akik rendszerint Szent Ferenc helyi kordás társulatának is elöljárói és akik irányításukat a szegedi kolostorból kapják. Az obszerváns szellem, Marchiai Szent Jakab és Kapisztrán Szent János helybeli öröksége most virágzik ki a szegedi talajon igazán. Gyökereit mártírok vére is megszenteli. Talán ezekben az apokaliptikus időkben lehetett a szegedi lélek a legboldogabb: távol a világtól, távol az idő és alkotás magasztos kísértéseitől a tökéletes vígasságnak, a nagylelkű szenvedésnek vállalásában.

     A búcsújáró kultusz a XVII. században már virágzik. A barokk időkben a templom és a kegykép új hivatást teljesít. Ismeretes, hogy Szegedi megmaradt magyarsága a XVIII. Században és a következő század elején ötvennél több délvidéki török dúlta falut szállt és telepít újra. Ezek a kivándorolt rajok továbbra is megmaradnak az anyaváros szellemi hatása, az Auxiliatrix Szegediensis oltalma alatt. A havi búcsú most új jelentőséget kap: nemcsak búcsújárás, azaz a vezeklés és elégtétel alkalma, hanem hazatérés is. Legalább egy napra megtérnek a közös múltban, a szegedi sors ősi egységébe, a vér és hit misztikus közösségébe. A kultusznak döntő része van abban, hogy a Délvidék magyarsága megmaradt magyarnak és katolikusnak.

     A kultusz harmadik nagy hatása a XIX. század folyamán, a szegedi tanyavilág kialakulásával bontakozik ki: az alsóvárosi barátok a tanyai pasztoráció úttörői közé tartoznak. A havi búcsú a tanyavilágnak, bár területén új plébániák keletkeztek, most is pirosbetűs ünnepe. Hazajönnek ők is a búcsúra, meglátogatják a városban maradt nemzetségüket és halottjaikat.

      Ez a csodálatos ősi kultusz, sajnos, mintha hanyatlóban volna. Szeged nagyvárossá lett. Más tájakról sokan vándoroltak be, akik nem asszimilálódtak Szeged vallásos levegőjéhez.
A helybeliek is inkább őhozzájuk alkalmazkodnak, mint jámbor őseikhez. A kegyhely valamikor az egész szegedi társadalmat: szegényt, boldogot igézete alatt tartotta. Ma már bizony inkább csak parasztok hódolnak a Boldogasszony előtt. Mintha a helybéli pasztoráció sem szívlelné meg azokat a lehetőségeket, amelyeket a templom: a város szakrális szimbóluma a korszerű lélekgondozásban jelenhet. Pedig vajon hol van inkább szükség a búcsújárás szent elragadtatására, ünnepi táplálékára, mint a nagyváros pesszimizmussal, nyárspolgári józansággal, nyomorúsággal és reménytelenséggel, örök hétköznappal sújtott falanszterében? És: mikor kell inkább a múlt igazi értékeit a szívekbe ültetni, mint korunk ijesztő talajtalanságában, a pillanat bálványozásában!

     A Napba öltözött Asszony szegedi kultusza a korszellem és a kedvezőtlen környezet ellenére hódításának negyedik nagy állomásához érkezett el. Itt a Szegedi Szűzanya árnyékában született meg a szegedi gondolat, amely leglelke szerint nemzetünknek a magyar katolikus népiségben való egyetemes újjászületést, metafizikai virágzását jelenti, amelyből azonban a szegedi lélek és szellem modern önmagára eszmélésében a Templom egyszerre dantei eszménnyé: ihletté és kötelességgé válik. Ebből a misztikus sürgetésből sarjad – az élőkről nem beszélve – Kálmány Lajos munkássága, Károlyi Lajos átszellemült piktúrája, Juhász Gyula költészete: Szeged hasonlíthatatlan katolicizmusnak és magyarságnak, népnek és magányos egyénnek időfeletti inspirációját, kultikus teljességét Mária szerelmében, valami különös magyar platonizmus igézetében.

Segíts, hogy segíthessünk!

Kedves Barátaim!

A Szabadság ára kisregényem után megjelent a második könyvem A börtön…és túl a rácson.

Sajnos nem elég egy könyvet írni, ami többé-kevésbé elfogadottságra talál, mivel a forgalmazása egy igazi kihívás. A könyvből származó szerény bevételt teljes egészében jótékonysági célra ajánlottam fel, ezúttal az ESÖT /Erdélyieket Segítő Ötök Társasága/javára.
Demeter Zoltán

Máriapócsi zarándoklat

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye búcsúja Máriapócson

2011. július 31. 10.30

2011. július 31-én, vasárnap lesz a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szokásos zarándoklataMáriapócson. A búcsúi szentmise 10.30-kor kezdődik, és délután 2 órakor ünnepélyes litániával fejezik be a közös programot.

Az ünnepi szentmise főcelebránsa Dr. Veres András szombathelyi püspök úr lesz, akit 1986. augusztus 2-án – 25 évvel ezelőtt – szenteltek pappá Nyíregyházán és Pócspetriben mondta első szentmiséjét.

A máriapócsi római katolikus templomban a zarándoklat alatt (de. fél 9-től du. fél 2-ig) folyamatos szentségimádás lesz a kitett Oltáriszentség előtt.

Ezt a búcsút – a Család Évében – egyházmegyénk családjaiért ajánlják fel. Ezért kifejezetten hívják a házaspárokat, hogy újítsák meg hűségüket és ajánlják családjukat a Szűzanya oltalmába, valamint a fiatalokat, hogy magukat és jövendő házastársukat is bízzák Mária anyai védelmébe.

Sajtóiroda

Böjte Csaba a fiatalokhoz

A Népszabadság (Erős mondat 2.o.) röviden, a Magyar Hírlap (Nem vagyunk zsákutcában 2.o.) hosszabban számol be arról, hogy a Mathias Corvinus Collegium tegnapi diplomaosztóján Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója így köszöntötte a végzős hallgatókat:

"Nagy feladat szembemenni az emberiség rohanó szekerével, de meg kell tanulni egymást szeretni és tisztelni. Jézus merte ezt vállalni. Jézus példája lehet az iránytű minden ember számára, aki valamilyen feladatot kap. Mindenki előtt feladat áll. A feladat jó, Isten ajándéka, a feladat által önmagát valósítja meg az ember." Csaba testvér arra buzdította a fiatalokat, hogy bízzanak Istenben, mert az ember nagysága éppen az, hogy az élő Isten partnere lehet a világ továbbteremtésében. "Hinnünk kell abban, hogy Isten szeret bennünket, és azt szeretné, hogy egeket mozgassunk. Hiszem, hogy Isten nem kér tőlem lehetetlent, olyasmit, amire nincs válasz." Az elhagyott erdélyi gyerekek megmentője és védelmezője azt is hangsúlyozta, hogy van kiút a Kárpát-medencei magyarság számára. Kifejtette: "A XXI. században az erdélyi és Kárpát-medencei magyarságunk - Trianonnal és 1956-tal a nyakunkban - nincs zsákutcában. Hiszem, hogy van remény, van megnyugvás. Hiszem, hogy mindig van tovább. Ez a hit hozott el ide, és ez kell, hogy nektek is erőt adjon. Merjétek megfogni az Isten kezét, merjetek elindulni, és a diplomátokat felhasználni magatok, népünk, mindannyiunk javára."

Böjte Csaba ferences testvér Mádl Dalma asszonnyal

Forrás: metropolita.hu

Öt hitigazság, mely hitetlenek számára is ésszerű

A hit eredményes átadásának legfontosabb feltétele, hogy az imádság és a szentségek vétele által megszentelődjünk, vagyis ne csak szavainkkal, hanem egész lényünkkel közvetítsük Krisztust. Emellett azonban bölcs szavakra is szükség van.

