Amikor a testvérek felkértek arra, hogy 8 percben beszéljek a Szentlélek működéséről az Egyházban, eszembe jutott a János evangélium második befejezése:
„Jézus még sok mást is cselekedett. Ha egyenként mind megírnák, azt hiszem, hogy az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21,25)
Ugyanis Jézus cselekszik most is az Egyházban Lelke által. Mindannyiunkat személyesen hív meg követésére, és födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét és dicsőségről dicsőségre ugyanazon képmássá változunk át az Úr Lelke által. (2Kor 3,28) Ennek az alakulásnak helye és ideje az Egyház, a végeredménye, gyümölcse pedig az Örök Élet. A mennyekben mindnyájan elmondhatjuk, hogy mit tett velünk a Szentlélek, hiszen a keresztségben már most Krisztus levele vagyunk, amelyet nem tintával írtak, hanem az élő szív lapjaira az élő Isten Lelkével. (2Kor 3,3) Mit tesz tehát a Lélek kivétel nélkül mindannyiunkkal? Életre támaszt és szentséggel tölt el. Vagyis belehelyez Krisztus Húsvétjába. Élet-szentséget ad. Sokan tévesen gondolkodnak a szentségről. Úgy vélik, hogy a szent ember élete csupa rendkívüliség, azaz követhetetlen. Pedig az ilyen ember élete „rend”-ben van, az Egyházban van, ahol az egyházi rend szentségi szolgálata által, a rendkívüli a megszokott.
Bár a szeretet és a hit cselekedetei az Egyházon kívül is léteznek, de minden a központ felé, Krisztus felé tart. Az Ő közelében pedig minden megváltozik, Ő a norma, és a testvérei általa normálisakká válnak.
Mi a normálissá váló ember első tapasztalata? Talán a lángnyelvek, a prófétálás vagy a nyelveken szólás? Egyáltalán nem. A bűnbánat. A Feltámadt Krisztus Húsvét vasárnap este a tanítványokra lehelve a Szentlelket egy lélegzettel a bűnbocsánat kegyelmét is rájuk bízta. Az ember új életre születésének ez az útja: bűntudat- bűnbánat- bűnbocsánat. Shakespeare Macbethje tisztában volt tettei súlyosságával‚ mégsem tartott bűnbánatot. Ezért, nyomában a pusztulás és a halál járt.
Ingmar Bergman Hetedik pecsétjéban a középkori flagellánsok megrendítő bűnbánatot tartanak, de ez a tettük inkább iszonyatot keltő, mint felszabadító. A bűnbocsánat szabadságát és örömét a Feltámadt Krisztus adja bőségesen és ingyen azoknak, akiknek szívét fájdalom járta át (ApCsel 12,37), mint a jeruzsálemi első Pünkösd résztvevőinek. A normális ember tehát szíven talált ember. A bűn által megsebzett szívet az Úr gyógyítja meg a kereszten átszúrt szívével és a ránk árasztott Lélek által. Minden karizmatikus tapasztalat a Húsvétből fakad. Avilai Szent Teréz, akinek az Úr rendkívüli karizmákat is adott, mégis azt mondja, hogy a bűnbánat nagyobb tett, mint a holtak feltámasztása vagy az angyalokkal való társalgás. A húsvéti vigíliát ezért kezdjük tűzszenteléssel. A szívek sötétjébe az Úr világossága ragyogott be. Mi más lenne ez a tűz, mint a Szentlélek tüze?
A bocsánatban részesült ember, az újjászületett ember második tapasztalata a Szentség felismerése. Jézus beszél arról a lehetőségről hogy a gonoszságtól megtisztított házba sokkal gonoszabb lelkek költöznek be (Lk 11,26) hogy ezt elkerüljük, Péter apostol azt mondja az első Pünkösdkor, hogy a bűnbánat után mindenki keresztelkedjen meg Jézus Krisztus nevére. Így nyerjük el a Szentlélek ajándékát (ApCsel 2,38). A keresztségben kapott új név és új fehér ruha egy másik világ tanúja, az Isten Országának tanúja. Krisztus erényeibe akar beöltöztetni a Lélek, hogy már ne önmagunknak éljünk, hanem Annak, aki értünk meghalt ás feltámadt. (2Kor 5,15) Mindez új közösségben, ez egyházban valósul meg.
A keresztség sohasem egyéni tett csupán, hanem a közösség ünnepe, mert új testvérünk született. Az egyik keresztfiam, aki felnőtt korban keresztelkedett meg, azt mondta, hogy titkot és szentséget tapasztalt meg az egyházban, ezért szeretne csatlakozni hozzá. Mi ez a szentség? Isten belső élete, az Ő szemével való látás, az Ő cselekedeteinek véghez vitele. Tudjuk, hogy a szentté válásnak 7 kiváló útja van. A megújulási mozgalmakban ezért elevenek a szentségek. Itt szaporodnak meg a papi és szerzetesi hivatások, gyógyulnak meg házasságok, ünnepeljük nagy fénnyel a keresztséget és a bérmálást, hosszú ás buzgó szentségimádásokat tartunk.
A Szentlélek nem csupán a szentségekkel akarja felépíteni Krisztus testét, hanem más ajándékokkal, karizmákkal is. Rendes és rendkívüli, feltűnésmentes és szokatlan ajándékokkal. Mindez Isten másságának, vagyis szentségének a jele. A karizmatikus megújulás azt szeretné, hogy minden testvér ismerje fel az Úr ajándékait ás ajándékozza vissza azokat a közösségnek, az egyháznak, hogy senki és semmi el ne vesszen belőle. Isten szépségének, jóságának, igazságának és irgalmának vagyunk keresői ás tanúi. Mindezt az imádságban éljük meg. Talán ez a legfeltűnőbb a karizmatikus megújulásban, hogy mintegy „agyonimádkozzák magukat” a testvérek. Mindenesetre törekszünk az állandó imádságra az Úr parancsa szerint. Ez maga az imádás. Néma és hangos, prófétai vagy éppen nyelveken szóló, liturgikus vagy a hétköznapban elrejtett. Olyan, mint maga az Isten. Hiszen ő maga imádkozik bennünk sokszor szavakban ki nem fejthető sóhajtásokkal (Róm 8,26).
Két héttel ezelőtt Pió atya boldoggá avatását követtük otthon a televízióban. Mikor az oltárra hozták ereklyéit, az 5 éves kisfiunk megszólalt: „Apu, ugye ez a mennyország?” Valóban, a kisgyermekek ártatlan tiszta tekintetével kell körülnéznünk a világban és még inkább az egyházban, kitörölve szemünkből az álmosságot, a kedvetlenséget, ellentmondva a gonosznak, a depressziónak, megtagadva a világ csábító csillogását ás üres reklámjait. Gyermekként, bár Krisztusban meglett emberré válva mehetünk be az Országába, Isten háza népe és a szentek polgártársai (Ef 2,l9) vagyunk, mondja az Apostol. Igyekszünk a szentekre figyelni, mint sötétben világító mécsesekre, hiszen az ő társaságukba törekszünk. Szentnek ismerjük fel Istent szentjeiben, hogy örömmel mondjuk, hogy Ő Háromszor Szent. (Jel 4,8)
Isten Szent Lelke a szentségekkel és karizmákkal építi Krisztus testét, az egyházat. Az építésben érlelődik meg a Lélek gyümölcse. A szent nemzet, a tulajdonul lefoglalt nép ezt az ajándékot nyújtja át az Atyának Krisztusban. Mi ez a gyümölcs? Szeretet, öröm, béke, türelem, jóság, kedvesség, hűség, szelídség és önmegtartóztatás. (Gal 5, 22) Erről ismerik meg a kívülállók a keresztény embert. „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!”
Ujjongó örömünk van, hiszen azért jött Krisztus, hogy az Ő öröme teljes legyen bennünk. A szívünkbe árasztott béke pedig minden emberi értelmet meghalad. Ugyanis Krisztus feltámadt a halálból‚ halálával legyőzte a halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott Szentlelke által. Dicsőség Néki mindörökké!
(Feltámadt Krisztus Közösség)
(Elhangzott a lelkiségi mozgalmak első magyarországi találkozóján Budapesten, 1999. május 16-án).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése