A belső látásról

Tegnapi napomra érdekes programot választottam: Városunk polihisztora, Pikó Sándor kiállítására siettem. A zenész, szobrász, festő, aki nem mellékesen ékesszólóan ír is, 65. születésnapja alkalmából megajándékozta Debrecent a Jelenések Könyve által ihletett festményei kiállításával. A Belvárosi Művelődési Központ kiállítóterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, tisztelőkkel, barátokkal. A művész beavatta a jelenlévőket az alkotói folyamat részleteibe. Elmesélte, hogy tizenhárom éve letette ecsetjét, mert következő alkotása elkészítéséhez elmélkedésre van szüksége. Isten megajándékozta a belső látás képességével, ezért kötelességének, küldetésének tekinti életműve folytatását. Ez a gondolata késztetett a továbbgondolásra. Vajon milyen kapcsolat van Hit és Értelem között? Ezt találtam, megosztom: „A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, 1999. szeptember 14-én jelent meg II. János Pál pápa 13. enciklikája, amelynek latin kezdőszavai: „Fides et ratio”, magyarul „Hit és ész”. Korunk gondolkodásmódjában fontos tanítást ad a hit és az ész kapcsolatáról. Fel kell arra figyelni, hogy az enciklika a ratiónak, vagyis az észnek, mint az emberi megismerésnek és gondolkodásnak a képességéról szól, amellyel megismerhetjük az emberre vonatkozó igazságot. Vannak alapvető kérdések, amelyekre választ kell adnunk, amint ezt az enciklika kezdetén olvassuk: „Ki vagyok én? Honnan jövök és hová megyek? Miért van a rossz? Mi vár ránk mostani életünk után?” Ezekre a kérdésekre nem a természettudomány, hanem az emberi gondolkodás segítségével lehet választ adni. Korunkban sokan kételkednek az észnek abban az adottságában, hogy a természettudományokat meghaladó kérdésekre biztos választ tud adni. Az enciklika ezekkel az áramlatokkal szemben kiemeli az ész megismerő képességét és méltóságát. Az emberre vonatkozó igazság megismerését segíti a keresztény hit. A pápa sokszor visszatérő tanítása, hogy az Istenről szóló igazság ismerete feltárja az emberre vonatkozó igazságot. Ezért a hit és az ész nincs ellentétben egymással, nem is független egymástól, hanem kiegészítik egymást. Az enciklika elkészítése hosszú ideig tartott. A kéziratot a pápa tizenkét évvel ezelőtt kezdte el. A hosszú idő nemcsak az alapos, körültekintő munkára, hanem a téma fontosságára is rámutat, amelynek összefoglalását adja a kezdő mondat: „A hit és az ész olyan, mint két szárny, melyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére. Istent megismerve juthatunk el önmagunk teljes igazságához.” „Szerezz magadnak bölcsességet, szerezz magadnak belátást” (Péld 4,5) 21. Az ószövetségi emberek számára a megismerés nemcsak az ember, a földkerekség és a történelem megfigyelésén alapszik, hanem fölbonthatatlan kapcsolatot tételez föl a hittel és a kinyilatkoztatott dolgokkal. Ezek közé tartoznak azok a kihívások is, melyekkel a választott népnek szembe kellett néznie, s melyekre válaszolnia kellett. Amikor a bibliai ember elgondolkodott saját helyzetén, fölfedezte, hogy csak a kapcsolataiban értheti meg önmagát: kapcsolatában önmagával, a néppel, a világgal és Istennel. E kitárulás a kinyilatkoztatásban kapott misztérium felé igaz ismeret forrása lett számára, és lehetővé vált, hogy esze megmerüljön a végtelen azon terében, mely addig el sem képzelhető megismerési lehetőségeket tartogatott számára. A kutató nekifeszülés azonban a szerzőt el is fárasztotta, mert az ész határaiba ütközött. A Példabeszédek Könyve egyenesen kimerültségről beszél, mely a szerzőt akkor fogta el, amikor megkísérelte megérteni Isten titokzatos terveit (vö. Péld 30,16). A hívő azonban, bármennyire fárasztó is, nem hagyja abba a kutatást. Igazsághoz vezető útja folytatásához az erő ebből a bizonyosságból származik: Isten „kutatónak” teremtette (vö. Préd 1,13), és feladatául adta, hogy semmit ne hagyjon érintetlenül, jóllehet a kétség állandóan fenyegeti. Istenre támaszkodva mindig és mindenütt a szépre, a jóra és az igazra törekszik. 22. Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelének első fejezetében még jobban megérteti velünk a bölcsességi könyvek gondolatait. Az Apostol a nép nyelvén elmondott filozófiai érveléssel mély igazságot fejez ki: a teremtett dolgok által az „oculi mentis”, a 'lélek szeme' eljut Isten megismerésére. Isten ugyanis a teremtményekben föltárja az emberi ész előtt a maga „erejét „ és „istenségét” (vö. Róm 1,20). Az emberi észnek tehát képessége az, hogy túlszárnyalja természetes határait: ez nemcsak azt jelenti, hogy nincs az érzéki megismeréshez kötve, mert kritikus ítéletet tud róla alkotni, hanem azt is, hogy az érzéki ismereteken elgondolkodva meg tudja érinteni az okot, ami az összes érzékelhető dolgok eredetét magyarázza. A filozófia nyelvén szólva mondhatnánk, hogy e nagyon fontos szentpáli hely az ember metafizikai képességét állítja. Az Apostol megítélése szerint a teremtés eredeti tervében az ész el volt látva a képességgel, hogy könnyedén az érzéki világ fölé emelkedjen, s eljusson mindenek eredetéhez: a Teremtőhöz. Az engedetlenség miatt mellyel az ember teljesen és abszolút módon független akart lenni Teremtőjétől elveszett ez a teremtő Istenhez való könnyed fölemelkedés. A Teremtés Könyve szemléletesen írja le az ember állapotát, amikor elmondja, hogy Isten Éden kertjébe helyezte őt, melynek közepén ott állt „a jó és rossz tudásának fája” (Ter 2,17). A szimbólum világos: az ember nem volt abban a helyzetben, hogy magától meg tudja különböztetni és el tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz, hanem ehhez egy magasabb elvre volt szüksége. A gőg vaksága annyira megtévesztette ősszüleinket, hogy szuverénnek és függetlennek hitték magukat, és azt gondolták, kizárhatják az Istentől származó megismerést. Ős-engedetlenségükbe minden további férfit és nőt bevontak, megsebesítették az emberi észt, és ez a seb attól kezdve akadályozza a teljes igazsághoz vezető úton. Az ember igazságot megismerő képessége már attól elhomályosult, hogy elutasította Azt, aki az igazság forrása eredete. Ugyancsak az Apostol tárja föl, hogy a bűn miatt mennyire „oktalanná” váltak az emberek gondolatai, s mennyire kificamodtak és hamisak lettek következtetéseik (vö. Róm 1,21-22). A lélek szeme már nem lát világosan: az emberi ész lassanként önmaga rabja lett. Krisztus eljövetele volt az üdvözítő esemény, mely kiragadta az észt gyöngeségéből, és megszabadította a kötelékektől, melyekkel önmagát kötözte meg. 23. Ezért a keresztények kapcsolata a filozófiával alapvető ítéletalkotást követel. Az Újszövetségben, főként Szent Pál leveleiben világossá vált: „e világ bölcsessége” szemben áll Istennek Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott bölcsességével. A kinyilatkoztatott bölcsesség fölülmúlja a mi megszokott gondolkodási formáinkat, ezért megfelelő módon nem tudjuk kifejezni azt. Az ember képtelen megérteni, hogyan lehet a halál az élet és a szeretet forrása, Isten azonban éppen azt választotta üdvözítő terve titkának föltárására, amit az ész „balgaságnak” és „botránynak” lát. A kortárs filozófusok nyelvét használva éri el Szent Pál tanításának és annak a paradoxonnak csúcspontját, amit hirdetni akar: „Isten a semminek látszókat választotta ki, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak” (1Kor 1,28). Az Apostol nem riad vissza attól, hogy erősebb kifejezéseket használjon, mint a filozófusok Istenről folytatott vitáikban, hogy kifejezze az ingyenes szeretet lényegét, mely Jézus Krisztus keresztjében nyilatkoztatta ki önmagát. Az emberi ész képtelen kimeríteni a szeretet kereszten megjelenő misztériumát; a kereszt ellenben meg tudja adni az észnek a végső választ, amit keres. Nem a szavak bölcsessége, hanem a Bölcsesség Szava az, amit Szent Pál az igazság és az üdvösség kritériumaként állít. A kereszt bölcsessége ezért fölülmúl minden kulturális határt, amit rá akarnak erőltetni, és arra kötelez, hogy kitáruljunk annak az igazságnak egyetemessége előtt, melynek hordozója. Mekkora kihívást jelent az észnek, és mekkora jó származik abból, ha az ember elfogadja! A filozófia, mely elismeri az ember állandó törekvését az igazság felé, a hit segítségével meg tud nyílni arra, hogy a kereszt „ostobaságában” befogadja az ítéletet azok fölött, akik az igazság ismeretével ámítják magukat, s közben saját sekélyes filozófiájuk foglyai. A hit és a filozófia kapcsolata a megfeszített és föltámadott Krisztus hirdetésében sziklazátonnyal találkozik, melyen hajótörést szenvedhet. E zátonyon túl azonban megérkezhet az igazság végtelen tengeréhez. Itt mutatkozik meg világosan az ész és a hit közötti határ, de az a tér is láthatóvá válik, ahol e kettő találkozni tud. „