Bár a nem hívő ember alapvetően őrültségnek tartja a természetfelettibe vetett hitet, egyes hittételek valamivel ésszerűbbnek tűnnek számára, mint mások. Jennifer Fulwiler, aki felnőtt megtérőként komoly tapasztalattal rendelkezik az ateistákkal folytatott párbeszéd terén, az alábbi hitigazságokat javasolja kiindulási pontként, és azt is elmondja, miért:

1. A tisztítóhely
Fiatalabb koromban, öntudatos ateistaként nemegyszer tapasztaltam szeretetlenséget keresztények részéről. Amikor aztán ugyanezektől a hívőktől azt hallottam, hogy haláluk után egyenesen a mennyországba fognak kerülni, mivel elfogadták Jézust – nos, ezt bizony nem értettem. Annyit tudtam, hogy a mennyországban állítólag tökéletes szeretet és béke uralkodik, így nem tűnt logikusnak, hogy valaki, aki egész életében undok volt, kileheli a lelkét, s máris beléphet a mennyek kapuján. Ugyanakkor azt sem éreztem volna indokoltnak, hogy a szerető Isten néhány apró botlás miatt örökre a pokolba taszítsa az embereket. Évekkel később, amikor a katolikus hitet megismerve találkoztam a tisztítóhely fogalmával, nagyon logikusnak tűnt, mert választ adott arra a kérdésre, hogyan lehet a mennyországban tökéletes szeretet és béke, s hogyan lehet Isten ugyanakkor irgalmas azokhoz, akiknek haláluk után még csiszolódniuk kell.

2. A szentek közössége
Az a gondolat, hogy elhunyt szeretteink tudják, mi történik velünk itt a földön, szinte egyetemes meggyőződés. Antropológiai tanulmányaim során rácsodálkoztam, hogy a halál utáni élet gondolata egymástól időben és térben távoli kultúrákban egyaránt jellemző, mintha csak belénk volna programozva. Így megtérésem idején ez a hitigazság egyáltalán nem jelentett gondot; úgy fogtam fel, mint valamiféle ősi, szívekben élő tudás megfogalmazását.

3. Mária tisztelete 
Úgy tapasztaltam, hogy a vallásos háttérrel egyáltalán nem rendelkező megtérőknek nem okoz gondot az egyház Mária-tisztelete. Sokan mondják, hogy mindig is logikusnak tartották. Jómagam a hit szempontjából következetlenségnek tartottam Mária elhanyagolását. Ha ugyanis hisszük, hogy van egy mérhetetlenül hatalmas Teremtő, aki a semmiből hívta életre az egész világegyetemet... és hisszük, hogy maga választotta ki leendő édesanyját... hát hogyne repesnénk, ha erre az asszonyra gondolunk? Micsoda egészen rendkívüli nő lehetett, ha alkalmas volt rá, hogy maga az Isten édesanyjának szólítsa?! Így amikor a katolikus Mária-tisztelettel találkoztam, egy vállrándítással csak annyit mondtam: „Igen. Hát persze.”

4. A nem katolikusok és a nem keresztények üdvözülése 
Sohasem értettem a kereszténységben azt a gondolatot, hogy akik önhibájukon kívül nem hallottak Jézusról, örökre elkárhoznak, vagy akik őszintén keresik Istent, de „nem jól” imádják, nem juthatnak a mennyországba. Nem értettem, hogyan hihetik az emberek ezt is és ugyanakkor azt is, hogy Isten jóságos és szeret – hiszen ha ártatlanokat büntet, akkor szeretetlen. Igazságosnak és logikusnak találtam a választ, amelyre a katolikus katekizmusban bukkantam: „Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.” (KEK 847)

5. Az apostoli tekintély
A hitetlenek kedvenc vesszőparipája a mai keresztények egyéni bibliaértelmezése. Ateistaként számomra is meghökkentő volt, amikor a közösség minden tagja másképpen értelmezett egy bibliai szakaszt, és mindenki szentül meg volt győződve, hogy neki van igaza. Amikor aztán még győzködni is kezdték egymást, végképp meggyőződtem, hogy a vallás nem más, mint mások manipulálására szolgáló eszköz. Évekkel később, amikor elkezdtem megismerni a kereszténységet, majdnem feladtam az egészet, mert képtelen voltam rájönni, mi a tanítása. Nem tudtam, melyik templomba menjek el, hiszen ezernyi felekezet van, és mind azt állítja, hogy a Biblia alapján áll. S akkor valakitől megtudtam, hogy Jézus egyetlen egyházat alapított, amelyet mindmáig ő vezet, s hogy ez az egyetlen, Istentől irányított egyház képviseli a végső tekintélyt a hittani kérdésekben. Ez végre valóban érthető volt.

*

Mindez remélhetőleg hasznos indítást ad a beszélgetésekhez – de azért ne várjuk, hogy egy ilyen beszélgetéstől bárki azonnal megtérjen! A megtérés hosszú folyamat, amelyhez az értelmi belátás mellett a szív nyitottsága is szükséges; magyarázatainknál pedig sokkal fontosabb az imádságunk.

Forrás: ncregister.com

Magyar Kurír

Elmélkedés a Család Évében

„A házasság tisztességes, és a hitvesi ágy tiszta” (Zsid 13,4) 

1./ Jeruzsálemi Szent Cirill püspök és egyháztanító (Kr.u.+387) emléknapja az idei Család Évében alkalmat ad a házasságról való elmélkedésre. Cirill – vagy Kürillosz – 37 éven át volt Jeruzsálem püspöke, de ebből 21 évet száműzetésben töltött. Útjában állt az eretnek ariánusoknak, ezért kellett elhagynia székvárosát. Nevét katekézisei tették híressé, melyeket 350 körül tartott Jeruzsálemben, és amelyeket szimultán tolmácsoltak latin és szír nyelvre. A huszonnégy katekézist gyorsírók örökítették meg az utókor számára. Nagyböjtben tartotta a katekéziseket, hittanulók – katekumenek – részére, szombat és vasárnap kivételével minden nap. Az első 18 katekézis a jelöltek keresztségre való felkészítését szolgálta, a többit húsvét hetében tartotta a már megkeresztelteknek. Ez utóbbi – un.Müsztagógikus katekézisek – a keresztség, a bérmálás és az eukharisztia lényegét és szimbólumait magyarázta. – Érdemes megjegyezni, hogy napjainkban az egyház visszatért a katekumenátus intézményéhez, vagyis a felnőtt korban keresztségre jelentkezőket a Cirill által gyakorolt katekézisben részesítik.

      Miért volt szükség a IV. században ilyen katekézisre, és miért van szükség a XXI. században hasonló hitoktatásra? Azért, mert a társadalom akkor is és most is alapvetően pogány, ráadásul sok tévtanítás terjedt el, amitől meg kellett óvni akkor is, és meg kell óvni ma is a katekumeneket, hittanulókat. Mondjunk erre példát!

  2. Érdekes módon mind a IV. sz-ban, mind a XXI. sz-ban sok támadás érte és éri a házasságot és a családot. A IV. sz-ban elterjedt eretnek tanítás – a manicheizmus – ellen számos helyen kikelt Szent Cirill. Nyilván azért, mert tényleges és közeli veszélyt jelentettek a katekumenekre. A manicheusokat ugyan Diocletianus császár kiűzte Rómából, de Észak Afrikában vígan éltek tovább. Magasrendű misztikus tudomány cégére alatt sok tehetséges fiatal embert nyertek meg (pl. az akkor még pogány fiatal Ágostont is). A manicheusoknak torz felfogásuk volt a szexuáletika terén. Szerintük a test a fajfenntartás egy gonosz isten műve, ezért jobb ágyassal élni, mint törvényes házastárssal. Jobb az élvezetvágy kielégítése csupán, mint az utódnemzés, és ha már egyáltalán valakinek nőre van szüksége, akkor legalább azt kerülje el, hogy teherbe ejtse.

      Mennyire hasonló ehhez napjaink gyakorlata, mikor elutasítják a házasságot, s helyette az ágyasságot – mai szó használattal: az élettársi viszonyt választják. Még néhány évtizede a személyi igazolványban úgy írják be a családi állapotot, hogy házas, vagy hajadon. Ma már ilyen meghatározást használnak a „celebek” és az őket követő tömegek, hogy „kapcsolatban” vagy „kapcsolat nélkül”. Abban is kísérteties hasonlóság van a IV. századdal, hogy ma is tartózkodnak a gyermeknemzéstől, de nem tartózkodnak a tisztátalanságtól, sőt fajtalankodástól sem.

