Életfélelem nélkül

Az elmúlt napokban ágyba kényszerített betegségem. Halálfélelem már rég nincs bennem. Kicsit elszomorodtam, mert annyi teendőm lenne. Végtagjaim is egyre érzéketlenebbek. Olvasással igyekeztem erőt meríteni magamba. Paolo Coelho gondolatát olvastam: Leírja, hogy egy nehéz sorsú asszony megvilágosodást keresett megpróbáltatásai hátterére, a továbbiakra. Egy magas hegyre indult, hogy Istenhez közel kapjon választ. Előtte öregember kapaszkodott felfelé, hátán nehéz teherrel. Megelőzte, visszapillantva, arcán ott látta szenvedése nyomait. Azután az öreg ledobta magáról terhét. Az asszony az öreg arcán megjelenő megkönnyebbült mosolyt látva megkérdezte: Mi jön ezután? Az öreg visszavette hátára terhét, majd fiatalos lendülettel elindult lefelé. Így vagyok magam is. Megtanultam könnyíteni terheimen, nem félek terhemet cipelni. Tudom, hogy Isten ad elég erőt, időt, társakat küldetésem teljesítéséhez. Meggyőződésem, hogy életemnek vannak még értelmes feladatai. Csaba Testvér gondolata jut eszembe: „ Életünket nem arra kaptuk, hogy reggeltől estig a tükör előtt pattanásainkkal bíbelődjünk, hanem arra, hogyszeressünk, alkossunk, teremtsünk, éljünk.”