Szent Klára anyánk, taníts meg minket imádkozni

2012 van – és fontos évet írunk… Kezdem azzal, ami az egész egyetemes Egyházat érinti, mégpedig nagyon közelről. XVI. Benedek pápa, a Porta fidei (A hit kapuja) c. apostoli levelével meghirdette a hit évét, mely 2012. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulóján kezdődik, és 2013. november 24-én, Krisztus megjelenésének 20. évfordulója is. A Katekizmus eredeti latin címe, Fidei depositum A Hit letéteménye, jól kifejezi azt, amit majd a hit évében is ünnepelni fogunk: tudniillik azt, hogy kincs van a kezünkben, pontosabban a szívünkben, a hit letéteménye. Szinte érezzük ennek a súlyát, kegyelmi súlyát. Hitünk tartalma ez, de egyben hitünk aktusa is, mely által szívünk és egész életünk ahhoz ragaszkodik, amit hiszünk, és ahhoz, akiben hiszünk. Ehhez kapcsolnám ennek az évnek azt a sajátos vonását, mely leginkább a ferences család életét jelöli meg. Ez a vonás – amint ez azonnal ki is fog derülni – nagyon erősen kapcsolódik a hit évéhez. Ebben a 2012-es évben Assisi szent Klárával kapcsolatosan 800 éves évfordulót ünneplünk. Ez nem Klára születésének évfordulója, és nem is az ő halálának évfordulója, hanem azt ünnepeljük, hogy Klára 800 évvel ezelőtt 1212-ben szentelte magát Istennek. Az ő Istennek szenteltségének a másik oldala az – és ez is része ennek a jubileumi esztendőnek –, hogy Ferenc elismerte Klára elhivatottságát Krisztus követésére ugyanabban a lélekben, mint amelyben ő kezdte el követni Krisztust. Két ember hitt Isten szavának és ebből egy immár 800 éves életforma született. Mit jelent számunkra ez a jubileumi év, ha nem a hit évét előkészítő, bevezető hit évét?! Nem a szavakkal játszadozom, hanem Isten kegyelmének működését szemlélem. Mindenegyes ember hitének, konkrét hitaktusának hatalmas kegyelmi következményei vannak. Egészen nem is tudjuk, föl sem foghatjuk, mi mindent jelent Istennek igent mondani és a hitben cselekedni, s mi születik ebből a jövő nemzedékek számára. Ez talán elegendő ahhoz, hogy szent Klárára tekintsünk, nem külső szemmel, nem is azért, hogy csodáljuk őt és főleg nem azért, hogy dicsekedjünk az ő szentségével. Úgy forduljunk felé, hogy megmutathassa és megtaníthassa nekünk a legalapvetőbb és legfontosabb hitaktust, az imádságot. Ebben a jubileumi évben tehát nem Klára személyét mutatom be, hiszen azt gondolom, egy kicsit mindenki ismeri az ő életútját. Inkább arról beszélnék, amit fr. José Rodriguez Carballo, ferences generális testvér minden Szegény Nővér, minden Kisebb Testvér és – nyugodtan hozzátehetem – minden Ferences Világi rendi testvér számára a három alapvető prioritás egyikeként említ. Közös karizmánk három pillére ugyanis a szemlélődő dimenzió, a szegénység és a testvériség, s e három elválaszthatatlanul egy. Ezek közül az elsőről szólnék, vagyis a szemlélődő dimenzióról. Ez a jubileumi év arra is szólít, hogy azért forduljunk Klára felé, hogy ő taníthassa és alakíthassa a mi és a ti imaéletetek szemlélődő vonását. Rögtön előrebocsátom, hogy minderről nem úgy beszélek nektek, mintha már elérkeztem volna a szemlélődés csúcsára, és úgymond felülről, a hozzáértés magaslatairól oktathatnálak benneteket. Alulról szólok hozzátok, úgy, mint aki, igaz, hogy elkötelezett a szemlélődő életben, de ugyanakkor, hozzátok hasonlóan, úton van… Most már érthető lesz, úgyhogy elárulhatom előadásom címét is: Szent Klára anyánk, taníts meg minket imádkozni!... Talán vakmerően hangzik a kérés, hiszen eszünkbe jut, hogy a tanítványok Jézushoz fordultak ugyanezzel a kéréssel: „Uram, taníts meg minket imádkozni…”. És teljes joggal mondhatjuk azt is: ha mindenkor Jézus tanít imádkozni, akkor miért fordulunk szent Klárához, miért fordulunk a szentekhez? A válasz, azt hiszem nem nehéz, sőt magától értetődő. Nézzük csak meg, hányszor fordulunk lelki életünket érintő kérdéseinkkel egy másik ember felé, ugyanakkor azzal a mély meggyőződéssel, hogy a válasz mégis Istentől jön. Ugyanígy, a szentek tanítását kérve, Jézus az, aki tanít, Ő adja meg a választ mindenre. Ki az, aki nem tanul a szentek példáiból, szavaiból? Mondhatja valaki, nincs szükségem arra, hogy imádkozni tanítsanak, mert úgy imádkozom, ahogy tudok, és egyébként sincs rá sok időm. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szemlélődő életformát éltek, és azzal is, hogy a világban éltek, annak minden következményével. De ugyanakkor emlékeztetek arra, amit ugyanúgy tudtok, mint én, hogy a Szegény Nővéreknek, a Kisebb Testvéreknek és a Ferences Világi rendi testvéreknek – noha teljesen különböző formában megvalósuló – mégis egyazon hivatása van, melyet mindhárom Rend regulája tartalmaz is: „megtartani a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumát” – idézem a ti Regulátokból. Vagyis mindhárom Rend számára egyetlen dologról van szó, mely nem más, mint hogy azonosuljunk a meghalt és föltámadt Jézus Krisztussal, hogy Ő élhessen bennünk és általunk. Ennek pedig egyetlen feltétele az, hogy állandó és élő kapcsolatban legyünk Vele, a mi Urunkkal. Ez a legalapvetőbb megfogalmazása annak, amit szemlélődő életnek hívnak. És ezen a területen Klára sok mindent taníthat nekünk. Nem fogok bonyolult előadást tartani arról, hogy mit jelent szent Kláránál a szemlélődés, hanem azt próbálom megláttatni, hogy szemlélődő tapasztalata miként jelenik meg írásaiban és életében. Ez alakíthatja a mi szemlélődő életünket is, ez alakíthatja egy Ferences Világi rendi testvér szemlélődő életét is. Klára nem írt traktátust a szemlélődő imáról, nem sorol fel kifejezett imamódokat, mégis írásaiból és életéből csodálatos imaélet tárul elénk. Erre persze lehet azt is mondani, hogy ez nem nekem való, hiszen nekem nincs sem időm, sem türelmem az imára, az Istenre – csakhogy ennek a kijelentésnek lehet egy nagyon súlyos következménye: az imaélet szisztematikus kiküszöbölése a mindennapokból, az imádság, az Úrral való élő kapcsolat elvesztése. Ez úgy mutatkozhat meg, hogy a ferences, vagy akár klarissza színezetre, színezékre – vagyis a látszatra – vigyázunk, de a lényeg eltűnik. Azt hiszem az ezt élő testvéreink és nővéreink szenvednek a legjobban, de a legrejtettebben is a szívükben és a lelkükben. És valljuk be nagy alázattal, hogy hosszabb-rövidebb ideig mindnyájan átélünk ilyen periódusokat. Tulajdonképpen az történik, hogy amit nem sikerül megtenni – vagyis imádkozni –, annak még az igényét is kiküszöböli az ember a lelkéből. És miért küszöböli ki? Azért, hogy ne fájjon a hiánya. Persze a lehetetlent kísérli meg ilyenkor az ember, hiszen Isten hiányát nem teheti természetes állapotává. Önámításba keveredik, önmagának hazudik, így torzul el az ember teremtményi szépsége. Különféleképpen győzheti meg magát az ember arról, hogy az imádság nem neki való: túl magas, túl elérhetetlen, túl költséges, túl irreális, túl messze van a mindennapok realitásától stb. Röviden úgy fogalmazhatunk, hogy az ember ideális körülmények hiányában ejti az imádságot. Testvéreim, egy valamit nagyon kell tudnunk, és azt egyszer s mindenkorra: soha sincsenek tökéletesen ideális körülmények sem az imádsághoz sem semmi máshoz. Ehhez kapcsolódóan nézzünk meg egy pár sort szent Klára regulájából. „Az olvasni tudó nővérek a szent zsolozsmát a Kisebb Testvérek szokása szerint végezzék, ezért lehet breviáriumuk…”. Eddig semmi eredeti nincs a szövegben, természetes, hogy a szerzetesnők végezzék a zsolozsmát, az Egyház imádságát: ez a munkájuk. Ami utána következik, az azonban érdekes: „Akik ésszerű ok miatt néha nem tudják olvasva elmondani imaóráikat, a többi nővérek módjára imádkozhatják a Miatyánkot. Akik pedig nem tudnak olvasni, Matutinumra mondjanak huszonnégy Miatyánkot…”. Tehát, még ha a nővérek nincsenek is a zsolozsma végzéséhez szükséges körülmények között: vagy mert ésszerű ok gátolja őket, vagy mert nem tudnak olvasni – vagyis nincsenek olyan helyzetben, hogy „a zsolozsmában Istennek ajánlva dicséretüket, énekükkel ahhoz a dicsőítéshez társuljanak, amelyet a mennyei hazában örök időkön át zengenek; [mely] megízlelteti velük a mennyei istendicséretet…” – a Breviárium bevezetőjéből idéztem – tehát ha nem tudják elvégezni a zsolozsmát, ami egyébként különösen is táplálja az imaéletet, akkor egyszerűen Miatyánkot mondjanak. Klára korában gyakori az olvasni tudó és az olvasni nem tudó nővérek közötti különbségtétel (az 1207-es Kármel regula már megteszi elsőként, és a Kisebb Testvérek második regulája is megteszi, amikor különbséget tesz klerikusok és laikusok között) és azoknak, akik nem tudnak olvasni engedélyezett, hogy Miatyánkban mondják el a zsolozsmát. Klára eredetisége az, hogy tesz egy másik megkülönböztetést is. „Akik ésszerű ok miatt néha nem tudják olvasva elmondani imaóráikat… imádkozhatják a Miatyánkot”. Vagyis Klára egyszerre engedékeny és igényes. Ha egy nővér nem tudja elmondani a zsolozsmát… nincs katasztrófa! Találja meg annak a módját, hogy szívét az Úr felé fordítsa… a Miatyánk imádsága által lépjen egyszerűen Krisztus imádságába. Ha ésszerű ok akadályozza a zsolozsma elmondását, találjuk meg a módját, hogy tudatosan Isten jelenlétébe helyezzük magunkat azon Fiú által a Szentlélekben, aki az Atyához vezet bennünket. Ez a sok beszéd most mind arról szólt, hogy milyen egyszerű ez a kapcsolat… a mi kapcsolatunk Atyánkkal és Teremtőnkkel! És akkor most ezt rátok alkalmazom. Ha megesik veletek – és biztosan gyakrabban, mint szeretnétek –, hogy talán napok is telnek el úgy, hogy kezetekbe se tudjátok venni a Szentírást, vagy a zsolozsmát, ne adjatok föl mindent, hanem fordítsatok egy kis időt a teljesen ingyenes csendes imádságra, ne sírjatok azután, ami nincs, vagy amiatt, ami van, hanem fogadjátok el a jelen pillanat körülményeit, és fordítsátok szíveteket egyszerűen az Úr felé a sok munka, a zaj, a gond, a forgatag közepette is. Ne álmodozzatok arról, hogy majd egyszer csend lesz, és akkor hosszasan elmélkedhettek, mindennap misére mehettek, vagyis arról, hogy minden feltétele meglesz annak, hogy imádkozhassatok, hogy lelki életet élhessetek. Az Úrral való bensőséges együttlét, az ma történik! A mélységeinket az Úr ma látogatja, mától alakulunk Krisztussá. Ilyen egyszerű úton válunk belső emberré, akik Isten szemével, az Ő szívével tekintenek a világra, a másik emberre, önmagukra. Nem kiváltságos, nyugodt, gondoktól mentes pillanatokat kell keresnünk – amiket egyébként hiába is kergetnénk. Az életet kapjuk, hogy Istenbe merülő, Istent szemlélő emberekké váljunk. De nem is jámborkodó gyakorlatokat kell felvonultatnunk a magunk és Isten szeme előtt. Életünk valóságában kell Klára szavaival élve Krisztusra tekinteni, Őt fontolgatni, szemlélni az Ő utánzásának vágyával. Tekinteni, fontolgatni, szemlélni, utánozni vágyni – e szavak egymásutániságában is látjuk, hogy idő kell a szemléléshez és kitartás. Legyen megerősítő számunkra, hogy még szent Klárának is, akire talán úgy tekintünk, mint akiben a szemlélődés szinte veleszületett, Krisztus szemlélése munkát, erőfeszítést igényelt. Fr. José Carballo ferences generális így fogalmazza meg, hogy mi a szemlélődés a ferences hagyományban: „A ferences szemlélődés távolról sem egy jámbor ájtatosság, hanem az Úrral való azonosulás útja”. Ez az Úr által elcsábított és meghódított szív útja. Az imádság, az Úrral való egyesülés tulajdonképpen a szív szabadsága az igazi szeretetre. Klára szava vágyva az Ő utánzására, nem egy külső utánzást jelent, hanem annak elfogadását, hogy Krisztus hajlékot vegyen bennünk, mégpedig olyannyira, hogy átalakítson Önmagába, olyannyira, hogy ugyanazt mondhassák rólunk is, mint Ferencről: „nem imádkozó ember volt, hanem emberré lett imádság!” „Helyezd szívedet az isteni mibenlét képe elé, és a szemlélődés által hasonulj át az istenség tökéletes hasonmásává…”. Klára rámutat, hogy az imádság sohasem befejezett, a szemlélődés sohasem statikus, soha nem érkezünk meg, hanem mindig úton vagyunk. A hitben járunk, mely hit elé ezer és ezer akadály gördül. Klára ennek is tudatában van, ezért ezt írja Végrendeletében: „Óvakodjunk… ha már az Úr útjára ráléptünk, hogy bűnünk vagy tudatlanságunk miatt semmiképpen se térjünk le róla…”. „…egy pillanatra se feledkezzél meg feltett szándékodról és második Ráchelként tartsd mindig szem előtt eredeti elhatározásodat: amit vállaltál, amellett tarts ki, amit teszel, azt tedd, ne hagyj fel vele, hanem ellenkezőleg, gyors futással, könnyű léptekkel és port alig érő lábakkal, biztosan, vidáman és feltartóztathatatlanul haladj előre az üdvösség útján. Senkinek se higgy, senkiben se bízzál, aki el akar téríteni szándékodtól és akadályt akar gördíteni utadba, csak azért, hogy a tökéletességnek abban az állapotában, melyre az Úr lelke hívott, ne tudjad teljesíteni fogadalmad a Magasságbelinek”. Hány keresztény, sőt elkötelezett keresztény, aki már az imádságban megízlelte az Úr szeretetét, hagyott fel az imádsággal, csak azért, mert idealizálta az imaéletet. Imaéletünk útján Klára szavai bátorítsanak: „Erősödjünk meg a szegény Keresztrefeszített szent szolgálatában, melyet lángoló vággyal kezdtünk meg”. A lángoló vágy törékenységét, gyengeségét ismerhette Klára, ezért buzdít a megerősödésre. A mai világ egyre féktelenebb ritmust diktál mindnyájatoknak. El akarja hitetni veletek, hogy egyre több a tennivaló. Ez a hazugság lelepleződik, ha a Krisztussal való egyesülés lángoló vágyát megőrzitek a szívetekben. Ott őrizzétek, ahol semmit sem tartotok vissza magatokból, ott, ahol tudjátok, hogy amit meg kell tennetek, azt jól kell megtennetek: a szeretetben, igazul, becsülettel és végsőkig. Ez a tudat sokat lefarag az egyre több tennivaló lidérces káprázatából. IV. Sándor pápa a szentté avatási bullában ezeket írta Kláráról: „Bár a klastrom szűk falai közé volt rekesztve, fénylő sugarait mégis messzire lövellte; bár parányi zárdába volt zárva, sugaraival mégis beragyogta az egész világot. Belülről gondos őrizet alatt állott, mégis akadálytalanul áradt kifelé. Igen, Klára rejtekben élt, és íme, élete mégis nyitott könyv volt mindenki számára; nem beszélt, és híre-neve mégis hangosan kiáltott; cellájában rejtőzködött, és mégis világszerte beszéltek róla”. Ez a néhány sor arról beszél nekünk, hogy cselekvéseink lényege a világ felé és a világban leginkább a láthatatlanban történik. Ti is tudjátok, hogy a Ferencnek adott krisztusi hívást, hogy építse fel templomát, mely romokban áll, Ferenc sokkal inkább életszentsége által valósította meg, mint a San Damiano-i templom falainak felújításával. Klára értette és élte ezt, amikor Prágai Ágnesnek, aki – hozzá hasonlóan – klauzúrában és ugyanabban a szellemben élt, ezt írta: „Én… egyenesen a jó Isten munkatársának és kimondhatatlan teste esendő tagjai támaszának tartalak téged”. Erősödjünk meg mindnyájan e jubileumi évben, valamint az ezt követő hit évében abban, hogy, hivatásunk valóban Krisztus követése szent Ferenc nyomán, mely nem más, mint megtartani „a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát”, hogy így Krisztus formálódjon ki bennünk, és láthatóvá, felismerhetővé váljon minden testvérünk számára a világban. Ezt mondja ki maga Krisztus, amikor így szól: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”. Mert hát nem mi hozzuk el Őt testvéreink közé, hanem Ő vesz hajlékot bennünk, szolgáiban, Ő jön el bennünk és általunk újra és újra és látogatja meg testvéreink szívét. „Amit teszel, azt tedd, ne hagyj fel vele!” Elhangzott Szécsényben, az FVR Országos Lelkinapon. Előadó: Ferenc Mária Nővér