      Még egy hasonlóságról kell említést tenni. Szent Cirill idejében a pogányoknál a hitnek nem volt semmiféle erkölcsi következménye. A keresztény hit viszont gyökeres életmódváltozást, azaz megtérést igényelt. Na már most a pogányságból jövő fiatalok magukkal hozták azt a gondolkodásmódot, hogy a hitnek nincs hatása az életvitelre. Igen nehéz feladat volt elfogadtatni velük, hogy a keresztény hit elfogadást erkölcsi átalakulást is kíván. Napjainkban is az a nehézség, hogy a mai pogány világból jövő fiatallal megértessük, hogy a hit nem csupán egy felszínes folklór, hanem mély átalakulást igényel.

Megtérést igényel. Az ókori pogányok a sorsra hivatkozva reménytelennek tartották az erkölcsi átalakulást. A mai pogány világban élők pedig az emberi természet megváltoztathatatlanságára hivatkozva zárják ki az erkölcsi átalakulást. A régiek azt mondták: nekem ez van megírva a sorsomban. A maiak pedig azt mondják: nekem ilyen a természetem és punktum.

     A keresztény hit elfogadása azért volt mindig nehéz, mert a kereszténység nem nyugszik bele a sorsba vagy az emberi természetbe, hanem igényli a lélek uralmát a test fölött. Ma viszont a test uralja a lelket is. Testkultusz van.

     Szent Cirill a IV. katekézisében házaséletről szól és a zsidó  levélből idéz: „a házasság tisztességes, és a hitvesi ágy tiszta”. Dicséri azokat, akik törvényes házasságban élnek és nem bujálkodásban. Dicséri azokat, akik tudják, hogy van ideje a megtartóztatásnak, akik az imádságnak szentelik magukat. Dicséri azokat, akik öltözetükkel együtt tisztán hozzák el a templomi közösségbe testüket. Dicséri azokat, akik a gyermeknemzés miatt és nem az élvezetvágy miatt kötöttek házasságot. Hogy Jeruzsálemi Szent Cirill püspöknek és egyháztanítónak ezek a gondolatai mennyire időszerűek ma is, azt nem lehet tagadni. Nem tagadni kell, de tanítani! Ahogy ő is tette! 
 

Felnőttmese az Örök Szerelemről

  „Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél 9 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak… az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem.

      Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta midig teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel… Akkor csodálkozva megkérdeztem: És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek? Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.  

     Szó  nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget… Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnénk!... Hiszen alapjában véve, nem ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.

     Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és  kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.” 

Franz Werfel: Élhetünk- e istenhit nélkül?

Franz Werfel (1890–1945) 1932-ben, egy évvel Hitler hatalomra jutása és hét évvel a második világháború kitörése előtt írt tanulmányában kora szellemi áramlatait elemzi.

A zsidó származású prágai német író naturalista nihilistának nevezi a névtelen nagyvárosi átlagembert, aki a vallásos érzést a társadalomban még meglévő puszta infantilista maradványnak tekinti. S bár természetesen több tízmillióra tehető a világon élő valódi hívek száma, a modern kor életfelfogását már nem ők határozzák meg, hanem a nihilizmus. A nihilista ember semmiben nem hisz, és ez a perspektívátlanság szükségszerűen váltja ki a fiatal generáció lázadását. Az író példája szerint a naturalista nihilista embernek két huszonéves fia van, egyikük a kommunizmusban hisz, másikuk pedig a nemzetiszocializmusban. Werfel mindkét ideológiát pótvallásnak, valláspótléknak minősíti. Hangsúlyozza, hogy az elméleti kommunizmus nem tudomány, ahogy azt magáról állítja, hanem a hit egyik formája. Figyelmeztet: „az olyan kultúrtörekvés, amely egy bizonyos társadalmi állapotot abszolúttá akar tenni, legyen az akár a legigazságosabb – utópia. Az emberben sötét, lebontó erők működnek, amelyeket a természet azért plántált belé, hogy a változás sohase szüneteljen. Ezért nincs e világból fakadó valóságos megváltás.” Az író geológusok számításaira hivatkozik, akik szerint ha csak nem következik be valamilyen kozmikus katasztrófa, még több százmillió évig fennmaradhat az élet a földön, s ha például 2030-ban megvalósulna az osztály nélküli társadalom, amely örökre megszüntetné az egyes ember hatalmi ösztönét, erőszakos érvényesülési vágyát, akkor is jogos lenne az aggodalmas kérdés: „És mi következik az utána következő 398 millió évben?” Ám az író figyelmeztet: a vakbuzgó kommunistát semmiféle érv nem tudja megtéríteni, ez is bizonyíték arra, hogy a kommunizmus „tudományos álarcban járó hitpótlék, közgazdasági álarcban járó primitív eretnekség.” Ugyanakkor Franz Werfel felhívja a figyelmet, hogy bár a marxista tan hamis és ferde, ugyanolyan „téves, ferde és elviselhetetlen” a társadalmi és gazdasági valóság. Figyelmeztet: „ha a szocializmus gyűlölködően vallásellenes is, a valóban vallásos szellem mégis csak a mélységesen szociális szellem lehet.”

A nemzetiszocializmust illetően Werfel megállapítja, hogy a nacionalizmusnak könnyű betöltenie a valláspótlék szerepét, a nacionalizmus „az élettani hovatartozást erkölcsi értékké emeli… A kommunizmus kétségkívül jó néhány erkölcsi és tudományos belátást követel híveitől, s az emberiséget megváltó igazságosság gondolata rezeg benne. Ezzel szemben a nacionalizmus nem egyéb, mint érzések visszahatása, ösztönös vágy, hatalmas kitörés, s nem is akar más lenni. Ha a kommunizmust mint valláspótlékot őskeresztény eretnekséghez lehet hasonlítani, a nacionalizmus a pogánysághoz és barbár felfogáshoz hasonló.”

Az író az Isten létét elutasítók legkedveltebb harci eszközének nevezi, amikor a Teremtőre vonatkozó kérdést a genetikus lélektan körébe vonva az Istent az ember istenképzetével azonosítják, hangsúlyozva, hogy egyes népek fétiseket, falloszokat, kutya- és bikafejű alakokat imádtak istenként, s bár kifinomultabb formában, de a modern korban sem tesznek mást. Werfel azonban példaként említi, hogy vannak pápua bennszülöttek, akik a csillagokat távoli, világító bogaraknak tartják, s fölteszi a kérdést: „Talán ellentmond ez a felfogás a csillagok mint csillagok valóságos létezésének? Nem! Mindössze a pápuák fizikai elképzeléseit minősíti.” A pszichoanalízis állítását illetően pedig, amely szerint az emberi isteneszme egy őstörténeti-infantilis apakomplexus gyümölcse, Werfel kifejti: „Ha azonban a pszichoanalízis ebből azt következteti, hogy egy isteni lény léte az ősidőkből áthurcolt kényszerneurotikus illúzió, akkor ezzel megbocsáthatatlan gondolati hibát követ el. Eme apakomplexus megállapítása esetleg a gyermek lelki életét érinti, de semmi esetre sem az atya létező vagy nem létező voltát. A pszichoanalízis egyébként érdemeinek kétségbe vonása nélkül, azt bizonyítja vele, hogy inkább maga kényszerneurózis, semmint az Isten.”

Franz Werfel nyilvánvalónak tartja, hogy az isteni érzéstartalmát az emberi lélekben nem lehet letagadni, sem pszichológiai feltételezésekkel elvetni történelmi létrejöttét. A vallás megingathatatlanul nyugszik saját tényein, objektív történelmi tényei közé tartoznak a kinyilatkoztatások és az emberiség sugalmazott üdvtanai. Az író geológusokra hivatkozva hangsúlyozza, hogy az emberiség néhány százezer éves lehet, ezzel szemben valószínűleg néhány milliárd év van még előtte. „Képzeljünk el egy drótkötélpályát, amely a Földtől a Holdig vezet. Útvonala jelképesen az emberiség egész történelmi útját követi, kezdetétől messzi végéig – ez esetben alig egy centiméternyi utat tettünk meg ezen a drótkötélpályán. E nevetségesen rövid útvonalon azonban egyre újabb meg újabb istenhívő emberek támadtak, akik egy isteni túlvilág bizonyosságáról tettek vértanúságot. A legnagyobb szellemek és jellemek voltak ők a halandó emberek között. Mi pedig, akik a felvilágosultság útjának csak egy milliméter ezrednyi részecskéjén vagyunk, többre tartjuk magunkat e magasztos embereknél, csak azért, mert megtanultunk dobálózni olyan üres és ravasz szavakkal, mint amilyen a ’patologikus’, az ’önszuggesztió’ és hasonlók.”

