Volt egyszer egy Ász Família

A napokban talált rám a Facebookon Pisti, egykori növendékem. Ez indított arra, hogy visszagondoljak a Tiszadobi Gyermekvárosban töltött éveimre. Emlékszem, 1993 március elsején álltam munkába, tízfős fiúcsoportot kaptam Berkeszről, hogy neveljek Belőlük értékes embereket. Többségében 14 éves fiúgyermekek voltak. Még könnyes szemmel kisérte Őket nevelőjük, Ági Néni. Otthonunkként kaptuk, a kollégium földszintjén lévő, átépített betegszobát. Két női gyermekfelügyelőt kaptam segítőnek. Akkoriban a családias nevelés gyermekcipőben járt, többnyire elmélet maradt. Kitaláltuk a gyermekekkel, segítőimmel, hogy nevelési módszereinket, egy átlagos családéhoz igazítjuk. Volt önálló konyhánk, igyekeztünk nyersanyagokhoz jutni. Gyümölcsöt, almát, körtét a közeli szigeten gyűjtöttünk, segítettünk Gizike Kolléganőmnek felszedni a krumplit, ennek fejében kaptunk a termésből. A gyerekek nagy élvezettel tanulták kezeink alatt a konyhaművészet alapjait. Famíliánkban fokozatosan alakultak ki a különböző szerepek. Gizike Kolléganőm, tűzrőlpattant jelleméből fakadóan átvette az atyai szigort, én jámbor természetemből adódóan inkább voltam megengedő, elnéző, babusgató. A gyermekek között töltött idő végtelen boldogsággal töltött el, estére általában holtfáradtan zuhantam az ágyba. Együtt sírtunk, és nevettünk. A családot nem tudtuk pótolni, de mintát tudtunk mutatni, hogyan kellene működnie egy családnak. Voltak sikereink, kudarcaink. Előfordult, hogy elkeseredve éreztem, talán hiábavalóak erőfeszítéseim. Mostani eszemmel, egykori növendékeim jelzéseiből látom, hogy nincs a nevelésben hiábavaló erőfeszítés. Az eredmények többnyire egy emberöltő távlatából értékelhetőek. Nemrégiben Korzenszky Richárd Atyától hallottam: Minden embernek megvan a maga”hegye”, amire fel kell kapaszkodnia, hogy visszatekintve meglássa erőfeszítései értelmét, közel kerülhessen Istenhez.