Trianonra emlékeztünk

Andróczky Lászlóné Etelka ADÓSUNK EURÓPA! Volt egyszer egy ország, ahol együtt élt a magyar, A Kárpátok védték, ha jött a zivatar. Az idõk folyamán ráéheztek mások, Széjjeldarabolták Nagymagyarországot. Ki akarta? - Ma élõk tehetünk mi róla? Felelõs mindezért a vén Európa! Széttépték országunk' és sok millió szívet, Kisebbség nemzetünk öt országban így lett. Ki kérdez meg minket: jó nektek így élni? Kinek van jogában szíveinket tépni? Trianont sínyli hat ország magyarja, Köztük nem sok akad, aki így akarta. Fel is sorolhatom: a szép Kárpátalja, Lakossága magát ősmagyarnak vallja. Ott nyílt meg számunkra a Kárpát-medence, Ontotta a magyart az áldott Verecke. Ezeréves múltat biztosított nekünk, S mi erre a múltra mindig büszkék leszünk. De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunkat darabokra vágta. Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke. De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Kilencven év óta lenn Jugoszláviába'. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék, Nagymagyarországot ekképpen tépték szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irigyli, ha Felvidéket mond öt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényes a sorsa, Értük is felelős marad, - Európa! Ök azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, de annál gazdagabban. szeretnek, éreznek. Ott vasvillákkal, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok. Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, soha meg nem hajlik! Így nem csak minket sújt a trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot, Míg más, üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy, Ha jól megy is sora mégsem cserél szívet. Van, ki nem feledi honnan jön, hova tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában' mi maradt még hátra? Sok-sok széjjelűzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek, Mert születésemtõl e vidéken élek. Ennek a porában játszottam mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj. Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. Itt van a Kárpátok lánca a szívben bent; Ej, ha érezhetnék: nekünk ez mit jelent... A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, legyen alattvaló a saját hazájába'. Beszélhesse nyelvét úgy, ahogy tanulta, Hisz' ö tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Sokaknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De - ÉL AZ IGAZSÁG - akárhogy titkolják Együvé tartozunk, de büntetnek azóta... E kilenc évtizedért a vádlott Európa!