Zarándokúton az ifjúságért

Még a nyár derekán kaptam a meghívást a Ferences Világi Rend Miskolci Szent Maximillián Kolbe Régió káptalanjára, Egerbe. Megszerveztem az utazásom. Zarándokútnak tekintettem a rendezvényt szeptemberben induló Kiss Szaléz Baráti Köre néven meghirdetett ferences klubunk sikeréért. Minden alkalmat megragadok lelki építkezésemre. Kis Didák Atya előadása, a Páduai Szent Antal Templomban elhangzott szentmise is ehhez járult hozzá. Igen, nagy fába vágtuk a fejszénket. Sokan drukkolnak nekünk. Igaz, akadnak olyanok is, akik szkeptikusan ingatják a fejüket. Van okunk a félelemre? Nem félünk. Zatykó László ferences Atya elmélkedéséből emelek ki egy részletet: A kicsinyek játszva tanítanak és tanulnak. Van egy olyan játékuk, amellyel elsajátítják a jézusi tapasztalatot, hogy aki magát megalázza, fölmagasztaltatik. Ez a játék abból áll, hogy a pici felmászik, vagy felteteti magát a hármas szekrény tetejére, s onnan kiáltja apjának: Gyere, fogjál meg! Bízva benne, már ugrik is, zuhan egyenesen édesapja karjai közé. Megérkezve, ott a mélyben, apja ölében megtapasztalja a hívő bizalom gyümölcsét: Az irgalom, az elfogadottság, szeretettség Mennyországát. Zuhan lefelé, s a mennyországba érkezik az Apu, az Abba ölébe. A játék- mondhatni – egy más világ. A szabadság egy olyan oázisa, amelyben egy pillanatra szabadon engedhetjük áradni a létezést. Így van ezzel közösségünk. Nem félünk csalódástól, sem ellendrukkerektől. Tudjuk, hogy igazán nagy magasságokkal méltósággal úgy küzdhetünk meg, ha előtte megtapasztaltuk a mélységeket is. Mennyei Atya, végy karjaidba minket!