Zarándokúton az ifjúságért

Még a nyár derekán kaptam a meghívást a Ferences Világi Rend Miskolci Szent Maximillián Kolbe Régió káptalanjára, Egerbe. Megszerveztem az utazásom. Zarándokútnak tekintettem a rendezvényt szeptemberben induló Kiss Szaléz Baráti Köre néven meghirdetett ferences klubunk sikeréért. Minden alkalmat megragadok lelki építkezésemre. Kis Didák Atya előadása, a Páduai Szent Antal Templomban elhangzott szentmise is ehhez járult hozzá. Igen, nagy fába vágtuk a fejszénket. Sokan drukkolnak nekünk. Igaz, akadnak olyanok is, akik szkeptikusan ingatják a fejüket. Van okunk a félelemre? Nem félünk. Zatykó László ferences Atya elmélkedéséből emelek ki egy részletet: A kicsinyek játszva tanítanak és tanulnak. Van egy olyan játékuk, amellyel elsajátítják a jézusi tapasztalatot, hogy aki magát megalázza, fölmagasztaltatik. Ez a játék abból áll, hogy a pici felmászik, vagy felteteti magát a hármas szekrény tetejére, s onnan kiáltja apjának: Gyere, fogjál meg! Bízva benne, már ugrik is, zuhan egyenesen édesapja karjai közé. Megérkezve, ott a mélyben, apja ölében megtapasztalja a hívő bizalom gyümölcsét: Az irgalom, az elfogadottság, szeretettség Mennyországát. Zuhan lefelé, s a mennyországba érkezik az Apu, az Abba ölébe. A játék- mondhatni – egy más világ. A szabadság egy olyan oázisa, amelyben egy pillanatra szabadon engedhetjük áradni a létezést. Így van ezzel közösségünk. Nem félünk csalódástól, sem ellendrukkerektől. Tudjuk, hogy igazán nagy magasságokkal méltósággal úgy küzdhetünk meg, ha előtte megtapasztaltuk a mélységeket is. Mennyei Atya, végy karjaidba minket!

Anyácska utolsó napja Tiszadobon

Anyácska utolsó napja Tiszadobon Hiába a feléje megnyilvánult szeretet, az osztatlan szakmai elismerés, a díjakkal és kitüntetésekkel elismert évtizedes vezetői munka, Illésné Áncsán Arankát, akit Anyácskáként ismer az ország, a közelmúltban egyik napról a másikra kirúgták. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal idén megpályáztatta a vezetői posztot, ő pedig veszített az egyik beosztottjával szemben. – Menjen csak nyugodtan. Hagyjon itt, nem érdekel. Menjen, és vigye a lovakat is, vigye. De vigyázzon, ha tényleg itthagy, felülök a vonatra, és másnap már magánál leszek. Ezt Timi mondja sötéten lobogó tekintettel Anyácskának, akinek erre megvillan a mosolya. Nahát, tényleg ennyire szeretsz? Ezt kérdezi ez a mosoly. De Timi összeszorítja a száját, félrenéz, s megrántja a vállát. Nem érdekelsz, egyáltalán nem érdekelsz, ezt mondja az a váll. Anyácska szeme azonban felragyog: jól ismeri már ezt a vállrándítást, őt sem szavakkal, sem mozdulatokkal nem lehet megtéveszteni. Timi állami gondozásban fölnőtt, huszonéves nő, Anyácska pedig nem más, mint Illésné Áncsán Aranka, akinek huszonhat év után most nem önszántából kell távoznia a tiszadobi Andrássy-kastélyban létrehozott gyermekotthonból. Huszonöt éves volt, amikor idekerült, most ötvenegy, és elmegy. Ez volt az első munkahelye, egész eddigi felnőtt életében itt élt a családjával, a férjével itt nevelték fel a négy saját gyermeküket, s itt ismerte meg az ország közvéleménye, amikor a többezernyi „gyermeke” közül az egyik, Oláh Ibolya bekerült a Megasztár döntőjébe. De hiába a feléje megnyilvánult szeretet, az osztatlan szakmai elismerés, a díjakkal és kitüntetésekkel elismert évtizedes vezetői munka, Anyácskát a közelmúltban egyik napról a másikra kirúgták. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal idén megpályáztatta a vezetői posztot, s a hivatalban lévő Illésné veszített az egyik beosztottjával szemben. Azt mondja, már az elején megérezte, hogy vége van, hiszen az állásra annak ellenére írtak ki vezetői pályázatot, hogy az ő megbízatása öt évre szólt. Most hát el kell hagynia a gyermekotthont, a szolgálati lakást, a kastélyt, a parkot, a falut, s hátat kell fordítania annak a huszonhat évnek, amit itt töltött. Forrás: Népszabadság