A tanulmány írója emlékeztet rá, hogy a legtöbb európai törzs, a germánok, a kelták, a szlávok alig több mint egy évezreddel ezelőtt lettek keresztények. A reneszánsz óta azonban „egyre erősebben süllyednek vissza a pogányságba. A nihilizmus a maga politikai pótvallásaival utolsó fázisa e visszasüllyedésnek.” Werfel számára egyértelmű, hogy mi lehet az újbóli felemelkedés útja. Így fogalmaz: „Õsi, vérségi rokonságnál fogva, éppen mint zsidó, a következő gondolatra érzem magam feljogosítva: ezt a világot, amely civilizáltnak nevezi magát, lelkileg csak úgy lehet meggyógyítani, ha újra megtalálja az utat az igazi kereszténységhez. Miért? – tüzeskednek a kérdéssel a materialista életfelfogás sekrestyései. Mert… nemcsak, hogy nem merítettük még ki Krisztus tanítását, de alig sejtjük a lényegét. Mert metafizikai és erkölcsi értékét tekintve csillagmagasságban túlszárnyal minden jelenkori mozgalmat. Mert a lompos reálbarbárokat s ördöngös európai és környékbeli érdekeltjeiket e szent paradoxon elé állítja: ’Élj érdekeid ellen: az igazságért és az életért!’”

A szerző elismeri, hogy a nihilista kor sem tagadja teljesen az erkölcs fontosságát, s vannak képviselői, akik a becsületes élet követésére, a gonosz cselekedetek elutasítására figyelmeztetnek, de rámutat, hogy a semmiben nem hívő ateisták közül sokan felteszik a kérdést: miért legyenek jók, miért legyenek tekintettel mások érdekeire is, ha semmi nyom nem marad utánuk, sorsuk a végső megsemmisülés? Teljesen mindegy, hogy jót tesznek-e vagy rosszat. A lehetőségek soha többé nem térnek vissza, ezért a legfőbb cél az egyéni érvényesülés, a hatalom megszerzése, a másik ember legyőzése, háttérbe szorítása, adott esetben erőszakos megsemmisítése. A lemondás mások javára ismeretlen, vagy megvetett fogalom. Werfel figyelmeztet: „Csak akkor válik tudatossá előttünk tökéletlenségünk, ha egy örökkévaló tökéletességnek vagyunk elkötelezve. Csak akkor válik irányíthatóvá számunkra az élet, ha az időben mérhető pillanat időn túli hatásáról meg vagyunk győződve. És csak így keletkezhet bennünk bűntudat, e legszebb érzés, amely nélkül sem haladás, sem finomodás nem képzelhető el. E bűntudat messzelátóján keresztül sejtjük meg a felettünk lakozó elérhetetlent, s csak így válunk méltóvá a vágyra, hogy részesüljünk benne. Az alázatosok rendjébe lépünk. Az alázatosság azonban átalakít minden földi dolgot, főleg az emberi ’te’-hez való viszonyunkat. Csak ez formálhatja a társadalmi és nemzeti érdekközösséget valóságos és tényleges testvériséggé….”

Franz Werfel csaknem nyolcvan esztendeje írt tanulmánya mit sem veszített időszerűségéből, hiszen ma is rengeteg pótvallás, valláspótlék hitegeti az embereket a könnyű boldogság ígéretével, s ezeknek az ígérgetéseknek oly sokan bedőlnek, hitelt adnak. Az egyetlen valódi Megváltót, Jézus Krisztust viszont elutasítják, vagy közömbösen viszonyulnak a tanításához. Pedig egy, a mainál összehasonlíthatatlanul igazságosabb és testvériesebb világ csak a krisztusi irgalom és szeretet gyakorlati megvalósulása, mindennapokba történt átültetése révén építhető fel. (Szent István Társulat, 2009.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Szent Márta

Szent János evangélistától tudjuk, hogy Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, akik Betániában laktak. Nem tartoztak azok közé, akik vándorútjain tanítványként követték az Urat, s az asszonyok közé sem, akik vagyonukból gondoskodtak Jézusról. De nagyon közel álltak az Úrhoz, s valószínű, hogy ha Jézus Jeruzsálemben volt, náluk szállt meg, hiszen Betánia egészen közel van, az Olajfák hegyének keleti lejtőjén. A liturgiában csak Márta neve szerepel, azonban elválaszthatatlan testvéreitől, Máriától és Lázártól, ezért az evangéliumokból közös történetüket emeljük ki.
Három alkalommal beszélnek az evangélisták Márta házáról és a testvérekről. Már az önmagában különös, hogy nem Lázár családjáról beszélnek. Valószínűnek látszik, hogy Lázár gyermektelen házasság után megözvegyült, és a szintén özvegy Márta befogadta. Mária talán nem is volt férjnél. Sőt, a hagyomány -- legalábbis a nyugati egyházban Nagy Szent Gergely óta -- úgy tudja, hogy Mária azonos Mária Magdolnával. Azaz Mária fiatal korában elhagyta a szülői házat, és Magdalába költözött, melyről a zsidók hagyománya azt mondja, hogy paráznasága miatt pusztult el. Mária, miután megtért, szintén Márta házában élt.
Az első találkozás, amikor Jézus Márta házában járt, Szent Lukács szerint így történt: Jézus tanítványai kíséretében úton volt. ,,Útjuk közben betértek egy faluba (Betániába). Egy Márta nevű asszony befogadta a házába. Mártának volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott, és végezte a háziasszonyi teendőket.'' -- Volt mit tennie, hiszen legalább tizennégy fáradt férfi vacsorájáról és elszállásolásáról kellett gondoskodnia. -- ,,Egyszercsak megállt, és így méltatlankodott: ťUram, nem törődöl vele, hogy a húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljak? Szólj neki, hogy segítsen nekem!Ť Az Úr azonban így válaszolt: ťMárta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden nyugtalanít, de csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el sohaŤ'' (10,38--42).
A két nővérben az Egyház a lelki élet két alaptípusát látja: Márta a jótékonyságban tevékeny, aktív, Mária a szemlélődésben elmerülő, kontemplatív életforma típusa. Krisztus szava rávilágít: mindkettő jó, de Mária magatartása jobb, mert amit választott -- az élet igéjének hallgatása, a jelenlévő Úr csendes szeretettel való szemlélése -- maradandó. S akiben ilyen éhség él, azt az élet kenyere úgy táplálja, hogy jóllakik, és mégis vágyódik a további töltekezésre, de jóllakottságában nincs undor, s éhségében nincs kínzó hiányérzet. Az az éhség ellenben, amelyet a Márta-féle tevékenység elégít ki, szenvedést okoz.
A második alkalom, amikor Mártával találkozunk az evangéliumban, Jézus legnagyobb csodája: Lázár feltámasztása. Az Úr Jézus nyilvános működésének vége felé közeledett. Közel volt már a Húsvét, melyen meg kellett halnia Jeruzsálemben. Azokban a napokban tanítványaival együtt a Jordán keleti partján tartózkodott, ott, ahol János először keresztelt. A történteket Szent János mondja el: ,,Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában volt egy beteg, Lázár. Ez a Mária kente meg az Urat olajjal, és törölte meg a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. A nővérek megüzenték Jézusnak: ťUram, akit szeretsz, beteg!Ť Ennek hallatára Jézus azt mondta: ťEz a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten fia.Ť
Jézus szerette Mártát, a nővérét, Máriát és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, és akkor így szólt a tanítványoknak: ťMenjünk ismét Júdeába!Ť ťMester -- felelték a tanítványok --, most akartak megkövezni a zsidók, és újra odamész?Ť Jézus így válaszolt: ťNemde tizenkét órája van a napnak? Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát. Aki azonban éjszaka jár, megbotlik, mert nincs világossága.Ť Azután így folytatta: ťBarátunk, Lázár elaludt, de megyek és fölébresztem.Ť ťUram, ha alszik, akkor meggyógyult!Ť -- mondták a tanítványok. Akkor Jézus világosan megmondta nekik: ťLázár meghalt. Miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. De most menjünk el hozzá!Ť Tamás, akit melléknevén Didimusznak hívtak, így szólt a többi tanítványhoz: ťMenjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!Ť
Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira (kb. 2,5 km), ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják őket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, elébe sietett, Mária pedig otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: ťUram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.Ť'' -- Figyeljünk fel rá, mekkora hit él Mártában! Bizalommal néz Jézusra egy olyan helyzetben, amikor emberileg teljesen reménytelen minden, hisz a halál visszavonhatatlan. De ő bízik az Úrban, és olyan hitvallást tesz, mint előtte senki, csak Péter. ,,Jézus megnyugtatta: ťFeltámad a testvéred.Ť Márta erre azt mondta: ťTudom hogy feltámad, majd a feltámadáskor, az utolsó napon.Ť Jézus így folytatta: ťÉn vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?Ť Márta így felelt: ťIgen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.Ť'' -- Ilyen vallomást Krisztusról csak Péter tett, és állítanunk kell, hogy Mártának éppúgy nem ,,a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt'', azaz nem érzéki tapasztalatai és éles elméje következtében született meg a felismerés, hanem a mennyei Atyától kapta ezt a hitet, mint Péter.
,,E szavak után Márta ment, és hívta a nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: ťItt a Mester, és hív téged.Ť Ennek hallatára Mária gyorsan fölkelt, és odasietett Jézushoz. Mert Jézus még nem ért be a faluba, hanem ott volt, ahol Márta találkozott vele. Amikor a zsidók, akik ott maradtak Máriával a házban és vigasztalták, látták, hogy gyorsan fölkel és elsiet, utána mentek. Azt gondolták hogy a sírhoz megy, sírni.
Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: ťUram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!Ť Amikor Jézus látta, hogy sír, és a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült. Megindultan kérdezte: ťHová tettétek?Ť Azt felelték: ťJöjj Uram és nézd meg!Ť Akkor Jézus könnyekre fakadt. A zsidók megjegyezték: ťNézzétek, mennyire szerette!Ť Némelyek így vélekedtek: ťŐ, aki a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, nem tudta volna megakadályozni, hogy ez meghaljon?Ť
Jézus a szíve mélyéig megrendült, és odament a sírhoz, mely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: ťHengerítsétek el a követ!Ť De Márta, az elhunyt nővére tiltakozott: ťUram, már szaga van, hiszen negyednapos!Ť Jézus így felelt: ťNemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?Ť Erre elhengerítették a követ. Jézus pedig égre emelte a tekintetét, és így imádkozott: ťAtyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudom, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülöttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék, hogy te küldöttél engem.Ť E szavak után hangosan beszólt a sírba: ťLázár, jöjj ki!Ť És a halott kijött'' (11. fejezet).
Ezt az utolsó, legnagyobb jelet, amely mindenki számára kézzelfoghatóan bizonyította Jézus küldetését és Messiás voltát, leginkább Márta és Mária értette, akik hittel tekintettek az Úrra.
A harmadik alkalommal szintén Betániában találkozunk Mártával, Máriával és Lázárral, közvetlen Húsvét előtt. Ismét János evangélista mondja el a következőket:
,,Hat nappal Húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek a tiszteletére.'' Ez a vacsora azonban nem Márta, hanem a leprás Simon házában zajlott le. A három testvér is hivatalos volt: ,,Márta felszolgált, és Lázár is a vendégek között volt. Mária pedig vett egy font valódi nárduszból készült olajat, megkente vele Jézus lábát, és megtörölte a hajával. A ház betelt a kenet illatával. Az egyik tanítvány, Karióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: ťMiért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények között?Ť De ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus rászólt: ťHagyd békén! Hadd tegye, hiszen a temetésem napjára teszi.Ť'' Máté evangéliumában Jézus így folytatja: ,,Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.'' (Jn 12,1--8; Mt 26,6--13).
Sajnos a liturgikus megemlékezés Máriára -- épp azért, mert alakja egybemosódott Mária Magdolnával -- nem terjed ki. Mártát a ferencesek kezdték ünnepelni 1262-ben, július 29-én. A 13. század végén a római naptárba is áttették.

---

Szent Jánosnál még az is olvasható, hogy mi lett Lázár feltámasztásának következménye a három testvérre nézve: ,,Amikor a zsidók megtudták, hogy Jézus Betániában tartózkodik, sokan elmentek. Nemcsak Jézus kedvéért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. Erre a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert miatta sok zsidó elment oda, és hitt Jézusban'' (Jn 12,9- -11).
Ezt a gyilkos tervet mégsem hajtották végre, Mártáéknak azonban érezniük kellett a hitetlen zsidók részéről a gyűlöletet. Hiszen ők minden Jeruzsálembe zarándoklónak tanúságot tehettek a Feltámadottról. A hagyomány tudja a család későbbi sorsát, és a legendákban írottan is ránk maradt. Eszerint az ősegyház elleni üldözésben (40 körül) az egész keresztény közösséget, melynek Márta háza adott otthont, elfogták. Nagyobb csoportról volt szó, ezért nem merték megölni őket, hanem a tengerpartra hurcolták, és ott egy evező, vitorla és kormánylapát nélküli hajóra rakták, és a tengerre bocsátották őket. A kivégzésnek ez nagyon gonosz módja volt, hisz az áldozatokat a viharos tengerbe akarták fojtani. Ám a hajó nem süllyedt el, hanem Gallia partjainál szárazföldet ért. Kikötöttek, és hirdetni kezdték az evangéliumot! A legenda szerint Lázár püspök lett Aix városában, Márta a város betegeit és szegényeit gondozta, Mária pedig remeteként élt még harminc esztendeig.

---

Mindenható, örökkévaló Isten, kinek megtestesült Igéje arra méltatta Szent Mártát, hogy betért a házába, és elfogadta gondoskodását, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy testvéreinkben hűségesen szolgáljuk Fiadat, és a mennyben otthonra leljünk nálad!

Gabriel Garcia Marquez búcsúlevele

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábú vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodpercnyi fényt veszítünk. 
Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. 
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak testemet, de lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedés! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek.Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. 
Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell felállni. 
Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. 
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. 
Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". 
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. 
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. 
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. 
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked. Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap. 
...és ha nem teszed meg, az sem érdekes. EZ AZ A PILLANAT.

Popper Péter a hitről

Mindig elesik, és mindig fölkel.Popper Péter a hitről és a feltámadásról

A hit lényege: törekvés arra, hogy az ember tisztességes legyen. Ez nem mindig sikerül - mondja Popper Péter. A pszichológus szerint ha nincs föltámadás, akkor nincs megváltás, nincs üdvösség, és nincs kereszténység sem.

Jézus Krisztus többször is mondja: "A hited gyógyított meg Téged." Ön is hisz a hit gyógyító erejében? Sokaknak a hit egyet jelent azzal, hogy rátalálnak a szeretet forrására, annak gyógyító erejére.

- Feltétlenül hiszek a hit gyógyító erejében, de azt gondolom, hogy ezen a földön az ember mégiscsak testből és lélekből van összegyúrva. Abban nem hiszek, ha csak a hittel akarnak gyógyítani bizonyos betegségeket. Azt gondolom, ha van már valami durva, kialakult szervi elváltozás, akkor abba testileg is be kell avatkozni. Meg vagyok róla győződve, hogy minden betegségbe tudatosan vagy tudattalanul, de bele kell egyezni.

Mondana rá példát?

- Rengeteg szál kötött Indiához, ahol azt láttam, hogy ahol krónikus betegségek - bőrbetegségek, emésztési zavarok - vannak, ott az ajurvéda, az indiai gyógymódok, amelyekben nagyon sok hit és bizalmi elem van, kiválóak. De ha valamilyen szervi elváltozás alakult ki, akkor már más a helyzet. Véletlenül találkoztam Ravi Sankarral, aki igazán misztikus ember. Amikor azonban nyaki érszűkülete lett, mégis elment az amerikai kórházba, ahol bypass műtétet hajtottak rajta végre. Nem a varázslót vagy a jógit vagy az ajurvédikusokat kereste meg. Az persze igaz, hogy az az ember, aki a gyógyulás hitében veti alá magát egy műtétnek, jobban fog gyógyulni, mint a pesszimista, a keserű, a rosszra készülő. Elemi iskolában a hittanórán megpróbálták nekünk elmagyarázni, hogy mi a pesszimista, és mi az optimista.

A fehér angyal

Mi volt a magyarázat?

- Az, hogy van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom.

A bizalom, a hit a halálhoz vezető út szempontjából fontos?

- Borzasztóan fontos. Bizonyos természetgyógyászati eljárásokkal kapcsolatban nagyon szkeptikus vagyok. Ilyen az ingázás. Nem bízom benne. De volt nekem egy öreg nagybátyám, akit kiraktak az onkológiáról, mert operálhatatlan volt. A bácsi mély depressziójában beült a karosszékbe, és várta a halált. A felesége nem nyugodott bele, és elvitte egy ingás emberhez. Az ingás ember különféle gyógymódokat ajánlott, és a nagybácsi meghalt. De ember módjára halt meg, mert dolga volt a világban. Küzdött, harcolt az életéért. Hálás voltam az ingás embernek, hogy ezt elérte a nagybácsinál. A hit abszolút mértékben segít a méltó halálban. A hit végül is reménység is. A halál egyik legijesztőbb oldala az ismeretlenség, az üresség, mert abban a pillanatban csak az adott ember hal meg, ráadásul magányban. A hit ezen segít. Nem azt mondom, hogy a hit feltétlenül jó halált csinál, de van mibe kapaszkodni.

A szeretet forrása is lehet a hit?

- Azt gondolom, hogy a szeretetnek saját törvényei vannak. Ha szabad tekintélyekre hivatkoznom, itt van például Pál apostol híres szeretethimnusza. Ő nem hivatkozik a hitre. Pál úgy beszél a szeretetről, mint amely önálló minőséget, külön entitást jelent. Azt gondolom, hogy ez így is van. A szeretet összekapcsolódhat a hittel. De azt nem hiszem, hogy egy hívő ember szeretőképesebb, mint egy nem hívő. Elég sokat dolgoztam haldokló betegek között, és feltűnt, hogy ha a beteg valakit hív, akkor az az anyja. Soha nem hallottam azt, hogy egy halálba készülő ember az apját hívta volna. Ez nagyon ősi dolog, és független a hittől. Az anya iránti szeretet a legősibb, legelső szeretet.

A vallások eredendően ugyanarról beszélnek: a felebaráti szeretetről, a másik másságának elfogadásáról.

- Összehasonlító valláspszichológiát tanítok. Azzal kapcsolatban, amit kérdez, van bennem pesszimizmus és keserűség. A hinduknak hatezer évük volt, a zsidóknak is volt vagy három-négyezer esztendejük, Buddhának pedig két és fél ezer éve volt. A kereszténységnek kétezer, az iszlámnak másfél ezer éve volt, hogy az embert tisztességesebbé, toleránsabbá, befogadóbbá tegye. És az eredmény nagyon csúfos. Annál is csúfosabb, mert időnként maguk a vallások is beleestek az intoleranciába, és elkezdték irtani a másként hívőket. Sohasem a más vallású volt az igazi ellenség. Az inkvizítort nem a muzulmánok vagy a buddhisták érdekelték, hanem a másik jó keresztény, aki kicsit másként gondolkodott. Ő volt az eretnek. Ennek van pszichológiai magyarázata, amelyet Freud egy cikkben ki is fejtett. A cikk címe: Kis különbségek, nagy narcisztikus sérelmek. De ha nem a vallást, hanem mondjuk a kommunista mozgalmat nézzük, akkor is azt látjuk, hogy az elhajlók, a belső ellenzék ellen fordulnak az indulatok. El lehet gondolkodni azon, hogy miért van a vallásoknak ekkora kudarca az emberek jobbá tétele ügyében. Ma már ott tartok, hogy van egy csúnya szlogenem a saját magam számára: rendkívül sok embert, milliókat öltek meg a gyűlölet nevében, ennél többet csak a szeretet nevében gyilkoltak le. A kereszténység és a zsidóság ebben a vonatkozásban nagy gyilkolászásokat rendezett. Nézze meg az Ószövetségben a Kánaán meghódítását, népek kiirtását vagy a kereszténységnél az inkvizíciót, amely keresztény bázison történt emberirtás. Vigasztalásul magamnak: a közöny nevében soha senkit nem öltek meg. Ez engem kicsit közelebb vitt a távol-keleti bölcseletekhez. Buddha nevében nem gyilkoltak. Lao-ce nevében vagy Szókratész nevében sem öltek. Nehéz ügy.

Mit jelent az ön számára az, hogy valaki hívő? A hit valami nagyon intim és belső utat, alázatot és előítélet-mentes gondolkodást fogalmaz meg? De hiszen vannak előítéletes hívők is.

- Az ilyen kérdésekben mindig elfogadom azt, amit a szakértők mondanak. Ilyen szakértő Pál apostol, aki a Zsidókhoz írt levelének 11. fejezetében azt mondja, hogy a hit két dologból áll. Az egyik a remélt dolgok bizonyossága: a létezés nem ér véget a halállal, a jó végül elnyeri jutalmát, a rossz elnyeri büntetését. Ha nem itt, akkor a másvilágon. Ha pedig valaki ezt nemcsak reméli, hanem biztos is benne, az már a vallásos hit egyik eleme. A másik elem az, hogy kettős világképre van szükség. Van egy érzékelhető, látható világ, és van egy transzcendens, szellemi, nem érzékelhető világ. És ha a kettő az emberben összeáll, nos, akkor leszünk hívők - mondja Pál. Azt gondolom, hogy az igazi hittel a gyűlölködés és az előítélet nem igazán összeegyeztethető. Mert az én fogalomhasználatomban ez már nem hit, hanem fanatizmus. Sőt többet mondok: az az ember lesz fanatikus, akinek gyenge a hite. A hit sokkal nagyobb szerepet játszik az ember életében, mert nem csak vallásos hit van. Honnan tudom, hogy kik a szüleim? Mert elhiszem, hogy azok. Honnan tudom, hogy van Pápua Új-Guinea? Onnan, hogy elhittem a földrajzórán. Sok dolog szórványhiten alapul, míg a vallás rendszerbe foglalt hit, amelynek van tanítása Istenről, az emberről, a világ keletkezéséről és így tovább. Vagyis van egy struktúra, amely felépül - de csakugyan azt gondolom, hogy nincs hit kétely nélkül. Lutherhez egyszer elment egy fiatal paptársa, és azt mondta: "Doktor, nagyon nagy baj van." "Mi a baj?" "Az, hogy néha én magam sem hiszem, amit prédikálok." Állítólag Luther összetette a kezét, és felnézett az égre: "Hála neked Uram, mert azt hittem, hogy csak én vagyok így ezzel."

A hit és a gőg

Mindig félek, vagy inkább óvakodom a túlbuzgó neofitáktól, a túláradó jóságtól és a túlcsorduló szeretettől. Ön is így van ezzel?

- Én is óvakodom ezektől. Az a veszély ugyanis, hogy a frissen megtértek, a neofiták gőgösek lesznek. És attól a perctől kezdve mérhetetlen fölényben érzik magukat a többi emberrel szemben, akik úgymond tévelygők. Hiszen a neofiták az "igaz úton járnak". Nagyon sokszor elmegyek beszélgetni különböző szektákhoz, vallási közösségekhez. Megmaradt bennem egy tizenhét éves srác emléke, aki találkozásunk előtt hat héttel tért meg. Mentünk kifelé a beszélgetésről és valami mérhetetlen fölénnyel azt mondta: "A Jóisten nagyokat üt majd a maga fenekére, amiért ilyen csúnya dolgokat beszél." Azt hiszem, hogy ez baj, mert nagyon sokszor ez robbantja ki a családi konfliktusokat. A megtért fiatalember lenézi a szüleit. Fölényben kezdi magát érezni velük szemben. Itt jön vissza az alázat. A hit nem tehet gőgössé.

A megtért bűnöst, a tékozló fiút jobban becsüli a Jóisten.

- Volt egyszer egy tévéműsorom, amelynek Istenek órája volt a címe. Mindig meghívtam papokat is. Megjelent egyszer egy piarista szerzetes. A tékozló fiú példájával próbáltam megszorítani. Istennek ki a kedvesebb? - kérdeztem tőle. A tékozló fiú, aki igazabb ember, mert őszinte, mert vállalja saját magát, a saját züllöttségét és a saját megtérését? Vagy az a fiú, aki nem őszintén, belső lázadozással, de ebből semmit meg nem mutatva tiszteli az apját? Azt hiszem, hogy a tékozló fiú az igazabb, ezért kedvesebb ő az Istennek. Nagy az Isten öröme, ha az elkóborolt bárány megtér a nyájhoz.

Bűn és üdvösség

Mennyiben függ össze a hit és a feltámadás?

Nagyon nehéz kérdés. Ha az ember hisz Istenben, akkor nem lehet kétsége abban, hogy Isten mindent megtesz, amit akar. Egy korlátozott hatalmú Istenben nem lehet hinni, csak a mindenhatóban és a mindentudóban. Abban a vonatkozásban, amit kérdezett, már nem logikai, hanem hitbeli problémáról van szó. Vagyis: "Uram, ha akarod, feltámadhatnak a halottak." Az anyag alá van rendelve Istennek. Isten azt csinál az anyaggal, a lelki anyaggal is, amit akar. Ezt bizonyítani nem lehet. Ez már valóban abba a tartományba tartozik, amelyben vagy hisz az ember, vagy nem. A feltámadást nem érzem olyan misztikus ténynek, amelyet materiálisan bizonyítani lehetne. Ezért nagyon idegenkedve szemlélem a torinói lepel körül zajló elektronmikroszkópos vizsgálatokat. Elektronmikroszkóppal ugyanis nem lehet bizonyítani a feltámadást. El lehet hinni, mint ahogy el lehet hinni a feltámadás kollektív eszméjét is. Lásd utolsó ítélet, de ezt anyagi úton nem lehet bizonyítani. Azt gondolom, hogy ez alapkérdés. Ha nincs feltámadás, akkor nincs megváltás, nincs üdvösség - és akkor nincs kereszténység. A modern "valláskutatók" badarsága, amely szerint Krisztus nem is halt meg a kereszten, csak kómába esett, és úgy vették le. Vagy nemrég olvastam egy másik ostoba fejtegetést, amely szerint az esszénus szekta nagyon jól képzett volt orvosilag, és volt egy drogjuk, amelyet ha megetettek vagy megitattak valakivel, akkor az háromnapos tetszhalált okozott. Megint mások szerint lefizettek egy római tisztet, aki nem ecetet, hanem ezt a drogot nyújtotta volna fel Jézusnak, aki ettől három napra eszméletét vesztette. Vannak olyan hitelemek, amelyeket nem lehet racionalizálni, el kell fogadni a maguk irracionalitásában, misztikájában. De ugyanezt gondolom az újratestesülés tanáról is. A világ nagyobb, mint amennyi belefér a tudományba és a racionalitásba. Van a világnak egy olyan része, amelyben a ráció nem kompetens. Ha a hőmérőt bedugom a paprikás krumpliba, az nem fogja megmondani, hogy milyen ízű a főztöm, csak azt mutatja, hogy meleg-e vagy sem. Egyszer a fiam még kamaszkorában megkérdezte tőlem, hogy hívő legyen vagy ateista.

Mit felelt neki?

- Azt, hogy ez nem választás kérdése. Ha azt hiszed - mondtam -, hogy ez választás kérdése, akkor legyél hívő, mert egy sokkal izgalmasabb, sokkal érdekesebb világban fogsz élni, amelyben van Isten és van ördög, van üdvösség és bűn, és van feloldozás. Ez színesebb, mint ha csak abban a világképben élnél, amely szerint gömbölyű égitestek keringenek az űrben. Nem tudom, hogy melyik az igaz, de téged ismerve az előbbiben jobban fogod magad érezni - mondtam egykor kamasz fiamnak.

A hit próbáját a mindennapok, a cselekvés jelenti?

- A hit lényege a törekvés. Arra, hogy az ember tisztességes legyen. Ez nem mindig sikerül. Thomas Mann azt mondja: ha az ember kilép a hit, az Isten korlátai közül, akkor hidegség fogja körül a szívét. Magyarul: bűntudatos lesz. Addig nincs erkölcsileg semmi baj egy emberrel, amíg hidegség fogja körül. A baj ott kezdődik, amikor az ember különböző disznóságokat kezd elkövetni, és még csak nem is bűntudatos. Ott már baj van a hittel és az erkölccsel. Török Sándor író barátom mondta, hogy amikor visszajött a háborúból, találkozott Sík Sándorral, a költővel, aki megkérdezte: "Sándorkám, hogy vagy?" Erre Török: "Amikor a fronton voltam, jártam az aknamezőkön, olyan tiszta voltam, morális erőim voltak, de most, hogy hazajöttem, minden rendben van, a családom és a feleségem élnek, már van szeretőm is, de úgy el vagyok piszkolódva." Erre Sík megölelte Törököt: "Sándorkám, ilyen a hívő ember élete. Mindig elesik, és mindig fölkel.

Csoda Olaszországban

2011. március 12.-én Olaszország megünnepelte  egyesülésének  150.-ik évfordulóját. Ez alkalomból bemutatták Verdi  Nabucco című művét,  amit Verdi az egyesülés okán komponált. A karmester Riccardo Muti volt.A műben, amikor  Babilon zsidó lakosságát rabul ejtik, a ”rabszolgák kórusát” éneklik. Az előadás kezdete előtt  Róma polgármestere beszédet tartott , amiben bejelentette , hogy a kormány csökkenti a művészeteknek eddig nyújtott támogatást... Ez a  bejelentés olyan hangulatot ébresztett a közönségben, hogy a rabszolgák kórusát visszatapsolták. Ekkor a karmester Muti tájékoztatta a publikumot, hogy ő nem szokott operaáriát ismételni, de ez most egy különleges alkalom, mert a jelenlegi helyzet olyan, mint egykoron,  és  "szép országunknak vége" is lehet  ilyen lépések következtében.
Az Operaház egész közönsége felállt és együtt énekelte a kórussal, a rabszolgák dalát

II. János Pál: Ne féljetek!

• Ne féljetek!
  

  Első ünnepélyes pápai miséjén (1978. október 22.) e szavakkal kezdte homíliáját. Ezt később (1979. június 2.) megismételte Varsóban, kétmillió híve előtt. (sokak szerint ez a kommunizmus bukásának kezdete)

• Hála neked, nő, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára, aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet. Hála neked, nő, aki feleség vagy, aki sorsodat visszavonhatatlanul egy férfiéhoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös elajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet. Hála neked, nő, aki leány és nővér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságoddal, önzetlenségeddel, állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot, s általa a társadalom egész életét. Hála neked, dolgozó nő, aki a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vagy - azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a misztériumra mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához. Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete Istennek adott jegyesi válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi ki azt a közösséget, melyet a teremtményeivel meg akar valósítani. Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.
  

  II. János Pál pápa levele a nőkhöz

• Ezerkilencszázhetvenkilencben, Assisi Szent Ferencet az ökológiával foglalkozók égi patrónusává nyilvánítottam. Õ a teremtés sértetlensége iránti mély és őszinte tisztelet példáját kínálja a keresztények számára. Mint a szegények barátja, aki szeretetben élt Isten minden teremtményével, Szent Ferenc az egész teremtést - állatokat, növényeket, természeti erőket, sőt, Napfivérét és Holdnővérét is - meghívta, hogy együtt tiszteljék és dicsõítsék az Urat. Az assisi nincstelen tanúbizonyságát adja annak, hogy ha békében élünk Istennel, nagyobb készséggel fogjuk építeni a békét az egész teremtéssel is, ami elválaszthatatlan a népek közötti békétől.
  

  1989 :Békesség a teremtő Istennel, békesség az egész az egész teremtett világgal

Pio Atya, a mosolygós szent

Az Úr Jézus egy alkalommal ellenőrző körutat tart a mennyországban, és megdöbbenve tapasztalja, hogy egészen rossz arcú emberek vannak bent, a kapu környékén. Odamegy Szent Péterhez, és megkérdezi tőle: - Hát ezek a csavargók hogy kerültek ide? - Uram - feleli Szent Péter -, én nem akartam panaszkodni neked, de sajnos, ha egy kicsit nem figyelek oda, édesanyád mindjárt idejön, kinyitja az ajtót, és beengedi ezeket a ronda alakokat. - Ez volt a közelmúltban szentté avatott Pio atya egyik legkedvesebb vicce - mondja Pacsay Fidél kapucinus atya, akit rendtársáról, a közelmúltban szentté avatott és szeptember 23-án ünnepelt stigmatizált olasz szerzetesről kérdeztünk.

Teljesen téves az a kép - mondja Fidél atya -, amely sok emberben különböző filmfelvételek nyomán alakult ki Pio atyáról. Ezek a dokumentumok sajnos majdnem mindig egy mogorva embert mutatnak, aki türelmetlen a körülötte lévő hívekkel. Az persze igaz, hogy sokszor keményen kellett viselkednie a nemegyszer tolakodó zarándokokkal szemben, akik a keze után kapkodtak, vagy épp a kordájából akartak levágni egy-egy darabot. Ilyenkor aztán valóban "odacsapott" a szerzetesi övével. Efféle, szigorú képeket rögzítettek róla a filmesek, viszont rendtársai - mondja Fidél atya - nagyon jól tudják, hogy bármennyire is szenvedett stigmáitól, vagy küzdött idegi fájdalmaival, alapjában véve vidám ember volt, tudott mosolyogni, sőt, amint a fenti példa is mutatja, még vicceket is mesélt. Nagyon szerette a rendtársait, mindig részt vett a közös társalgásban a kapucinusok számára kötelező esténkénti félórás rekreációk során - mondja Fidél atya, aki elmesélt néhányat a Pio atyáról rendtársai körében keringő történetek közül.

Az egyik rekreáció alkalmával - a második világháború után - társai évődtek vele, felidézve azt az időt, amikor Pio atya az első világháborúban katona volt. Amikor behívták, olyannyira nem volt elegendő fegyver a front mögött, hogy a puskafogásokat nádszálakkal gyakorolták. Igen ám - mondta Pio atya -, de mi így is megnyertük azt a háborút, ti viszont géppisztollyal a kezetekben is elvesztettétek ezt a mostanit.

Egyszer - buszkirándulásuk egyik állomásaként - angol szerzetes tanárok és papnövendékek érkeztek San Giovanni Rotondóba. Pio atya vezette körül őket a templomban és a kertben, s míg kalauzolta a vendégeket, többször is nagyokat nevetett. A vendégek "komoly szerzetesek" voltak, és egymás között sutyorogni kezdtek: - Ez az ember szent? Egy szent nem hahotázik ekkorákat. - Búcsúzáskor, a sekrestyében Pio atya elkérte a rektor breviáriumát, és egy félig üres oldalra néhány mondatot írt ceruzával, majd viszszaadta a könyvet. A buszba szállva a rektor elkezdte keresgélni, vajon mit írt neki Pio atya, és döbbenten olvasta a bejegyzett latin mondatokat. Előrement a mikrofonhoz, és így szólt a többiekhez: - Hallottam, hogy ti is botránkoztatok azon, mekkorákat nevetett Pio atya. Búcsúzáskor elkérte a breviáriumomat, és beleírt néhány mondatot. Bevallom nektek, hogy volt egy nehéz filozófiai problémám, amelyen már sokat törtem a fejem, bár soha senkivel sem beszéltem róla. Pio atya, anélkül, hogy beszéltünk volna vele erről, négy mondatban öszszefoglalta a választ az én nagy problémámra. Úgyhogy bármekkorákat nevetett, elismerem, hogy szent ember.

Peregrino atya, aki nemcsak kapucinus szerzetes, hanem orvos is volt - meséli Fidél atya - sok időt töltött Pio atya mellett, ápolta őt. Délben Pio atya mindig fölment a kórusra, hogy annak ablakából mondja együtt az Úrangyalát a téren egybegyűlt emberekkel, majd áldást adott, és integetett nekik. Rendszerint karinget vett fel stólával, mielőtt az ablakhoz ment volna. Egy alkalommal, mikor megérkezett a kórusra, szinte csikorgott a fájdalomtól, szürke volt az arca. Miközben Peregrino atya rásegítette a karinget, a művelet közben összeborzolta páter Pio haját, úgyhogy azt mondta: - Várjon egy kicsit, atya! - Előkapott egy fésűt, megigazította Pio atya haját, majd így szólt: - Mehet, páter, éppen olyan, mint Szent Antal! Erre Pio atya úgy elkezdett rázkódni a nevetéstől, hogy percekig várni kellett, míg elkezdhették az Úrangyalát.

E történetek mind azt bizonyítják, hogy Pio atya a hétköznapok embere volt, és nem egy sokak által elképzelt, magasban lebegő, "fennkölt szent" - mondja Pacsay Fidél atya, aki a szent életű szerzetessel kapcsolatban a magyar kapucinusok egy személyes emlékét is megosztotta velünk, amely látnoki karizmájáról tanúskodik.

Annak idején az egyik hazai rendtárs, Bertalan atya havonta írt levelet Pio atyának, aki válaszolt is ezekre. Amikor 1950-ben Magyarországon feloszlatták a rendeket, egy alkalommal azt is megkérdezte tőle, mit tanácsol a hazai kapucinusoknak az akkori nehéz helyzetben. Különös módon már két nap múlva, római bélyegzővel megérkezett a válasz, amelyben Pio atya megüzente, hogy mit kér a Szűzanya a papoktól. Azt is megírta a szerzetes, hogy a következő hétfői kerületi papi gyűlésen minden papnak, az egyházmegyéseknek is adják a kezébe az üzenetet. Bertalan atya egy rendtársát kérte meg, hogy fordítsa magyarra az olasz levelet, de mivel az el volt foglalva a feloszlatás gondjaival, az üzenet kiosztása elmaradt. Három-négy nappal később érkezett is egy dorgáló levél Pio atyától, hogy miért nem teljesítették kérését. Ezután Bertalan atya már csakhamar lefordította Pio atya üzenetét, és utólag, postán elküldte a címzetteknek. A levél a történelem viharaiban elveszett, de Pio atya emléke, élete példája, mint Isten és az örök élet világának tanújele ma is eleven rendtársai körében.

Szigeti László

2002. június 16-án avatta szentté II. János Pál pápa a harmincnégy évvel ezelőtt, 1968. szeptember 23-án elhunyt olasz kapucinus szerzetest: Pietrelcinai Pio atyát, aki élete nagy részét San Giovanni Rotondoban töltötte, elsősorban a kolostor melletti templom gyóntatószékében. Megkapta a lélekbe látás adományát, s ennek segítségével még inkább az Isten eszköze tudott lenni a bűnbánó emberek ezrei számára. Stigmatizált volt, több mint ötven éven át hordozta testén Krisztus öt sebét. Egyszerű életmódja, Megváltójával összeforrt, áldozatokat is vállaló aszkéta élete sokakat vonzott. A szentmiséket rendkívül nagy átéléssel mutatta be. Meg nem értések, keresztek az ő életét is gyakran megnehezítették. Kitartó imára buzdította a híveket, s ebben ő maga is példát mutatott. A Boldogságos Szűzanya pártfogásába ajánlotta mindennapjait. A "Mária, a kegyelmek anyja" nevet viselő kolostorban halt meg.

 Forrás: Új Ember