Kindelmann Győző: Szent Miklós legendája
A piros ruhás és süvegű, csizmát viselő, testes, tömött puttonyt cipelő hófehér szakállú Mikulás érkezését minden decemberben világszerte nagy izgalommal várják a gyerekek, hiszen alakja egybefonódott az ajándékozással, annak boldog örömével. Talán nem mindenki tudja, hogy Mikulás nem kitalált figura, eredeti alakja valóban létezett, Szent Miklós püspök személyében.
Miklós valószínűleg Kr. u. 245-ben született a kis-ázsiai Anatóliában, Patara városában, gazdag szülők gyermekeként. Korán árvaságra jutott. Ekkor a szüleitől örökölt hatalmas vagyonával kolostorba költözött, ahol Patara érsekének – aki a nagybátyja volt – a felügyelete alatt nevelkedett. Miklós megszerette a kolostori életet, ezért a papi hivatást választotta. Nem volt még harmincéves, amikor Anatólia fővárosában, Myrában csodás körülmények között püspökké választották. Több mint ötven évig töltötte be a főpásztori tisztséget. Miklós minden vagyonát a gyerekek és a szegények, a bajba jutottak megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Életéről több legenda ismert, ezekből alakult ki a Mikulás személye is. A keresztény hagyomány szerint valószínűleg Kr.u. 342. december 6-án halt meg.
Kindelmann Győző a róla szóló legendák alapján mutatja be Szent Miklós alakját. Már gyermekként égi jelek, csodák kísérték az életét. Első szava így hangzott: Magasztalja lelkem az Urat!” Háromévesen éjszakánként elhagyta atyja házát, hogy a városfalon kívül együtt énekelje Dávid zsoltárait a kősivatagban lakó szent remetékkel. Isteni kiválasztottságát jelezte az is, hogy angyal közölte egy imádkozó püspökkel az Úr rendelését, hogy az ifjú Miklós legyen Myra város új püspöke.
A legendákban szereplő Miklós egész élete a másokért végzett szolgálat. A nép között járva-kelve meghallgatja gondjaikat, melyeket számon tart. Megkapja Istentől az emberfölötti hatalom kegyelmét, de csodatetteit mindig mások javára kamatoztatja, soha nem a maga hasznára, és nem is hivalkodik azokkal. Az elszegényedett kőfaragó utcára akarja küldeni eladósorban lévő három lányát, hogy testük áruba bocsátásával szerezzék meg a hozományt, de Miklós arannyal teli pénzeszacskót rejt el az otthonában, megmentve a lelkét attól, hogy halálos bűnt kövessen el. Az aranypénzekből pedig tisztességesen férjhez tudja adni a lányait.
A rettenetes viharba került hajón Miklós Isten küldötteként, fénylő alakban jelenik meg, s csillapítja le a pusztító, tomboló vihart, mintha Jézust testesítené meg. Ugyanígy, az evangéliumi kenyérszaporításra gondolhatunk, amikor Miklós elkéri a hajó kapitányától éhező városa számára a Konstantinápolyba szállítandó búza felét, de mire a hajó a birodalom központjába érkezik, egyetlen zsák sem hiányzik belőle, sőt, kitart az éhínség elmúltáig, senki nem éhezik a városban.
Miklós püspök Krisztus-követő magatartásával életében, de halálában is hat az emberekre. Halálos ágyán angyalok lebegnek az ágyánál, s viszik a lelkét egyenesen a mennyekbe. Földi halálával azonban nem ért véget Miklós jótetteinek sora: „Isten trónusa mellett is a szegények, árvák, szükséget szenvedők védelmezője maradt. Különösképpen a gyermekek érezhették őt mennyei pártfogójuknak.”
A kötet egyik legszebb történetében Miklós már a halála után fejti ki lelkeket jobbító, azokat alapvetően átformáló hatását. A keresztséget elutasító, de őt tisztelő kalmár bálványként tekint Miklós szobrára, melyet a házában tart, abban bízva, hogy megvédelmezi minden bajtól. Ez sokáig így is van, de egyszer aztán rablók dúlják fel a házát, mindenét elviszik. Ekkor dühében megkorbácsolja Miklós püspök szobrát. Ám Miklós megjelenik a rablók előtt, megdicsőült alakjában. „Teste áttetsző volt, mint az angyaloké, az arca ragyogott. Ám a ragyogást ostorcsapások friss sebei homályosították el…” Szemrehányást tesz a rablóknak: „Miattatok véres a testem, miattatok hasadt csíkokra a ruhám, miattatok korbácsolt meg a kalmár, akinek elrabolták javait!” Eszünkbe juthat a római katonák által megkorbácsolt Jézus szenvedő alakja. Az először hitetlenkedő rablóvezér ekkor hirtelen úgy érezte, hogy „a lelkét valamilyen ismeretlen erő keríti hatalmába, nem bántó, nem félelmetes erő, inkább megnyugtató, mint hajdan édesanyja ölelése, amikor kisgyermekként átkarolta, ha félt elaludni.” A többi rabló ugyanezt érezte, s ettől kezdve, mintegy csoportos jobb latorként, lelkük gonosz részét elhagyva, egész további életüket a szegények szolgálatának szentelték, „és a jóra buzdító erő, mely hitük szerint Miklós püspöktől származott, halálukig sem hagyta el őket.”
Kindelmann Győző a magyar irodalom legjobb hagyományaira emlékeztető, élvezetes mesélőkedvvel mondja el Szent Miklósnak, az ajándékosztó Mikulás ősének történetét. A szöveghez méltóak Sinkó Veron rajzai, így a gyerekek gyönyörű színes képeskönyvet kaptak Mikulásra ajándékba a két szerzőtől és a Szent István Társulattól.
Elgondolkoztatóak és követendőek a kötet írójának utószavában megfogalmazott gondolatai is, amelyben a Mikulás-hagyomány történetét vázolja fel, kezdetektől fogva napjainkig. Mint írja: bár „… a fogyasztói társadalom, a mozifilmek és a reklámok egyre inkább háttérbe szorítják az ünnep eredetét, nem feledhetjük el, hogy a csillogó kirakatok, karácsonyi vásárok, játékok és cukorkák mögött ott rejtezik az ajándékozó szeretet példaképe, Szent Miklós püspök, aki a szegények, árvák és elhagyottak felkarolására hív mindannyiunkat” (Szent István Társulat, 2011).
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése