Hangsúlytalanságban

A napokban kellemetlen pillanatot éltem át, ami továbbgondolkodásra késztetett. Nagyboldogasszony Ünnepét a Szent Anna Székesegyházban töltöttem. A mise végeztével kifelé indultam, amikor a szemem sarkában megpillantottam Zoli barátomat. Ő elfordította a fejét, mintha nem vett volna észre. Magatartásának hátterében állnak azon tettei, amikkel egyszer kimondott szavát hazudtolta meg. A pszichológiában ismert az a magatartás, ahogyan az ember Én bemutatásában: Az ember szeret sütkérezni. – sütkérezni a csoport dicsőségének fényében) azt jelenti, hogy a csoporttagok jó eredményeivel és tulajdonságaival azonosulunk, és ezzel növelhetjük az önértékelésünket és a jó hangulatunkat. (Robert Cialdini 1976) Szembesülni szavaink és tetteink különbözőségével már szégyenérzetet kelt. Hol van már a ma emberében a kimondott szó súlyának tisztelete. Akik közelről ismernek, tudják rólam, hogy csak keveset beszélek. De amit mondok, előtte megrágom magamban. Úgy gondolom, hogy két dolgot nem lehet visszavonni: A kilőtt golyót, és a kimondott szót. Sajnos a mai világban csak kevesen gondolkodnak így. Valaha lehetett szóban szerződést kötni. Hol vagyunk már ettől? Hangsúlytalanságban élünk.

Ferencesek a Szerzetesi sziget lakói szeptemberben

A jezsuiták minden hazai rendnek fölajánlották, hogy egy hónapon át kiállítást és programokat rendezhetnek a Loyola Caféban. A program sorozat neve: Szerzetesi sziget. Májusban a pálosok, júniusban a domonkos nővérek éltek a lehetőséggel. Szeptemberben a ferencesek következnek. A ferences hónapot szeptember 9-én 19 órakor Magyar Gergely provinciális nyitja meg, utána kerekasztal beszélgetést tartanak, Szegény gazdagok – Ferenc pápa, ferencesek, szegénység címmel. Az öt résztvevő közül négyen a ferences család különböző közösségeit képviselik, az ötödik pedig Vértesaljai László jezsuita. A beszélgetést Hajnal Géza világi rendi ferences vezeti. Szeptember 22-én, a Jézus Szíve-templomban 20 órakor kezdődő szentmisét követőn szintén a Loyola Caféban (Párbeszéd Háza, 1085 Budapest Horánszky utca 20.) a ferences család közösségeivel ismerkedhetnek az érdeklődők – tájékoztatta szerkesztőségünket Szerdahelyi Csongor. Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír

Az én Szent István Ünnepem

Az emberről sokat elárul, hogyan él a hétköznapokban és hogyan ünnepel. Augusztus utolsó napjaiban a gólyák útra kelnek melegebb éghajlatokra. Debrecen városa eltakarította a virágkarnevál nyomait, szürke, dolgos hétköznapok kezdődnek. Augusztus huszadikához számtalan címkét ragasztottunk már. Számomra egyetlen dologról, Szent István Ünnepéről szól. A jubileum évében ez lebegett a szemem előtt. Kerültem a zajos népünnepélyeket, tömegrendezvényeket. A Szent István Plébánia Közösségével készültem Szent István Királyunk Ünnepére. Különös hangsúlyt kapott Debrecenben az ünnep, hiszen a közösség összefogásával Szent István Király egészalakos szobrot kapott, Bíró Lajos szobrászművész alkotását. Az ünnepre hangolódás jegyében elővettem Szent Istvánnak Szent Imre Herceghez címzett intelmeit. De jó lenne, ha legalább ilyenkor azok is elővennék, akik vették maguknak a bátorságot, hogy vezető szerepet vállaltak, vállalnak Magyarországon! A hitre vonatkozó fejezetet idézem: „Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak. Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is. Mert e lelki fegyverekben szabályszerűen harcolhatsz láthatatlan és látható ellenségeid ellen. Hiszen az apostol ezt mondja: "Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd." A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. "Ez a katolikus hit, melyben - miként Atanáz mondja - ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül." Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok - távol legyen! -, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az ilyeneket pedig ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.” A szoboravatás különös jelentőséggel bírt ferences közösségünk életében, hiszen anyagiakkal is segíteni tudtuk felállítását. Kiss Szaléz Baráti Köre az elsők között helyezhetett koszorút a szobor talapzatára az ünnepségen. Légy áldott Szent István Krály!

Minden, ami összeköt

A Görögkapocs Fesztivál mottóját kölcsönöztem mondandóm címéül. Keresztségemet őseimtől, görögkatolikusoktól kaptam. Természetes volt, hogy a debreceni görögkatolikusok meghívásának eleget tettem, amikor Debrecen főterére”Görögkapocs Fesztiválra” hívtak. Kocsis Fülöp Atya, hajdúdorogi püspökként számtalanszor bizonyította, hogy fiatalok, tenniakaró honfitársaink ezreit tudja megmozgatni egy- egy jó ügy érdekében. Most is motorra pattanva vezette fel zarándokait, hogy Debrecennek bemutathasság száz éves egyházmegyéjük értékeit. Visszakanyarodva a címhez, már több alkalommal megfogalmaztam: Magam egy apró, hiányzó láncszemnek tekintem. Pont olyannak, mint egy gem kapocs, ami összeköt. Emberekhez fűződő kapcsolataimban soha nem azt vizsgáltam, miben különbözöm tőlük, inkább az foglalkoztatott, miben egyezünk. Ma, például Égi Édesanyánk személyében, akinek mennybe vételét ünnepeljük. Kovács Bánk Atya ígyír erről, mai szentírási elmélkedésében: „A Magyarok Nagyasszonyának tisztelete nem egy a sok ájtatosság közül, hanem hazánk és népünk jelent és jövőt átfogó, lényeges tisztelgése örökös Királynőnk előtt. Jézus Krisztus engedelmességből vállalt kereszthalálával szerezte vissza az ősbűnnel elvesztett megszentelő kegyelmet, a fogadott istengyermekséget. Az Úr apostolainak húsvét reggel ezért üzente: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” (Jn 20, 17) Jézus közvetlenül halála előtt tudtunkra adta, hogy kegyelmeiben Édesanyján keresztül akar részesíteni bennünket: „így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad. Aztán azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád.” (Jn 19, 26-27) Jézus megszerezte a kegyelmeket, aki kéri, mert hisz Isten Fiában, az részesül benne. Az esdeklőknek különleges erőforrást is adott: Édesanyja anyai szeretetét. Ezer éve messze Keletről a Kárpát-medencébe költözött a magyar nép. Itt a keresztség által Isten gyermeke lett. Ősi, szép hitét nem lerombolta, hanem beteljesítette a keresztény tanítás. Isten még egy nagy ajándékot adott őseinknek: Fia Édesanyját. Géza fejedelem népe és háza jövője miatt aggodalmaskodott, amikor megjelent neki a Mennyek Királynője égi udvartartásával. Megmondta, hogy fia születik, aki királyként kormányozza majd országát, sok jót tesz Jézus Krisztus kedvéért, Mária ezért oltalmába fogadja a magyar népet. Fontos szempont: mindezt Mária maga kezdeményezte. Szent István az üzenetet komolyan vette. Egész életében tisztelte a Mennyek Királynőjét. Halála előestéjén végrendeletileg egész országát, népét, földjét neki ajándékozta. A Szűzanya ezt elfogadta, Népünk örömmel vallotta Máriát nagyasszonyának egész történelmén keresztül. A múlt évszázad ezt a hitet meggyengítette. Nagyasszonyunktól sokan elpártoltak, de a szent gyökér él, a kísértő sátán nem tudta kikezdeni. Hitünk, reményünk, szeretetünk erős köteleit kössük az egyetlen örök pontra, Krisztus keresztjére. Kapaszkodjunk fel a Golgotára, zavarjuk szét a hazugság képviselőit szenvedő Jézusunk és Nagyasszonyunk mellől. Álljunk melléjük mi, a szeretet tanítványai.”

