Kaukázusi törpefarkas

Egy augusztus végi napon történt, hogy Lóri fiacskám, nagymamájával örvendezve érkezett vissza Beregszászról. Nézd, mit kaptam! Mutatta kezében reklámszatyrát. Óvatosan belenyúlt, nyöszörgő kiskutyát tett elém. Átcsempésztem a határon. Családunk kényeztetni kezdte a kis jövevényt. Nevét, az ismert rajzfilmfigura után kapta, Bubunak hívtuk. Szépen cseperedett, rövid idő elteltével a család, és a környék kedvence lett. Azután hirtelen elérte a rettegett betegség, a szopornyica. Állatorvost hívtunk, aki nem sok jóval biztatta családunkat. Szomorúan lemondtunk róla, otthonunk csendes sarkában ápoltuk, és imádkoztunk felépüléséért. Egy hét telt el, amikor óvatosan lefetyelni kezdte az elé rakott húslevest. Rövid idő elteltével határozott fejlődésnek indult. Igazi személyiséggé cseperedett. A Gyermekváros szolgálati lakásában éltünk akkoriban. Bubu lakásunkban élt, de amikor tehette, a szolgálati lakásokat összekötő „Futrinka utcán” randalírozott. Szomszédaink és a Tiszadobra érkező túristák imádták és rettegtek tőle. Amikor elkapta a harci láz, félelmetesen vicsorgott, hátán a szőr égnek meredt, mint egy vadkannak. Nekirontott mindennek, mindenkinek, akitől veszélyeztetve érezte birtokát. Senkiben nem tett kárt, de képes volt kerékpáros postásunkat a falu végéig üldözni. Gyakran kérdezték, milyen fajta? Kaukázusi törpefarkas, mondtam ilyenkor. Szemhunyorításomat csak kevesen vették észre. Mindenki tudta, hogy feleségem családja, a kárpátaljai Beregszászról származik. Odakinn betolakodó magyarként, itt ukránként tekintettek rájuk. Lóri fiacskám szeptemberben iskolába kezdett járni, alig várta, hogy az órák végeztével, újra kiskutyájával játszhasson. Feleségemmel felváltva dolgoztunk, ezért gyakran rám hárult a feladat, hogy kisfiunkkal tanuljak. Ma is mosolyogva gondolok vissza ének korrepetálásaimra. Saját zenei érzékemmel nem volt baj, de Lóri botfület örökölt. Az énektanulást furulya egészítette ki. A gyakorlás során, Bubu érdeklődve telepedett mellénk, majd szinte éneklő hangon kísérte Lóri játékát. Akkoriban időm legjavában úton voltam autómmal. Ilyenkor Bubu alig várta, hogy beugorjon a kocsiba. Az ölembe telepedett, majd mellső lábait a kormányra, tette, mintha ketten vezetnénk. Imádtunk autózni. Bubu vakmerő kutya lett. Mindenre rátámadt, ami mozgott. Kétszer is előfordult, hogy autóm kereke alá került. Túlélte. Végzete vakmerősége lett, mert nekirontott egy németjuhász őrző- védő kutyának. A nagykutya egyetlen roppantással végzett vele. A kutyus elvesztése, egész családunkat letörte. Életem során istentagadó életet éltem, de tudat alatt, mindig ott volt bennem, az élet minden megjelenési formájának tisztelete. Amikor kertes házban éltem, alighanem „habókos” öregúrnak tartottak, mert beszélgettem növényeimmel, állataimmal. Ma is lelkemben őrzöm virágaim, állataim szeretett emlékét. Úgy tekintek rájuk, mint Isten mosolyára.