Isten áldd meg a magyart!

Szent István ünnepét, Magyarország születésnapját Debrecen városával együtt ünnepeltem a Nagyerdei Stadionban. A város ünnepi díszbe öltözött. Hét órakor keltem útra, hogy megfelelő helyet találjak. A város útjai feltakarítva, lelocsolva várták a felvonulókat. A Nagyerdőn már szemétben gázolva jutottunk el a bejáratig. Elfoglaltam a helyem a stadionban. A műsorban szavalat, Mária ének hangzott el, majd a Himnusz hangjai csendültek fel. Magam fennhangon énekeltem. Kevés követőre találtam. Mi, magyarok, akik büszkék vagyunk magyarságunkra, csendben maradunk, amikor ki kell nyitnunk szánkat. De felháborodottan szólunk, amikor az órák óta felvonuló menet nem áll meg a szektorunk előtt. Valahogy úgy működik magyarságunk, mint az a hölgy, amikor az autista gyerekek segítésére kitett virágkoszorúnál arrébb ráncigált, amikor fotót akartam készíteni. Nem látod, hogy száz forintot kell fizetni! Isten segítsd a magyart, hogy rátaláljon az igaz értékekre!

Karnevál előtt

A nyár utolsó napjai következnek. A város forgatagába vetem magam. Alig tudok választani a programdömpingből. Első utam a Békás tóhoz vezet. Svejk Band biztosít hamisítatlan cseh kocsmazenét. Mindenütt sört csapolnak. A Nagyerdő fái között mindenütt vidám emberek. Miben rejlik Svejk életbölcsessége: „Mert ugye úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna, és amíg így van, addig biztosan lesz valahogy. Most éppen úgy van, hogy zsidózunk, cigányozunk, őrlődünk a hatalmi hóbort és az esti sörünk között. A rendszer pedig úgy van kitalálva, hogy bedaráljon. Egészen addig, amíg szembe nem kerül az egyszeri ember korlátlan megnyilatkozásával, a hétköznapi élet leplezetlen alakjával, a történeteiből sohasem kifogyó, derűs állampolgárral: Švejkkel. Švejk ugyanis a jelen állapota szerint bolond. Igaz, bolondsága mindössze abban rejlik, hogy nem csak naiv, hanem a végletekig őszinte is, és ezt bárhol, bármikor nem csak vállalja, hanem nem is tud máshogyan viselkedni. Annyira együgyűen lojális, következetes és gyermeki, hogy az már tényleg gyanús az elhallgatás mesterségére szakosodott, mindenhol kiskapukat kereső embertársak szemében. „

Vándorfecskék

Családomban évek óta hagyomány, hogy Nagyboldogasszony Napja előtt unokatestvérek összegyűlünk, hogy megemlékezzünk szüleinkről, nagyszüleinkről, örüljünk egymásnak. Augusztus tizenegyedikén Tiszalúcon, a Tiszavirág Kemping adott otthont összejövetelünknek. Mintegy ötven testvér töltötte együtt családi napját közös főzéssel, játékkal, beszélgetéssel. Közülünk már csak keveseknek adatott meg, hogy maga mellett tudhatja édesanyját. Így hát Égi Édesanyánk hívó szavára jövünk össze. Közös fotónkon, mint a vándorfecskék úgy sorakoznak a generációk. A Régi Székely Himnusz sorait idézem: „ Ó, én édes jó Istenem,[8] Oltalmazóm, segedelmem, Vándorlásban reménységem, Ínségemben légy kenyerem. Vándor fecske sebes szárnyát, Vándorlegény vándorbotját, Vándor székely reménységét, Jézus, áldd meg Erdély földjét. Vándor fecske hazatalál, Édesanyja fészkére száll, Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária”.

Idesüss!

Este van, kinyitom a tévét, hogy megtudjam a legfrissebb olimpiai híreket. A riporter éppen Lőrinc Tamás, ezüstérmes birkózónkat faggatja. Hogyan élted meg, hogy elvesztetted a döntőt? Biztosan el kell telnie egy kis időnek, hogy feldolgozzam. Elgondolkodtató. Már arra felfigyeltem, amikor a döntő előtt arról beszélt a fiatal birkózó, hogy teljesen felkészült, hogy aranyérmes legyen. Nincs ember, aki megállíthatná. Volt, és nem csak ember. Napjainkban nem szokatlan mentalitás. Az egész világ azt sugallja, neked kell elsőnek lenned! Csak a csillogó arany, ami érték. Egész életünket kincsvadászattal töltjük. Nem tudunk felül emelkedni lelki bénaságunkon. Nem tekintjük kincsnek egészségünket, családunkat, barátainkat. Tanulságképpen egy történetet mesélek: Egy lány, amikor hazament édesanyjához, panaszkodni kezdett: Anya! Meg fogok bukni matekból, a barátom elhagyott, és a barátom elköltözik. Miért kell, hogy ilyen sok rossz dolog történjen velem? Mialatt a lány elmesélte bánatát, az anya éppen süteményt sütött. Megkérdezte a lányt, hogy kér- e valamit enni? Erre a lány azt mondta, igen, hiszen te mindig olyan finomakat készítel. Megkínálhatlak egy kis olajjal? Fúúj! Attól még szörnyűbb lenne a napom. Akkor adhatok néhány nyers tojást előételnek? Jaj, Anya, az is undorító. Talán lisztet, vagy egy kis szódabikarbónát? Anya! Valami normális dolgot szeretnék enni! Erre az édesanyja így felelt: Drága Kicsim! Sokszor a dolgok önmagukban rossznak tűnnek. De ha megfelelően összerakod őket, akkor a végeredmény egy csodálatos sütemény lesz. Ez nem csak a sütésre igaz!

Böjte Csaba: A Hit Éve

A magyar egyház meghirdette a hit évét. Sokan kérdezik, hogy ez mit is jelent? Mit jelent az élő hit, melynek megkeresésére bátorít az egyház? Érzékszerveink által kommunikálunk a külvilággal: látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagokat érzünk. Jó dolog érzékszerveink birtokában elindulni, élni, belevetni magunkat a mindennapok forgatagába. Ezek az érzékszervek örömmel, élményekkel töltik meg a napjainkat, általuk bontakozik ki a földi létünk! Nélkülük szegényebbek, fogyatékosok vagyunk, a létezés teljességét sajnos hiányuk miatt nem tapasztalhatjuk meg! Az emberiség egy részének személyes, boldogító tapasztalata az, hogy birtokunkban van egy érzékszerveinkhez hasonló képesség melyet hitnek nevezünk, mely által kommunikálhatunk nagy szeretettel, alázattal Istenünkkel. A hitünk az az érzékszerv, mely által a természetfeletti világot át tudjuk ölelni, s mely által ez a világ bennünket megtud szólítani. Az élő hit mely által Isten csodaszép arca a sötétben felragyog, engem örömmel, boldogsággal tölt el. Teremtőnk nagy ajándéka, melyet ki felfedez s kinek mindennapjainak élő részévé válik, az azt igen sokra tartja, hisz általa szépen rendezett, lakott földdé válik a világ. Vívódásunk többé nem tragikus monológ, hanem a holnapot tervező, építő párbeszéd a Végtelennel. Csodálatos megnyílni a hitből fakadó imában Teremtőnk előtt, kicsinységünk és minden bűnünk ellenére belekarolni abba ki mindenkinél jobban szeret, hagyni, hogy szelíd, nyugtató szavakkal talpra állítson, vezessen, biztos kézzel szép feladatok elvégzésére bátorítson. Az élő hit, - akárcsak a látás a festőnek - értelmet ad az ember bolyongásának, létének itt a földön. Az imádkozó ember útja soha nem ér véget, mert a hit által nem tudjuk megfogni, bejárni a szelíd Végtelent, de e csodálatos érzékszervünk által sok - sok minden láthatóvá, érthetővé válik napról napra Teremtőnk titkaiból. E kibontakozásnak nincs felső korlátja. A halál csak egy újabb kapu, mert a végtelenre teremtett létünk célja bebarangolni a végtelen Szeretetet, a végtelen Jóságot, a végtelen Bölcsességet, a végtelen Szépséget, az Istent ki megosztotta velünk a létet! Így életünk a semmibe hulló zuhanásból, a hit fényénél az Istenbe torkolló, kibontakozó, örömteli repüléssé válik. Semmihez nem fogható boldogság, a hit fényénél bátran kibontani az ajándékba kapott életünk minden egyes percét. Olyan jó egymás után megcsodálni mindazt a gyönyörű ajándékot mit Teremtőnk pajkos szeretettel létünkbe elrejtett, melyeket megtalálva, bölcsen használva gazdagabbakká válunk, általuk csodákat tehetünk szeretetből, szelíden testvéreinknek. Nagy öröm Isten ajándékai alatt roskadozva, élő hittel elindulni és látni ahogyan szorgalmas kezünk alatt a dolgok szépen, egymásból bontakoznak, mind bimbóból a virág mely felfakad. Nem te alkottál, te csak ott vagy, szorgoskodsz szelíden, gyönyörködsz benne. Csodálod a hitedből, két kezed munkájából fakadó feltartóztathatatlan kibontakozást, némán állsz mind édesanya gyermeke mellett, hisz ő szülte, s kinek léte, minden egyes mosolya, pici, puha kacsójának simogatása mégis Isten ajándéka. Álmélkodva leborulsz csodáid előtt, hisz nem vagy varázsló, tudod, hogy nem te teremted kis világodat, és mégis oly sok minden a te botorkáló hitedből született. Olyan vagy mint a kútásó, ki nem ura a víznek s mégis a víz a munkája által született kútból fakadt. Áhítattal, örömmel leborulsz mindennapi csodáid partjainál, és poharat véve kezedbe magad is oltod szomjadat. A hit évét hirdette meg anyánk az Egyház! Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja, élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét. Én úgy születtem, hogy nem érzem a szagokat, vak vagyok az illatok világára, de elhiszem testvéreim őszinte örömét mikor boldogan körbeállják a csodaszép rózsabokrot. Persze, hogy szeretnék részese lenni az örömüknek, ezért újból és újból nekifeszülök a kibontakozásomat visszafogó korlátaimnak, kérve Istentől, hogy nyissa meg ezt az érzékszervemet, hogy általa befogadhassam ajándékait. Várom alázattal, hogy megnyíljon az illatok világa előttem, és addig is bizalommal gyönyörködöm testvéreim örömébe. Te, ki nem hiszel, lehet, hogy még nem is próbáltad használni ezt a csodás képességedet. Bizalommal tedd össze kezed, szólítsd meg Megváltódat ki azt mondja a Szentírásban: "az ajtóban állok, zörgetek, ki megnyitja az ajtót ahhoz bemegyünk......" Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mind nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s e életadó kis forrás vizénél mindaz mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot! Imádkozom, hogy a hit éve számodra a hit megtalálásának az éve legyen! Kisebb testvéri szeretettel, Cs.t. Forrás: magnificat.ro