Nem mondhatom el senkinek

A napokban, Debreceni életem alatt másodszor mondták nekem: Ez nem normális! Valószínűleg mindkétszer ugyanattól a beteglelkű élemedett korú hölgytől kaptam bélyegemet. Ma ez az eset indította meg elmémet. Furcsa szerzet a ferences. Egy példát vettem a Fiorettiből: Szent Ferenc megmagyarázza Leó testvérnek, miben áll a tökéletes boldogság. Egy alkalommal Szent Ferenc Leó testvér társaságában Perugiából jövet az Angyalos Boldogasszony kolostora felé tartott. Kemény tél volt, úgyhogy az Isten hidege majd megvette őket. Egyszer csak Szent Ferenc odaszólt Leó testvérnek, aki egy kicsivel előtte ballagott, és azt mondta neki: - Leó testvér, bár a kisebb testvérek életének és jámborságának példája az egész földön a lelkek épülésére szolgálna is, mindazonáltal írd és szorgosan jegyezd föl, nem ebben van a tökéletes boldogság. Tovább haladva, Szent Ferenc másodszor is szólította őt: - Leó testvér, ha kisebb testvérünk visszaadná is szeme világát a vakoknak, meggyógyítaná a sántákat, kiűzné az ördögöket, hallókká tenné a süketeket és járókká a bénákat, megszólítatná a némákat, s ami még nagyobb dolog, feltámasztaná a négynapos halottakat; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság. Ismét tovább haladva valamicskét, Szent Ferenc hangosan fölkiáltott: - Ó, Leó testvér, bár kisebb testvérünk jártas lenne minden nyelvben, kisujjában volna minden tudomány és betéve ismerné az írásokat úgy, hogy jövendölni tudna, s nemcsak a jövőt tudná megfejteni, hanem megmondaná a lélek legrejtettebb titkait is; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság. S még egy kicsit tovább menve, Szent Ferenc ismét erősen kiáltott: - Ó, Leó testvér, Isten Juhocskája, szóljon bár a kisebb testvér az angyalok nyelvén, ismerje a csillagok járását és a gyógyfüvek erejét, tárjanak föl előtte a föld minden kincsei, s ismerje bár a madaraknak és halaknak és minden teremtett állatoknak fajtáit és az embereknek és a fáknak és a köveknek és a gyökereknek és a vizeknek természetét; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság. És még egy darab utat megtéve, újból fennhangon szólt Szent Ferenc: - Ó, Leó testvér, bár kisebb testvérünk oly jól tudjon prédikálni, hogy az összes hitetleneket Jézus Krisztus hitére térítené; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság. Már jó hét mérföldnyi úton tartott ez a beszéd, amikor végre Leó testvér nagy álmélkodással megkérdezte Szent Ferencet, így szólván hozzá: - Atyám, kérlek téged az Isten nevében, mondd meg tehát, miben van a tökéletes boldogság? Szent Ferenc akkor így felelt meg neki: - Amikor mi csuromvizesen az esőtől és összefagyva a hidegtől, mocskosan a sártól és elcsigázva az éhségtől, elérjük majd az Angyalos Boldogasszony kolostorát, s kopogunk a kapun, és a kapus mérgesen kinéz és megkérdezi: "Kik vagytok?", mi meg azt feleljük: "Ketten a ti testvéreitek közül", ő pedig így válaszol: "Hazudtok, közönséges csavargók vagytok, akik tekeregve a világon becsapjátok az embereket, és elorozzátok az alamizsnát a szegények elől, takarodjatok innen", és nem nyitja ki nekünk a kaput, hanem kint hagy ácsorogni a hóban és a lucsokban, dideregve és éhezve a késő éjszakában. Akkor, ha mindezeket a bántalmakat, ha mindezt a durvaságot és megaláztatást türelmesen, fölindulás és zúgolódás nélkül elviseljük, sőt alázattal és szeretettel azt gondoljuk magunkban, hogy az a kapus csakugyan jól ismer bennünket, is Isten adja a szót ajkára ellenünk; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság. - Aztán ha mi mégis tovább kopogtatunk, s ő dühösen kijön, és ránk rivall: "Pusztuljatok innen, hitvány gazok, menjetek az ispotályba,[20] mert egy falat nem sok, de itt még annyit sem kaptok, és ide ugyan be nem teszitek a lábatokat"; ha mi ezt is nyugalommal, sőt derűs lélekkel és szelíd szeretettel eltűrjük; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság. - Ám ha mi az éhségtől és a hidegtől sarkallva meg az éjszakának zordságától kényszerítve, mégis újból bezörgetünk, és esedezve kiáltozunk, és az Isten szerelmére kérjük, hogy nyisson ki nekünk, és bocsásson be bennünket, ő pedig fölháborodva így szól: "Semmirekellő gazemberek ezek, de majd megfizetek nekik érdemük szerint", és kijön egy görcsös bottal, megragad minket a csuklyánknál fogva, és leteper a földre, és alaposan meghemperget a hóban, és jól agyba főbe ver a bot boldogabbik végével; ha mindezeket mi békességgel és örömmel viseljük, az áldott Krisztus szenvedéseire gondolva, hogy iránta való szeretetből el kell tűrnünk a bántalmakat; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság. - Most pedig Leó testvér, halld a végső tanulságot! A Szentlélek mindazon kegyelmei és ajándékai közül, amelyekkel Isten az ő szeretteit elhalmozza, a legnagyobb adomány, ha önmagunkat le tudjuk győzni, és készek vagyunk Krisztus szeretetéért elviselni minden bántalmat és méltánytalanságot, minden igazságtalanságot és kellemetlenséget. Mert Isten többi ajándékával nem dicsekedhetünk, mivelhogy nem a miénk, hanem Istené; amint az Apostol mondja: Mid van, amit nem Istentől kaptál? S ha tőle kaptad, mit dicsekszel vele, mintha a magadé volna? De a nyomorúság és megpróbáltatás keresztjében bátran dicsekedhetünk, mert ez a mienk; ezért mondja az Apostol: Nem akarok másban dicsekedni, csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében. Akinek tisztelet és dicsőség adassék, mindörökkön örökké. Amen. Fioretti (Assisi Szent Ferenc Virágoskertje) n° 8. Nem mondhatom el senkinek, mikor, kinek, mivel segítettem. Azt sem mondhatom el, hogy kitől, hogyan kaptam kérésemre, első szóra számítógépet a gálospetri gyerekeknek. Azt sem mondhatom el, kitől kaptam egyhavi fizetésnek megfelelő pénzösszeget, hogy segíthessek. Azt sem mondhatom el, melyik roma családot, milyen összeggel támogatom havi rendszerességgel. De azt örömmel leírhatom, hogy van egy boldog, kitűnő bizonyítványt szerzett roma kisfiú, aki örül annak, hogy nem vagyok normális.

Volt egyszer egy Ász Família

A napokban talált rám a Facebookon Pisti, egykori növendékem. Ez indított arra, hogy visszagondoljak a Tiszadobi Gyermekvárosban töltött éveimre. Emlékszem, 1993 március elsején álltam munkába, tízfős fiúcsoportot kaptam Berkeszről, hogy neveljek Belőlük értékes embereket. Többségében 14 éves fiúgyermekek voltak. Még könnyes szemmel kisérte Őket nevelőjük, Ági Néni. Otthonunkként kaptuk, a kollégium földszintjén lévő, átépített betegszobát. Két női gyermekfelügyelőt kaptam segítőnek. Akkoriban a családias nevelés gyermekcipőben járt, többnyire elmélet maradt. Kitaláltuk a gyermekekkel, segítőimmel, hogy nevelési módszereinket, egy átlagos családéhoz igazítjuk. Volt önálló konyhánk, igyekeztünk nyersanyagokhoz jutni. Gyümölcsöt, almát, körtét a közeli szigeten gyűjtöttünk, segítettünk Gizike Kolléganőmnek felszedni a krumplit, ennek fejében kaptunk a termésből. A gyerekek nagy élvezettel tanulták kezeink alatt a konyhaművészet alapjait. Famíliánkban fokozatosan alakultak ki a különböző szerepek. Gizike Kolléganőm, tűzrőlpattant jelleméből fakadóan átvette az atyai szigort, én jámbor természetemből adódóan inkább voltam megengedő, elnéző, babusgató. A gyermekek között töltött idő végtelen boldogsággal töltött el, estére általában holtfáradtan zuhantam az ágyba. Együtt sírtunk, és nevettünk. A családot nem tudtuk pótolni, de mintát tudtunk mutatni, hogyan kellene működnie egy családnak. Voltak sikereink, kudarcaink. Előfordult, hogy elkeseredve éreztem, talán hiábavalóak erőfeszítéseim. Mostani eszemmel, egykori növendékeim jelzéseiből látom, hogy nincs a nevelésben hiábavaló erőfeszítés. Az eredmények többnyire egy emberöltő távlatából értékelhetőek. Nemrégiben Korzenszky Richárd Atyától hallottam: Minden embernek megvan a maga”hegye”, amire fel kell kapaszkodnia, hogy visszatekintve meglássa erőfeszítései értelmét, közel kerülhessen Istenhez.

Szegények vagyona

Sorra veszem, szombaton, Rakamazon készült fotóimat. Éves unokatestvér találkozónkon vagyunk túl. Olyan érzések töltenek el, mint a vagyonos embert, amikor megszámlálja kincseit. Nincs sem nekem, sem testvéreimnek nagyobb gazdagsága, mint testvéreink szeretete, az a szoros kapocs, amely erőssé tesz, még a legnagyobb megpróbáltatásban is. Mindegyikünk szemében ott látom ezt a gazdagságot. Ugyanez a fény csillogott Ilona, a nincstelen roma anyuka szemében, amikor egy hónapja meglátogattam gyermekeivel Barkán. Jókai Mór: Melyiket a kilencből című novellája jut eszembe, aminek filmváltozata számtalanszor könnyet csalt szemembe. Szombaton, Rakamazon nem történt más, csak örültünk egymásnak, megosztottuk örömünket, bánatunkat. Továbbadtuk gyermekeinknek elődeinktől örökölt családszeretetünket. Álljon itt egy idézet: „Elődeink drótján rángatott bábok vagyunk, és egy nap a saját gyermekeink veszik majd fel a mi drótjainkat, és kezdenek a táncba helyettünk.” George R. R. Martin

Porcinkula

Porciunkula népünk ajkán porcinkula, purcinkula, porcinkulabúcsú, Porcinkulai Szent Ferenc a franciskánus rend három ágának: a ferencrendieknek, minoritáknak és kapucinusoknak, továbbá a velük kegyelmi közösségben élő harmadrendnek legnagyobb ünnepe. Akik a rend történetét ismerik, jól tudják, hogy a S. Maria degli Angeli titulusára szentelt kis kápolnát, a Monte Subasio kamalduli remetéinek ajándékát Szent Ferenc mindennél jobban szerette. Ez volt az első rend, vagyis a férfiág bölcsője. Itt lett apáca Szent Klára, a női ág, vagyis a második rend társalapítója. Itt halt meg Ferenc testvér.* A kései legenda szerint, amelyről a Fioretti, sőt a Speculum Perfectionis, de még a mi, XIV. századból származó Jókai (Ehrendfeld)-kódexünk is még hallgat, egyszer Jézus és Mária jelent meg a kápolnában Ferencnek. Felszólították, hogy kérjen valami nagy kegyelmet. A Poverello azt kérte, hogy mindenki, aki ezt a templomocskát meglátogatja, teljes búcsút nyerjen. A kérést Krisztus helybenhagyta és Ferencet a pápához utasította. III. Honorius teljesítette Ferenc kérelmét és augusztus elsejének delétől másnap alkonyatig minden esztendőben teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a kápolnában megszabott feltételek mellett ájtatoskodnak. Porcinkula előtt* az Egyház csak egyetlen teljes búcsút ismert. Ez volt az Indulgentia de Terra Sancta, amelyet csak az nyerhetett el, aki valamelyik keresztesháborúban részt vett, vagy a Szentföldre indulókat támogatta. Az idők folyamán a Porcinkula-kiváltságot a Szentszék a világ minden franciskánus templomára kiterjesztette. A föltételek: gyónás, áldozás, a templom meglátogatása és hat Miatyánk, hat Üdvözlégy, hat Dicsőség elvégzése a pápa szándékára. Ez egy időszakon belül többször is elismételhető és a purgatóriumban szenvedő lelkekért is felajánlható.* A Porcinkuláról 1514 táján már a Lobkowitz-kódex is szól,* de a magyar kultuszról csak a barokk időktől kezdve vannak jelentősebb ismereteink, amikor Szent Ferenc tiszteletére kordaviselő közösségek, kordás társulatok (confraternitas cordigerorum) alakultak, így Pozsony (1630), Gyöngyös (1639), Szeged (1653), Szakolca (1653), Galgócz (Hlohovec, 1659), Hradistye (1659), Fülek (1665), Kassa (1667), Kecskemét (1690), Sebes (Šebastovce, 1690), Jászberény (1701) városában.* Ezek nem egészen azonosak az ősi harmadrenddel, amelynek szabályai szerint már a középkorban számos begina-, szesztra-közösségünk élt.* A XVIII. században hazánkban ez is újjászületik és terjedni kezd: Komárom (1724), Győr (1745), Szombathely (1763).* A kordaviselők számára írt Len Kötelecske* így fejtegeti a korda, vagyis vezeklő öv viselésének értelmét: Jelenti azokat a köteleket, kikkel a mi Üdvözítőnk a kertben megfogattatván megkötöztetett Jerusálembe vitetett, azután Pilátus házában kegyetlenül oszlophoz kötöztetett. Azért akik a Kordát éjjel és nappal testeken hordozzák, emlékezetet tésznek, hogy a Megváltónk nemcsak az oszlophoz kötöztetett, sőt egész étszakán is tartani méltóztatott: Azért aki reggel magát ezzel fölövedzi, reprezentálja és jelenti Krisztus Urunknak az oszlophoz való kötözését. Estve pedig mikor alunni mégyen és ágyára készül, jelenti Krisztus Urunknak megoldozását, minekutána kegyetlenül megostoroztatott volna, és nagy lankadt fáradtságát, mikor az oszlopnál földre esett volna… Mélséges alázatosságnak jeleit, mert megövedzvén magát ezzel, nagy bűnösnek és Isten törvénye megszegőjének vallja magát, az Isten előtt megismérvén szántszándékkal kötözi, hatalmába adván, kezében vetvén önnön magát, kegyelmet keres, hogy jövendőben megkötött kezekkel és lábokkal a külső sötétségre (az Isten igazságától megitéltetvén) ne vettetnék. A Purgatórium és idő szerént való büntetések leszállításának, sőt az örök kárhozattól való megoltalmazásnak is jele: mert hogyha Jerikó városában régenten amaz ablakon kifüggő karmazin színű sinór Ráháb asszonyt egész házanépével megoltalmazta a haláltul és minden veszedelemtül, (Jósue 2.) sokkal inkább ez a szent kordaöv, mivel a Krisztus Urunknak véres szenvedésének, az egész emberi nemzet váltásának jelei: ágyékát ezzel övedzvén, megoltalmazza őket az őrök haláltól, az purgatóriumnak kínjától afelől megmondott búcsúk által. Midőn szent gyónása után maga ájtatossága szerént cselekszik, azokat elnyeri. A három Csomó jelenti a Szentháromságot, kihez ragaszkodnunk köll, az hit, reménység és szeretet által. A Szeplőtelen Szűz Máriát is, mivel a menybéli Atyaistennek leánya, a Fiúistennek anyja és a Szentlélek mátkája. Innét e három csomók képzik és juttatják eszünkbe a Boldogasszonynak három kiváltképpen való nagy szívfájdalmát. Először: midőn hallotta, hogy éjtszakán az ő szerelmes Fia megfogattatott, kegyetlenül megkötöztetett, azután mikor keservesen a büntetésnek helyére követte volna. Másodszor: mikor a keresztfán függeni és keservesen meghalni szemlélte. Harmadszor: mikor a keresztfáról levévén csókolgatta, s koporsóba tévén, viszont elhagyta, keservesen siratván és nagy keserű fájdalomban, egész föltámadásig maradott. Az ő kedvesének mirrha kötését (Cant. I.) szívét általjáró fájdalomnak tőrével együtt (Luca. 2.) hordozta. Innét nem ok nélkül mindenik Miatyánkhoz az angyali Üdvözlet adatik (mint följebb megmondatott) a Boldogságos Szűz Máriának szívében égő fájdalmaknak emlékezetiért, némelyek pedig a kordaövet öt kötéssel és csomókkal hordozzák Krisztus Urunk öt mély sebeinek emlékezetire. Megértvén tehát a kordában e titkos dolgokat foglaltatni, senki ne restellje, se nem szemérmeteskedjék azt hordozni, nemcsak belső, de láthatóképpen is; mindazonáltal kinek-kinek ájtatosságára és szabadakaratjára hagyatik. Bővebb adataink is vannak a kordás közösségek (confraternitas seraphica) Sopron és környékén való virágzásáról. Német anyatársulatok: Sopron, Rákos, Nyék, Keresztúr. Magyarok: Fertőszentmiklós, Iván, Lövő, Nagycenk. Valamennyinek több leánytársulata is volt. A tagok tartoztak az övet ruhájuk alatt állandóan viselni. A szegényeknek nem kellett érte fizetniök.* A beöltözés külföldi analógiákból következtetve, ünnepélyes lehetett.* Erről hazai följegyzések egyelőre nem ismeretesek. A soproni társulat újholdvasárnap misén és a Szentháromság-szobor körül körmeneten vett részt. Élén egy szőrzsákba öltözött, vándorbottal járó tag haladt, jelképezve a földi vándorutat a mennyei haza felé. Szintén szőrzsákba öltözött tag vitte Szent Ferenc szobrát, utánuk a szerzetesek, a pap az Oltáriszentséggel, meg a hívek. A Porcinkula búcsúkiváltságát néhány franciskánus kolostor-, illetőleg templombeli barokk ábrázolásunk (Esztergom, Szabadka, Eger, Rozsnyó, Szendrő) is megörökítette. Szabadkán a Szentháromság előtt Mária és Ferenc hódol. Az Atya kordát ereszt le a Szűzanya segítségével Ferenc és Páduai Szent Antal kezén át a purgatórium tüzében szenvedő lelkek számára. Pozsonyi templomuk Szent János-kápolnáját a hívek holtak kápolnájának nevezik, az 1591-ben odahelyezett oltárképről, amelyen Ferenc a kordájával menti ki a lelkeket a tisztítótűzből. Az érsekújvári kolostor társalgójában Ferenc a kordával, Domonkos pedig az olvasóval köti át, vagyis oltalmazza a világot. Fülek (Filakovo) kolostori képén Jézus a kordát Ferencnek és Klárának nyújtja. Ők juttatják el a hívekhez. Porcinkula ünnepét választotta titulusul Nyírbátor minorita temploma (1717), legújabban pedig Káptalanfüred. A Porcinkula-hagyományt a jozefinista szellem elsorvasztotta*, a hazai ferencesek is alig törődtek vele. Orosz István Fiorettitől ihletett önéletrajzában olvassuk,* hogy a múlt század nyolcvanas éveiben saját buzgóságából hogyan támasztotta föl a jászberényi kultuszt. 1883-ban néhány buzgó éltes asszony megkérte, menjen el velük Jászberénybe a purcinkulai búcsúra, a barátok templomába. „Előttevaló nap reggel elindultunk és már délre odaértünk egy bizonyos házhoz, akinél ők szoktak megszállásolni, mert még akkor nekem nem volt ott ismerősöm. Megpihentünk és délután öt órakor mondják, hogy menjünk a templomba, mert már hat órakor megkezdődik az ájtatosság. Elmentünk és mikor odaértünk, elig vannak húsz, vagy huszonöten. Én magamban mondom: Istenem, hát micsoda búcsújárás lehet itt? Ilyen kevés nép!… nekem nagyon megtetszett ez a búcsú és azon törtem a fejem, hogy tenném én ezt a búcsút híressé, naggyá. A nyári munka megszűnt, bekövetkezett a tél, ráértem esténként olvasgatni, vagy írni. Elővettem Szent Ferenc életét, azt végig olvastam. Megértettem belőle, hogy Szent Ferenc mindég a nagy bűnösökért imádkozott és a szegény purgatóriombeli lelkekért és hogy a római pápa előtte való nap hat órától kezdve másnap hat óráig engedett teljes búcsút, aki meggyónik, megáldozik. Ezeket megértettem. Elhatároztam magamban, hogy felfogom és virágzóvá teszem ezt a búcsút. Azonnal hozzáfogtam és minden oltárhoz és minden szoborhoz, aki ott a barátoknál van, mindegyikhez külön új imát és éneket készítettem. Mégpedig csudálatosképpen, mert esténként készítettem. Sokszor megtörtént, hogy a kedves nőm sírva kért, hogy már feküdjek le, mindjárt megvirrad. Igen, de én magamról megfeledkezvén, mert másodmagammal voltam. Este mikor belefogtam, egy szerzetes mellém állt, ő diktálta mindég, hogy mit írjak és csak mikor hajnalra harangoztak, akkor tűnt el mellőlem. Hogy ki volt, azt én nem tudom. Azután én is lefeküdtem, de aludni nem tudtam. A kedves nőmnek mondottam, hogy nem látott-e valamit. Ő azt mondotta, hogy egy árnyékot látott az asztalnál, mást semmit. Elkészülvén a szép ének, imafüzet és én azt letisztáztam. Következett a másik évben a purcinkulabúcsú, augusztus másodika. Jászberénybe elmentem a búcsúra, de már akkor nem az öregasszony végezte, hanem én fogtam fel és végeztem a legpompásabban, úgyhogy mindenki csodálkozott rajta és nem győztem szabadulni. Mind azt kérdezte, van-e olyan ének-, vagy imakönyv eladó. Én mondottam, hogy majd a jövő ilyenkor kaphatnak. Úgy is lett. Kinyomattam és már a másik évben ők várva várták. Mindenkinek jutott belőle. De már akkor több nép jött össze, úgyhogy azután nemcsak a jászberényiek voltak, hanem az egész környékből, községekből kereszttel, lobogóval jöttek a purcinkulai búcsúra. Három, vagy négyezer lélek megjelent. Csak gyónók és áldozók voltak egy pár ezren. Én mindég jelen voltam arra a napra, hacsak valami baj vissza nem tartott. De ha már ott nem voltam, a nép meg volt szomorodva. Ők magok beszélgették el egymásnak, hogy nekik akkor olyan, mintha búcsú nem volna. Igazán mondják, mert én nékik olyan voltam, mint őrző angyalok. Most, 1912-dik évben is működtem közöttük. Többen voltak most is egy négyezer léleknél. Most már hála Istennek, az egész környék, város, falu népei sietnek a purcinkulai búcsúra Jászberénybe. Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve mindörökké. Amen.” A harmadrend a nagy franciskánus reform (1897) óta hazánkban is újjászületett. Tagjai megtalálhatók a társadalom minden rétegében. Legtöbb városunkban, falunkban a legújabb időkig virágzott kisebb-nagyobb harmadrendi közösség, amelyet a legközelebbi ferencrendi kolostor irányított. Érthető tehát, hogy a porciunkulabúcsú a barátok: ferencesek, minoriták, kapcinusok minden templomát erre a napra szakrális centrummá tette, ahova a harmadrendiek messze környékről elzarándokoltak, mintegy hazatértek a kolostor egyességébe. A kordás, illetőleg harmadrendi társulatok már a barokk időktől kezdve a maguk falujának templomában is iparkodtak a rendi szentek: Ferenc, Antal, Erzsébet, továbbá a rend-kezdeményezte kultuszok: keresztút, betlehem oltárának, illetőleg képmásának fölállításával franciskánus légkört teremteni. Együttes hatásuk a ferences ihletésű népi jámborságban itt-ott most is él. Forrás: Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium