Puszta Sándor: Halk nyári számadás

Tárult égen még csatázik
Villámaival az ég.
Itt-ott borzas tócsák ringnak,
Tetejükön buborék.
Heves volt a nyári zápor.
A sok lomb, úgy lóg a fán,
Mint száradó, nedves ruhák,
Dróton, nagymosás után.

Mit zöld vízben öblögettek,
Égi sajtár fenekén.
A Pilisek gôzölögnek.
Omlik a vad nyári fény.
Lent aratók uszálya ring,
Tűnô dallam, szétomol,
Aztán újra egybefogja
Arany kotta: kévesor.

Akár üdvözültek arca,
Tiszta és szép a világ.
Arra gondolsz, éveidet
Nyírik a kifent kaszák.

Hűtlen éveid, amelyek
Sosem jönnek vissza már,
Perceid, mik elsuhannak,
Akár e mély bíbor nyár

És nem adnak vissza semmit.
Szállnak. Meg egyik sem áll.
Nyomaikon csodálkozol,
Mik szép tested mértanán
Törölhetlen rajt maradnak.
Érlelik a dús idôt
S lelked, mi a lomha évek
Folytán mind nagyobbra nôtt

Fütyörésznél... Lent kaszálnak.
Összeszorítod a szád.
A Nap életed porába,
Írja múló vonalát...
Diadal és vád is egyben.
Ám szavára, nincs szavad.
Mint egy kalászt, himbál a szél

Súlyosult benned a mag?

S míg szárnyatbont, formát keres
Izzó agyadban e vers,
Piros higanyként lobog fel
Száz pipacs és leheversz
Búzavirágok selymére,
Koszorút vár homlokod.
Mit a nyári Nap zsarátból
Aratók nyakába dob...