Füzér Julián Atya visszaemlékezése Mindszenti József bíborosról

Füzér Julián atya Füzér Julián atya, az emigrációban élõ magyarok lelkipásztorának gondolatai Magyarország utolsó hercegprímásáról. Julián atya 1915-ben született. 1933-ban lépett a Ferenc-rendbe. 1939-tõl a rómáai Gregoriánumban szociológiát tanult, 1946-ban doktorált, majd Amerikába küldték elöljárói, hogy továbbfolytassa a tanulmányait. A háború után hazatérés helyett az emigrációban élõ magyarok lelkipásztora lett. Mindszenty bíboros életének jó ismerõje, több könyvet írt a szent életû hercegprímásról: „Szentnek kiáltjuk!” (Mindszenty-gyûjtemény, 1987), Mindszenty bíboros, a szent (Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, USA, 1990), Mindszenty bíboros a szentek között (Agapé, Szeged, 1995). 2005. június 14-én életének 91., szerzetességének 71., papságának 64. évében hunyt el Julián atya. – Mikor találkozott elõször Mindszenty bíborossal? – Amikor Rómában tanultam, 1946-ban jött Mindszenty bíboros Rómába, ugyanis akkor kapta meg a bíborosi kalapot. Egyetemista voltam, a hercegprímást csak távolról láttam ekkor. A Szentatya magánkihallgatáson is fogadta a bíborost, és amikor a szertartáson a fejére tette a bíbornoki kalapot ezt mondta: „A 32 közül te leszel az elsõ, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!” Mindszenty Rómában tituláris templomul az elsõ vértanú, a Szent István diakónus tiszteletére emelt Santo Stefano Rotondo templomot kérte. A Magyarországon kezdõdõ egyházüldözés szinte elõrevetítette, hogy mi vár a hitben kitartóakra. Engem ekkor kiküldtek Amerikába tanulni azzal a céllal, hogy majd onnan hazatérve tanítsak szociológiát. Nem így történt. A világháború után magyar emigránsok tömege érkezett Amerikába, és nem volt nekik papjuk. Az emigránsoknak pedig lelki gondozás kellett, és ez lett az én feladatom: megtartani õket kereszténynek és magyarnak. Nagy lelkesedéssel és odaadással kezdtem foglalkozni a magyar emigrációval. Sok nehézséggel kellett megküzdenem, de feladatomnak tartottam, hogy minél többet tudjanak az emberek a Magyarországon történtekrõl, a Mindszenty-perrõl. Arra az elhatározásra jutottam, hogy írni fogok, amennyit csak tudok ezekrõl az eseményekrõl, közölni fogok a magyar testvéreimmel mindent, amirõl tudomást szerzek. – Az emigráns magyarság mennyire ismerte az ekkor Magyarországon zajló eseményeket? – A Magyarországon történtekrõl tudtunk. Közvetetten, a nyugati sajtó útján jutottak csak el a hírek, hiszen az ország a kommunisták miatt el volt zárva a Nyugattól. Az emigránsok mindent tudni akartak az otthon történtekrõl. Szerettem volna az embereket megismertetni Mindszenty bíboros tevékenységével és az õt ért támadásokkal, ezért elkezdtem írni. Ugyanakkor a magyar kultúrát, a magyar történelmet, a magyar katolikus egyházat is meg akartam ismertetni a már háború elõtt emigráltakkal, hogy minél többet tudjanak a gyökereikrõl. Megpróbáltam összefogni az emigránsokat. 1956-ban alapítottam a Szt. László Iskolát a magyar gyerekeknek, lelkigyakorlatos házat építettem, minden héten egy cikket írtam a magyar újságba, elõadásokat tartottam, hogy a magyarságtudatot erõsítsem. A Katolikus Magyarok Vasárnapja c. újságban jelentek meg ezek a cikkek. Eszterhás István volt ennek az újságnak a fõszerkesztõje, jó tollú író volt, aki minden Magyarországról érkezõ hírre azonnal reagált a cikkeiben. Mindszenty bíborosról is írt, akinek tudtunk a meghurcoltatásáról, fogva tartásáról. Mindszentyt nagyon nagy nevû bíborosnak tartották már 1946-ban is. – Miért tulajdonítottak már 1946-ban a bíborosnak különös jelentõséget? – Kezdettõl kommunistaellenes volt. Nem volt egy pillanat az életében, hogy ne harcolt volna ellenük. Jól ismerte a kommunista tanokat, tudta, hogy Isten-és emberellenesek. S neki, mint Magyarország prímásának kötelessége mindent megtenni, hogy védje a magyarságot ezektõl a tévtanoktól. Eszményképe Szt. Ambrus püspök volt, akinek a tanítását magáénak vallotta. Szt. Ambrust eszményi püspöknek tartották. Szt. Ambrusnak püspöksége idején az állam és egyház viszonyával különösen nyomatékosan kellett foglalkoznia. Erre vonatkozóan meghatározott elveket fogalmazott meg, így aztán késõbb úgy tekintettek rá, mint az egyház jogainak védõjére. Mindszenty Szt. Ambrushoz hasonlóan vallotta, hogy a püspöknek védeni kell a híveket lelkileg, erkölcsileg, szellemileg. Ha szükséges, akkor ellent kell állnia az állam vezetõinek is, ha azok megsértik a keresztény erkölcsöt. Az állam nem avatkozhat be az egyház életébe, mert az állam vezetõjének nincs papi hatalma. Szent Ambrus ezt így fogalmazta meg: „ A bíbor nem ad a császárnak papi hatalmat. … A császárnak semmi joga Isten tulajdonához.” Az erkölcsi törvényeknek viszont az állam vezetõi is alá vannak vetve, kötelességük azokat tiszteletben tartaniuk. Az állam vezetõinek is engedelmeskedni kell Isten parancsainak. Az egyház az erkölcsi rend védõje, s neki, mint püspöknek az erkölcsi rendet és az egyház jogait kell védelmeznie. A szent életû bíborosnak szilárd meggyõzõdése volt, hogy ha az állam szemében alkalmatlannak látszik is, becstelenné nem válhat, vállalnia kell az üldöztetést, mert az egyház látható szent lelke a pap. Amilyen a pásztor, olyan lesz a nyáj. Mindszenty papjai szemében példakép volt. Az államtól kiutalt fizetést visszautasította, hogy megõrizze függetlenségét. Papjainak is ezt ajánlotta. Tudta, hogyha az egyház elveszíti függetlenségét, a kommunista állam rabszolgája lesz. Rendkívül puritán módon élt. Kenyéren és vízen böjtölt hetente kétszer, de a hét többi napjain is a legegyszerûbb ételek kerültek asztalára, a vendégei sokszor meglepõdtek ezen. Csupasz padlón aludt. Fûtetlen szobában dolgozott télen. Olyan történelmi idõszakban lett az ország fõpapja, amikor nemcsak a vesztes háború miatt voltak reményt vesztettek az emberek, hanem istentelen hatalom ragadta magához az állam irányítását. Ezért állította a hívõk elé Árpád-házi Szt. Margitot példaképül, és hirdette meg a Boldogasszony Évét. Hitte, hogy a történelmet a Gondviselõ Isten irányítja, akinek van hatalma arra, hogy mindent a javunkra fordítson. – A kommunista hatalom viszont mindent megtett, hogy elnémítsa Mindszentyt. – 1948 karácsony éjjelén tartóztatták le, vitték el az Andrássy út 6-ba. Kegyetlenül kínozták, lemeztelenítve többször megverték, gumibotozták, gerincét, ágyékát rugdosták, hetekig nem hagyták aludni. Aztán életfogytiglani fegyházra ítélték. A bíboros számított elítéltetésére, mert már elõre megírta az esztergomi káptalannak, hogy õ semmilyen összeesküvésben nem vett részt. S ha bármirõl vallana, az csak az emberi gyöngeségnek a következménye, és már elõre semmisnek nyilvánítja. Letartóztatása elõtt búcsúlevelet írt papjaihoz, amelyben Krisztusba vetett reményérõl tesz tanúságot. Aranyszájú Szt. Jánost idézte, akit szintén üldöztek, számûzetésbe küldtek, de a megpróbáltatások ellenére egyszerre tudott alázatos és méltóságteljesen bátor maradni. Mindszenty Aranyszájú Szt. Jánoshoz hasonlóan a Sátánnak tulajdonítja a történteket, a Sátán gyûlöli az emberi nemet, szörnyû szenvedéseket képes okozni. Mindketten úgy fogták fel a püspöki szolgálatot, hogy Isten õrnek állította õket a népük fölé. – Aranyszájú Szt. Jánost számûzték Konstantinápolyból, Mindszenty bíborosra az amerikai követségen töltött kényszerû „számûzetés,” majd 1971. után hazájának elhagyása várt. – Mindszenty 1971 után több lelkipásztori utat tett a világ különbözõ tájain emigrációban élõ magyarok között. 1973-ban látogatott el hozzánk, Amerikába. Én New Brunswickban voltam akkor az emigráns magyarok lelkipásztora. A templomot szerettük volna akkor tatarozni. Már korábban beszéltem a bíborossal Bécsben a Pázmáneumban, hogyha befejezõdnek a munkálatok, akkor eljön megszentelni a fölújított Szent László- templomot. Fogadott engem, én ekkor találkoztam vele elõször szemtõl szembe. Nagyon egyszerû volt, kicsit talán távolságtartó, de aztán késõbb, amikor már megismert, nagyon megszeretett. A bíboros elfogadta a meghívást, és a látogatása óriási szenzáció volt ekkor Amerikában, elõször találkozott az emigráció Mindszentyvel, akit a titkárai kísértek el útján. Találkozott a New York-i bíborossal, a sajtó az egész útját figyelemmel kísérte, interjúkat kértek tõle. A sajtóban nevezték el a felújított Szt. László- templomot Mindszenty bíboros katedrálisának. Itt, New Brunswickon én fogadtam. A bíboros meglátogatta a menekült magyarok nagy tömegét, a Katolikus Magyarok Vasárnapja c. újságnak a szerkesztõjével is találkozott, meglátogatta a közelben lévõ magyar származású szerzeteseket. New Jersey államban, Matawanban imádkozott a „Könnyezõ Szûzanya” amerikai kegyhelyén, ez a hely egyébként nagyon meghatotta a bíborost. Eöry Gyula itt készítette a könnyezve imádkozó Mindszenty bíborosról azt a fényképet, ami késõbb ismert lett. Látogatásának végén velem is akart találkozni, ekkor beszéltem vele négyszemközt. Mindszenty bíboros átölelt engem, és azt mondta: „Julián atya, a Jóisten áldja meg mindazért, amit Amerikában tett. Arra kérem, hogy folytassa mindazt, amit eddig a magyarokért tett. Ezt a munkát maga a Jóisten nagy örömére, és a magyarság megmaradására végezte.” Azt mondta a bíboros úr, hogy folytassam ezt a munkát. Megáldott engem. Nagyon nagy megtiszteltetés volt ez a számomra. Úgy éreztem ekkor, hogy nemcsak egy nagy magyarral, hanem egy igazán nagy szenttel állok szemközt. Fogadalmat tettem, hogyha a Jóisten megadja az erõt, megadja a lehetõséget, akkor azon leszek, hogy Mindszenty bíboros életszentségét hirdessem. Mikor a bíboros meghalt, mi magyarok összejöttünk a Szt. László- templomban, és nem gyászmisét mondtunk érte, hanem a nagy fõpapokról szóló szentmisét végeztük a legszebb arany miseruhában a hívõk tömegének részvételével. A templom tele volt magyarokkal, mi ünnepeltük a nagy bíborost és szentet. Késõbb is mindent megtettem azért, hogy a bíborost szentté avassák. 1948-ban, utolsó körlevelében írta a híressé vált mondatot: „Állok Istenért, egyházért, hazáért!” Egész életével errõl tett tanúságot, élete áldozat volt a magyar népért, méltó rá, hogy népünk nagy szentjei között tiszteljük. (Haider Márta)