Magyarországon még gyermekcipőben járt a nevelőotthonokban a családias nevelés.
„Riadtszemű, felsőágyas” nevelőtanárként kezdtem munkámat 1985 márciusában.
A gyermekek zöme Berkeszről érkezett.
Tízfős fiúcsapattal kezdtem.
A fiúk egyike másika még magával hozta kedvenc játékait.
Például Attila dugós puskáját.
A kollégium földszintjén kaptunk elhelyezést.
Gyermekfelügyelőként Szűcsné Gizike volt mellettem.
Harcias háziasszony volt.
Gyakorta Ő viselte a zord apa szerepét, rám osztva ezzel a mindent elnéző, babusgató anya szerepet.
Nem bántam, közel állt hozzám ez a mentalitás.
A nevelőotthonban elsőként kaptunk konyhát, amit szabadon használhattunk.
Nevet választottunk.
Vezetékneveink kezdőbetűjéből állt össze az ÁSZ.
Remek csapattá ért családunk.
Együtt sütöttünk, főztünk és nagyokat mulattunk.
A szakiskolában osztályfőnökként is tevékenykedtem.
Egyik órán azt a feladatot adtam diákjaimnak, készítsenek címert tanáraiknak, tulajdonságaik alapján.
Kíváncsian néztem, vajon engem hogyan látnak a gyerekek.
Egy bárányt rajzoltak nevem mellé:
Józsi Bácsinak birka türelme van.
Magyarázták.
Nem bántottak meg vele, dicséretnek tekintettem.
Igaz, időnként azt éreztem, nem térült meg a nevelésbe fektetett energiám.
Évtizedek után, most látom csak igazán, mennyit sikerült elérnem ezeknél a vadóc fiúknál.
Például azt a kiállást, amit megtapasztaltam az egykori otthonvezető, Aranka mellett.
Magam is sokat tanultam mellettük.
A nevelőotthonban találkoztam először cigány gyerekekkel.
Tőlük több szeretetet, tiszteletet azóta sem kaptam.
Aki Arankát ismeri, tudja, mennyi figyelmet fordított a roma hagyományok, kultúra megismertetésére.
Egész életemben hitetlen voltam.
De a gyerekekben felismertem, milyen hatással voltak rájuk a keresztény táborokban tapasztaltak.
Bárányokká lettek, akik nem hallgatnak, ha farkas közelít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése