Bár nem álltam be a bevásárlóközpontok tolongó forgatagába, azért a magam módján készülök Drága Jézusom születésnapjára.
Mindenekelőtt barátaimat kerestem meg, akik segítettek ajándékokkal a Szentháromság Otthon gyermekeinek.
Ferences közösségem mellett, a Tiszadobi Gyermekvédelmi Központ gyermekei, és egykori kollégáim töltötték meg puttonyom minden földi jóval.
Azután december másodikán útra keltem.
Nem jávorszarvas vontatta szán repített, csak egy nemzetközi személyvonat.
Editke, az otthon vezetője Érmihályfalván várt rám az állomáson.
Gálospetribe az otthon mikrobusza szállított.
Népes vendégsereg sürgött forgott a gyermekek között, és az otthon udvarán.
Nyíregyházáról érkezett óvónénik baráti társasága látogatta meg a gyermekeket.
Az udvaron babgulyás rotyogott a bográcsokban.
A konyhában repkedtek a palacsinták.
Az óvónénik karácsonyi díszeket készítettek a kicsikkel.
Közben szárnyalt az égig a gyermekek ajkáról a „ kis karácsony, nagy karácsony.”
Az ebéd jóízű elköltése után, az óvónénik átöltöztek.
Vendégek és gyermekek körbeülték az étkezőt.
Csengőszó jelezte a Mikulás érkezését.
Elkezdődött a játék.
A színészek előadták a Mikulás szakálla című mesejátékot, Mikulás kiosztotta ajándékait, a gyermekek szavaltak, énekeltek.
Életem legboldogabb Mikulásának élményével térhettem haza.
A visszaúton, Editke csillogó szemekkel, mosolyogva mondotta:
Nem kell kilincset fényesítenünk, mert a Mikulások megteszik.
Elmondta, december első napján, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Mikulása volt az első.
Elindult hajnalban, reggelre végig látogatta az összes otthont, kétezer ötszáz gyermeket.
Azon a napon, amikor a románok nemzeti ünnepet ültek, a világ magyarjai gyásznapot tartottak.
Erdély elcsatolásáról gyermekkori emlék idéződik fel bennem:
Drága édesapám születésemmel egyidőben veszítette el az egyik lábát.
Időváltozáskor nagyokat jajdult.
Mi a baj, Apuci?
Fáj a lábam.
De hiszen az csak műláb!
Az fáj borzalmasan, amelyiket levágták.
Így vagyunk mi Erdéllyel, Székelyfölddel.
Nem áskálódunk, szitkozódunk, csak csendesen imádkozunk a Magyarok Nagyasszonyához, megfogjuk egymás kezét, neveljük gyermekeinket.
Itthon, az alapítvány köszönő levele fogadott.
„Szívem minden melegével aqzt mondom, hogy bátran tárd ki a szívedet, a szárnyaidat, emelkedj fel.
Szárnyaljatok, hisz lábaitoknál egy meghódításra váró világ van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése