Született: Siklós (Baranya vm.), 1920. augusztus 6. Századunk kiváló magyar egyháztörténésze sem kerülhette el, számos rendtársának sorsát. Neki is meg kellett ismernie a hazai börtönök világát, a -~ politikai elítéltek megaláztatását, büntetésének letöltése után pedig a huzamos ideig tartó mellőztetést. Az ateista-kommunista bűnüldöző szervek ugyanis úgy vélték, hogy Konrád atya üres óráiban jobb híján azzal tölti drága idejét, hogya szocialista államrend ellen szövögeti összeesküvését. Amikor letartóztatták, az 1956-os forradalomban elkövetett „bűnei" már amnesztia alá estek. Újakat kellett tehát kitalálni ahhoz, hogy Konrád atya rács mögé kerülhessen.
Szántó Károly az elemi iskola elvégzése után Pécsre ment a ferencesek által vezetett Szeráfi Kollégiumba. 1930-tól 1938-ig innen járt minden nap a Jézus Társasága Pius Gimnáziumba. Itt érettségizett 1938. június 11-én jeles eredménnyel. Még ez év augusztus 27-én megkezdte novíciusévét a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartomány újoncházában, a Nógrád megyei Szécsényben. Néhány nappal a II. világháború kitörése előtt, 1939. augusztus 28-án ideiglenes fogadalmat tesz. Az újoncév befejezése után Jászberénybe helyezik, ott két évig filozófiát hallgat. 1942. október 4-én teszi le ünnepélyes, örök szerzetesi fogadalmát. Habár még nem fejezte be teljesen teológiai tanulmányait, 1944. május 7-én P. Uzdócry Zadravetz István ferences püspök pappá szenteli. Bizonyára a front közeledése miatt.
Első állomáshelye az bécsi döntés révén az anyaországhoz visszakerült Fülek. Innen az oroszok bevonulása és a vesztett háború után a csehszlovák hatóságok visszatoloncolják. Két esztendeig Szécsényben lett hitoktató és cserkészparancsnok. A szécsényiek ma is büszkén emlékeznek arra, amikor Szentkútra zarándokolva csoportjuk élén Konrád atya cserkészeiből álló fúvószenekar kísérte őket a búcsújáróhelyre. A már naponként éleződő vallásüldözés itt is érezteti hatását. Konrád atya visszaemlékezése szécsényi működésére: A mesterségesen készített országos összeesküvéshez természetesen Szaléz atyán kívül más lelkészeket, főleg ferenceseket kellett keresni, mégpedig olyanokat, akiknek rendszerellenessége közismert, és akik hatni tudtak az ifjúságra. Ezek közé tartozott e sorok írója is, akire azt akarták rábizonyítani, hogy Szécsényben a templom előtti téren álló orosz emlékmű meggyalázására buzdította föl cserkészcsapatának tagjait. Mivel a tett elkövetésekor már napok óta nem tartózkodott a helységben, hanem egy másik Nógrád megyei községben tartott nyolcnapos lelkigyakorlatot, és a nyomozók semmi olyasmit nem tudtak előkeríteni, ami a legcsekélyebb mértékben is azt igazolta volna, hogy köze volt a dologhoz, a szécsényi rendőrségről kénytelenek voltak elengedni. A magyar belügyi szervek és az orosz KGB előtt azonban továbbra is gyanús és nyilvántartott személy maradt, akit később izgatás és diák-összeesküvésben való részvétel miatt letartóztattak és két és fél évre elítéltek.
1947-től Nyíregyházára helyezik, de lelkigyakorlatait, misszióit az egész ország területén tartja. 1949-ben Jászberénybe kap diszpozíciót. Itt hitoktatással és pasztorációs tevékenységgel foglalkozik.
1950 szeptemberében - a hazai szerzetesrendek felosztása után - Budapestre, a Pasaréti úti rendházba kerül. Innen járt be több rendtársával együtt az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Történelem-földrajz szakon itt szerzett kitüntetéses tanári oklevelet 1954. július 15-én. Ezután a Mártírok úti rendházba helyezik. Innen utazik naponta Szentendrére, az ottani ferences gimnáziumba tanítani.
1974-.ben megjelenik A jászberényi ferences templom története c. monográfiája az Ecclesia Kiadónál. Ugyanitt 1975-ben a Szószéktől a bitófáig c. ifjúsági regénye. A forradalomban kifejtett tevékenysége és általában a politikai magatartása miatt 1960. november 15-én letartóztatják, és börtönbüntetésre ítélik. A legtöbb rabnak „harmadolják" vagy „negyedelik" büntetését, ő azonban azt hiába kéri. Neki maradék nélkül ki kellett töltenie a reá kiszabott másfél esztendőt.
Kiszabadulása után sorra jelennek meg történeti tárgyú írásai, köztük legkiemelkedőbb a háromkötetes Katolikus egyház története. Elismert szaktekintély lesz a hazai történettudomány művelői között. á azonban továbbra is úgy véli, a hatalom berkeiben nemigen van becsülete. Amikor jelen sorok írója - aki igen sok segítséget kapott tőle - egy alkalommal ajánló sorokat kér tőle kárpátaljai adatgyűjtő körútjához, Konrád atya a haza kommunizmus alkonyán, 1989. január 24-én többek között ezeket válaszolja:
Igen sajnálom, hogy nem tudok Neked segíteni Kárpátaljára tervezett utazásodban. Erről azonban én nem tehetek, hiszen még mindig fekete bárány, illetve nem sokra tartott ember vagyok.
Közvetlenül a rendszerváltozás után megjelenik Az egyházügyi hivatal titkai (Mécses Kiadó, 1990) c. könyve. Ezt követi 1991-ben A meggyilkolt katolikus papok kálváriája, majd 1992-ben A kommunizmusnak sem sikerült c. könyve. A Szent Maximilián Kiadó jelenteti meg 1993-ban Az 1956-os _forradalom és a katolikus egyház c. igen részletes, az egyházi személyeknek a forradalomban való részvételét elemző munkáját. Mint könyvsorozatunk olvasói tapasztalhatják, Konrád atya művei számos esetben szolgálnak számunkra értékes forrás gyanánt az éppen bemutatott személy ellenálló tevékenységének alaposabb megismeréséhez. Fogadja érte ezúton is köszönetünket!
Budapesten, a Mártírok útja 23. szám alatti ferences kolostorban tartóztattak le 1960. november 15-én. A kolostort a rendőrség körülvette, majd hat nyomozó bejött a szobámba, és közölték velem, hogy letartóztatnak. Zsitva József belügyminisztériumi nyomozó vezetésével megkezdték a házkutatást, miközben engem a Fő utcai börtönbe vittek.
Egész éjjel tartó kihallgatás után a cellába kísértek. Ekkor távoli harangszó ütötte meg fülemet. Figyelni kezdtem és felismertem, hogy a közeli templomunk harangját hallom. Számomra lélekharangként kongott a harang, mely mintha azt üzente volna: Soha többé nem mehetsz vissza rendedbe, és nem gyakorolhatod hivatásodat. A kihallgatásból is megérthetted, hogy az ÁVO nem enged többé sem tanítani, sem papi munkát végezni. Elve leszel lehetetlenné tett, trógerként élő emberroncs! Ez az élmény azután végigkísérte egész fogságomat. A jó Isten végtelen irgalmának köszönhetem, hogy mégsem így alakult az életem. Vizsgálati fogságon a Fő utcai katonapolitikai nyomozó intézetben tartottak 1961. július 27-ig. Az 1961. július 27-i ítélet után a Markó utcai fegyintézetben őriztek a másodfokú ítéltig, 1962. március 7-ig.. Az elsőfokú tárgyaláson a Budapesti Fővárosi Bíróság 2 és fél évi szabadságvesztésre és 5 évi közügyektől való eltiltásra ítélt. Az ítélet száma: T.B.I. 9218/1961.
Az ellenem hozott főbb vádpontok: Az 1956-os forradalomban való tevékeny részvétel, folytatólagos izgatás bűntette, a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés és a feljelentési kötelezettség elmulasztása. Ez utóbbit azért követtem el, mert tanítványaimat, akikről megtudtam, hogy rendszerellenes röpcédulákat készítenek és terjesztenek, nem jelentettem föl.
A másodfokú tárgyalás 1962. március 7-én volt a Fő utcai Legfelső Bíróságon. Ezen 1 év 6 hónap börtönben eltöltendő szabadságvesztésre, a közügyektől való 3 évi eltiltásra, valamint 800 forintnyi vagyonelkobzásra ítéltek. Az ítélet megokolásában azt mondták ki, hogy nem vagyok bűnös a feljelentési kötelezettség elmulasztásában, ezért egy évet elengedett a bíróság. Valójában azonban az egy esztendőt azért kellett elengedni a bíróságnak, mert az elsőfokú ítélet egyik fő vádpontja: 1958. húsvét másnapján - egyik diákom állítása szerint - amikor locsolkodni jöttek hozzám, én az illető diáknak pénzt adtam, hogy április negyedikére készítsen röpcédulákat, hamis és logikailag lehetetlen vádpontnak bizonyult. Ügyvédem ugyanis utánanézett annak, hogy mikor volt 1958-ban április 4-e. Kiderült, hogy hat nappal előbb volt, mint húsvét másnapja, amikor én állítólag pénzt adtam egyik diákomnak, hogy április 4-ére gyártson izgató röpcédulákat. A feljelentési kötelezettség elmulasztása alól továbbá azért mentett föl a bíróság, mert ha bűnösnek találnak ebben, akkor P. Nagymányoky Gilbert ferences tanárt és Czája Mátyás tornatanárt is le kellett volna tartóztatniuk, és el kellett volna ítélniük. Először ez is szándékukban volt, később azonban a külpolitikai helyzet romlása miatt a nyomozó hatóragok elálltak társaim letartóztatásának tervétől. Annak további oka, hogy csak izgatás miatt ítéltek el, az volt, hogy a nyomozó szervek nem ismerték az 1956-os forradalomban történt tevékenységem jelentős részét, amiről pedig tudomást szereztek, az 1961/62-ben már amnesztia alá esett. A jogerős ítélet kihirdetése után átszállítottak a Markó utcai intézetből Márianosztrára, az osztályidegenek börtönébe. Innen szabadultam büntetésem teljes letöltése után 1962. május 15-én. Zárkatársam is ekkor szabadult.
Mikor kiengedtek bennünket a börtönből, hihetetlenül nagy boldogság töltött el. Ebből ébresztettek föl zárkatársam szavai:
- Na, pajtás, A kis börtönből átmegyünk most a nagyba!
- Halkabban! Mert pár napra itt fognak „hízókúrára" - válaszoltam. Márianosztráról visszamehettem a Mártírok úti kolostorunkba, ahonnan elhurcoltak. Itt igazi testvéri szeretettel fogadtak. Megcsillant bennem a remény: mégis szerzetespap maradhatok!
Börtönbüntetésem egyik súlyos következménye volt, hogy nem mehettem vissza paptanári működésem helyére, nem engedtek tanítani. 1962 szeptemberében elöljáróim utasítására beiratkoztam a Hittudományi Akadémiára. A teológiai tanulmányok befejeztével, 1964. június 22-én summa cum laude eredménnyel doktorátust szereztem hittudományból.
1964 augusztusában szóbeli engedélyt kaptam az Egyházügyi Hivataltól, hogy Esztergomban taníthatok a gimnáziumban és a rendi teológián. Alig kezdtem el a tanítást 1964. szeptember 1-jén, egy hét múlva a tartományfőnök atya, P. Váradi Béla értesített, hogy megvonták tőlem a tanítási engedélyt. Keressem fel őt, és várjam meg az újabb intézkedéseket. Körülbelül két hétig teljes bizonytalanságban éltem. Ekkor a tartományfőnökre való tekintettel szóban újból engedélyt kaptam a tanításra, de csak abban az esetben, ha a rendőrségtől erkölcsi bizonyítványt szerzek. Ezt a tartományfőnök titkára, P. Posta Benjamin be is szerezte, és expressz-ajánlott levélben elküldte az Egyházügyi Hivatalnak. Válasz azonban a hivataltól hosszú hónapokig nem érkezett. 1965 februárjában a tartományfőnök atya hivatalos megkeresést intézett a hivatalhoz, a titkár atya pedig az iktatókönyvvel bement a hivatalba. Ezek után kénytelenek voltak nyilatkozni. Bocsánatkérés közepette azt mondták, hogy erkölcsi bizonyítványom valamelyik fiókban elkallódott, és csak nemrég akadtak rá. Ekkor írásban is megkaptam az engedélyt.
1967. július 25-én ötnapos, IBUSZ által rendezett kirándulásra utaztam a Magas Tátrába. A vonatra való felszállásom és kijelölt helyem elfoglalása után a kupéban megjelent két, a börtönből általam jól ismert nyomozó, és minden kutatási engedély felmutatása nélkül az egész utazóközönség jelenlétében csomagjaimat alaposan átkutatták, majd minden magyarázat nélkül távoztak.. Az eljárás mélyen felháborított engem is, de útitársaimat is.
1968. április16 és 24 között a Komárom megyei papság IBUSZ által rendezett turistaútra utazott a Szovjetunióba. Erre az útra, mint az esztergomi gimnázium történelemtanárát, a rendház vezetősége engem jelölt ki. Vonaton utaztunk mindenhová. Leningrádban nem történt semmi. Moszkvába való megérkezéskor bőröndjeinket az állomáson hagytuk, mi pedig autóbusszal mentünk a kijelölt szállodába. A csomagokat teherautón szállították utánunk. Amikor megérkeztünk, mindenki kivétel nélkül megtalálta a saját csomagját, csak az enyém hiányzott. Szobáink elfoglalása után városnézésre indultunk.
Igen kellemetlen érzések közepette mentem erre az útra, és közben csak azért imádkoztam, hogy bőröndömbe ne tegyenek be semmit, hiszen semmiféle tilos holmit nem hoztam magammal.
Mivel az állami levéltárak nem tudták szakszerűen kezelni és feldolgozni az egyházaktól 1950-ben elvett levéltári anyagót, 1969-ben ezt visszaadták jogos tulajdonosaiknak, az egyházmegyéknek, illetve a megfelelő szerzetesrendeknek. A kapisztránus rendtartomány levéltárát a Budapest Mártírok úti kolostor könyvtárában helyezték el. Nem lévén ferences levéltáros, mint történelem szakos tanárnak, nekem kellett egy szaktanfolyamot elvégeznem, hogy rendezni tudjam levéltárunkat, és elkészítsem annak alapszintű jegyzékét. A rendezés közben olvastam, kutattam. Ennek eredményeként született meg az első két könyvem.
Újabb diszpozíciót 1973 őszén kaptam, mivel a rendi elöljáróság a ferences főiskolát Esztergomból a Budapest-Pasaréti úti kolostorba helyezte. A főiskolán egyháztörténelmet, egyházjogot és néhány évig bölcseletet tanítottam. 1978 szeptemberétől a Római Katolikus Hittudományi Akadémia Levelező tagozatán 1990 őszéig egyháztörténelmet adtam elő.
1975 tavaszán a Magyar Népköztársaság elnöki Tanácsához kegyelmi kérvényt nyújtottam be, kérve teljes rehabilitásomat. 1975. május 5-i keltezéssel az Elnöki Tanács Titkárságától a következő választ kaptam: A kegyelmi kérelmet az ügyben eljárt elsőfokú bíróságnál kell benyújtani. A kérelmet a bíróság terjeszti föl az Igazságügyi Minisztériumba. Kegyelmi előterjesztést ugyanis a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához csak az Igazságügy miniszter tehet. A döntésről a kérelmezőt az elsőfokú bíróság értesíti. Kérelmét azzal küldjük vissza, hogy azt az elsőfokú bíróságnál nyújtsa be. Amikor ebben az évben több mint húszezren kaptak rehabilitálást, ezt én nem érdemeltem meg. A tanítás mellett tudományos és irodalmi munkásságot is folytattam. Tizenhárom könyvem jelent meg tizennyolc kötetben. A legjelentősebb mintegy háromezer oldalas, nagy formátumú, három kötetes Katolikus egyház története című könyvem. A könyveken kívül különböző folyóiratokban közel száz tudományos cikket publikáltam, valamint külföldön (Passau, Bécs, Róma) és hazánkban tizenkét történelmi jellegű tudományos előadást tartottam.
Jelenleg Budapesten, a Pasaréti úti ferences rendházban lakom és dolgozom. Rendi papnövendékeket egyházjogra oktatom, és tevékenyen bekapcsolódok az itteni plébánia lelkipásztori tevékenységébe. Mivel az utóbbi időkben sokat betegeskedem, igyekszem folytatni a magyarországi ferencesek történetének megírását, de hogy ezt sikerül-e befejeznem, csak a Gondviselő jó Isten tudja.
(( 1999. 12. 29. Szántó Konrád)
KRUPA SÁNDOR fr. Kolumbán ofm
Eger (Heves vtn.), 1907. július 20. 1948-ban, az egyházi iskolák államosítása előtt Magyarország hercegprímása, Mindszenty József bíboros körlevélben fordult a papsághoz és a hívekhez. Felhívta a figyelmet azokra a veszélyekre, súlyos következményekre amelyek az iskolák államosításával ifjúságunkat fenyegetik. Ezek a jóslatok aztán az idő múlásával rendre be is váltak. Az 1990-es rendszerváltozáskor olyan ifjúságot, olyan felnőtt társadalmat örököltünk, amilyent Mindszenty bíboros és a katolikus egyházirányítás előre pontosan megjövendölt. Minden esetre ha annak idején nem a papokat és szerzeteseket zárják börtönbe, akkor ma kevesebb dolga van a rendőrségnek és a bíróságoknak a bűnözőkkel.
1948-ban már az is bátor papnak számított, aki a vasárnapi szentmisén föl merte hívei előtt olvasni a szószéken Mindszenty bíborosnak a nyilvánosság számára írt körlevelét az iskolák államosításával kapcsolatban. Akadtak papok - bár igen kevesen - akik ezt a körlevelet nem olvasták föl. Féltek az állami hatóságok megtorlásaitól. Akadtak viszont más papok, akik nemcsak felolvasták a körlevelet, hanem maguk is állást foglaltak az egyházi iskolák elkobzása ellen.
Ilyen pap volt Krupa Sándor Kolumbán ferencrendi szerzetes, akit ezért az állásfoglalásáért 1948. december 7-én Debrecenben letartóztattak, és a bíróság elé állítottak.
Krupa Sándor 1923. szeptember 1-jén kezdte meg novíciusévét a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett ferencesek rendjében. 1924. szeptember 2-án tett ideiglenes, 1928. '' szeptember 1-jén ünnepélyes, örök fogadalmat. Pappá szentelték 1931. július 5-én. Ettől kezdve leginkább hitoktatóként működött Jászberényben, Pécsett, Szécsényben, Füleken, Szolnokon és Debrecenben. Ahol csak lehetett, a gyerekeknek játszóteret létesített. Egy ideig tartományfőnöki titkár volt Budán.
Hogy mindazt, amivel a bíróságon vádolták, valóban kijelentette-e a szószéken, abban kételkednünk kell. Mindenesetre a főbűn, hogy egyáltalán felolvasta a kommunisták leggyűlöltebb ellenfelének, Mindszenty bíborosnak a körlevelét, ez megfelel a valóságnak. Ezt a tényt azonban a Büntető Törvénykönyv alapján nem lehetett bűncselekménynek feltüntetni. Más okokat kellett hozzá keresem. Mindenesetre ezek a más okok is kevesek voltak ahhoz, hogy Kolumbán atyát 1948. december Bán négy évi börtönbüntetésre ítéljék. Amiről azonban a vádirat nem tesz említést: Kolumbán atya sikeres lelkipásztori tevékenysége az ifjúsági lelkipásztorkodásban. Minél előbb és minél több olyan hitoktatót el kellett távolítani állomáshelyéről (lehetőleg a börtönbe), akik személyiségük varázsával hatást gyakoroltak az ifjúságra. Kolumbán atya akkor került börtönbe, amikor a kommunizmus ellenségei ellen folytatott osztályharc a legélesebb, a legkegyetlenebb volt Magyarországon és a kelet-európai államokban. Ez az osztályharc a börtönökben is megnyilvánult a foglyok kínzásában. A rabokat hajnalok hajnalán fölverték, sohasem alhatták ki magukat. A cellában a nappali tartózkodást számos fegyelmi intézkedéssel pokollá tették. A mozdulatlan tétlenség sokakat az őrületbe kergetett. Az egyetlen változatosság abban állt, hogy ütötték, verték a rabokat, sokszor annyira, hogy a szerencsétlen belehalt. Kolumbán atyát egy alkalommal azért verték véresre, mert a kórházi rabzárkában Istenről beszélt társainak. Ennek az ütlegelésnek lett a következménye, hogy Kolumbán atya egyik szeme annyira megsérült, és azzal máig is csak homályosan lát.
Szinte halálra éheztették őket. Előfordult, hogy valakit éppen úgy keresztre feszítettek, mint Jézust. Ilyen és hasonló kínzások miatt számosan megőrültek.
A magyar kormány 1951-ben, Sztálin születésnapján (dec. 21.) hirdetett első ízben amnesztiát. Az amnesztia feltételeinek meg kellett felelni. Azt engedték szabadlábra, aki nem volt nagy bűnös, büntetésének letöltéséből már nem sok hiányzott, egészsége sem volt rendben. A beteg Kolumbán atya megfelelt ezeknek a kritériumoknak, ezért kiengedték a börtönből ezzel a búcsúszóval: Kint dögölj meg, ne rontsd a börtön statisztikáját! Biztosra vették, hogy hamarosan meg fog halni. Törvényes szabadulásátigazoló írás és minden pénz nélkül dobták ki az utcára. Nem engedték működni se papként se szerzetesként. A legkülönbözőbb fizikai munkát végezte. Lakást Budán kapott az Országúti ferences kolostorban egy kis zúg-cellában. De így is terhet jelentett a rendi vezetőség számára. Ezért 1965-ben kieszközölték, hogy nyugatra szóló kivándorló útlevelet kapjon, és végleg elhagyja az országot. Börtönéletét, megbélyegzettségét azonban a szabad világba is magával vitte. Még rendtársai is alig tudták elhinni róla, hogy nem besúgóként, spiclinek küldte ki a magyar titkosszolgálat. Hidegen, tartózkodóan fogadták, féltek még szóba állni is vele. Ugy vélték, nem más, mint „beépített kommunista ügynök." 1965. május 18-án érkezett meg Amerikába. Hamarosan Dewittre kerül egy kolostorba. Nyelvi nehézségei miatta pasztorációban nemigen foglalkoztatják. Ezért mint a kolostor kertésze dolgozik egész nap. Rendi elöljárói engedélyezték számára a saját maga választotta életformát. Reggel 6-kor kel, megy a kápolnába, jelen van a közös 7 órai misén. Utána elvégzi saját régi miséjét latinul. Aztán egész nap - sokszor 6-8 órát a parkban dolgozik. Ha esik az eső, akkor részt vesz a 12 órai szentmisén is. Börtönélményeiről, a magyar katolikus papok szenvedéseiről és meghurcoltatásairól számos cikke mellett eddig hat könyve jelent meg DeWittben: A sarló-kalapács bilincseiben (1976); A sarló-kalapács börtöneiben (1978); A sarló-kalapács áldozatai (1979); A sarló-kalapácsos sárkány áldozatai (19811983); A sarló-kalapácsos börtönrácsok titkai (1983); Isten a sarló-kalapács börtöneiben (1986). Sűrű levélváltásunk a nyolcvanas évek közepe táján, még a kommunista diktatúra idején kezdődött a dachaui karmelita nővérek, főleg a budapesti származású Péter Enikő nővér szíves közvetítésével. A Nyugat-Németországban feladott kérdőívvel őt is megkerestük, hogy küldené el számunkra börtönélményeinek leírását. Első levelünkre az alábbiakkal válaszolt:
Kedves Hetényi Úr! Megkaptam a kérdőívet. Szívesen is felelnék rá, ill. felelek majd, mert nagy örömet jelent számomra, hogy végre valaki ezzel is foglalkozik. De ma már annyira bizalmatlanok vagyunk mindenkivel szemben, hogy először meggyőződni szeretne az ember: tényleg nem visszaélésre akarják-e felhasználni a dolgot. Már ettől a félelemtől is sokan - legyen elkészülve - nem válaszolnak.
Én a most megjelent könyvemben - Isten a sarló-kalapács börtöneiben - szerettem volna a magyar szerzeteseket így összeszedni. Nem sikerült. Egyszerűen nem hajlandók nyilatkozni még kint, a szabad világban élők sem! Félnek a következményeiktől, ill. az otthoniakat féltik, mert a legtöbbje hazajáró, és fél maga is!
A kérdések közül nem egyre az ember nem tud felelni, egyszerűen azért, mert a pontos adatokat nem tudja. Hogyan tudnánk pontos napokat, dátumokat mondani, amikor fogalmunk sem volt, milyen napok is vannak, mikor vaknak az ünnepek, amikor már magam is úgy voltam, ha tudtam, kihallgatásra visznek, gyakoroltam előre, mikor is születtem, hogyan hívták anyámat, mert nem tudtam már. Voltak, akiket ilyenekben már zárkatársai segítették. Éppen ilyen a rabtársak nevei. Elfelejtettük őket, amit nagyon nem is volt szabad tudni! Mikor vittek egyik börtönből a másikba? Ha agyonvernének, se tudnám. Az én könyveimben azonban sok név szerepel, de még több névtelenül, mert nem akartunk nekik bajt okozni. [...]
Szóval csak novemberben válaszolnék a kérdőívekre, mert én addig minden nap reggeltől estig a kertben dolgozom. De novemberben leállok, s így jobban van effélékre is időm. Én szívből kívánom, hogy ez a vállalkozás igazi legyen és sikerüljön, mert holtbiztos, hogy ezerszer nehezebb lesz, mint a jelzett könyvet összeállítani! Mártsak az anyagát illetőleg is, hiszen állítólag amikor Vácott a Kisfogházban voltam, hatvan katolikus pap lett volna ott! És ezek a börtönélményeik nem úgy végződnek, mint Benkő István haláltáborosé, aki, amikor hazament, úgy találta, hogy az otthoniak többet szenvedtek, mint ő a haláltáborban. Szóval, ha megbizonyosodnék az ügy megbízhatóságán, segítségére lennék tőlem telhetőleg mindenben. Abban a reményben, hogy igaz ügyről van szó, köszöntöm örvendező lélekkel:
Krupa Sándor.
Dewitt, 1986. szept. 19.
(+Hetény Varga Károly nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése