Koncz Ádám: Mindenszenteki harangszó

Könny és mosoly: in memoriam Horváth Mária Flóriána Horváth Mária Flóriána, tolnai származású szerzetesnővérnek, a Miasszonyunkról Elnevezett Szegény Iskolanővérek rendtagjának messziről indult az útja Isten felé. Jó pár évvel ezelőtt egy teljes oldalt betöltő interjút készítettem vele a Tolnai Hírlap hasábjain, „Ajándékká válva” címmel, ami előtt egy egész délelőtt beszélgettünk. Mégsem mondott el mindent – vallotta be pár évre rá, egy újabb találkozásunkkor -, volt az életének egy szakasza, a kezdet, amit szégyellt, takargatott, elhallgatott. - Mielőtt meghalok – mondta ekkor, utóbb – szeretném még elmondani neked, azt, amiről akkor nem beszéltem, mégpedig azt, hogy én egy istentagadó és harcosan vallásellenes családból jövök. Apám a ’19-es kommün idején, vöröskatonaként került Pestről, Tolnára, anyám pedig egy faddi, törvénytelen kapcsolatban megesett, református cselédlány volt, aki nem csak apámmal, de annak proletár eszméivel is rokonszenvezett. Hogy miért fontos ezt most még elmondanom? Mert ahogy visszanézek az életemre, talán a legfontosabb tanulságot hordozó életrajzi adatom ez: Istennél semmi sem lehetetlen! Azóta, az idén, ő is az égi hazába költözött. Hosszú, munkás élete maga volt a szolgálat, amit ez a rovat nem részletezhet. Így, távolodó alakjának csupán egyetlen mozzanatát villantjuk fel, ahogy túl a 90. életévén, budapesti rendházuk előtt, kis kosárkájából, az apácák reggeliző asztalának kenyér maradékát osztja ki a hajléktalanok között. Így esett meg vele egy szép napon, hogy kilépvén a rendház kapuján, nyomban egy belvárosi filmforgatás kellős közepébe toppant, ahol a torzom-borz hajú, kopott farmernadrágos, amerikai operatőrt is hajléktalannak nézve, szíves szóval kínálta meg a kenyérmaradékból. Az először értetlenül nézett rá, majd angolul morgott valami „menjen a francba” félét, ám a nővér ártatlan, naiv mosolya meggyőzte, hogy itt nem provokációról van szó, megértve, hogy ő most a szeretetnek annak az asztalánál áll, amely előtt minden ember egyenlő. Leállította hát a forgatást - és ahogy utólag elmesélte – könnyes szemmel „áldozott meg” a kenyérkékből. Hogy a csöveseknek, vagy neki volt-e erre nagyobb szüksége, az eset után komolyan elgondolkodtatott. Ez a faladat volt Mária néni utolsó szolgálatainak egyike, ahogy ez a mosoly maradt meg utána is. És ez ragyogta be a temetését is, ahová egy négytagú tolnai küldöttség utazott, utolsó útjára elkísérni. Most hogy Halottak Napja közeledtén számolgatom, hogy hány mécses is kell majd, ha a béke kertjébe kimegyek, őrá is gondolok, amit képletesen itt gyújtanék meg, őneki, közzétéve egy régi indiai mondást, ami nagyon ideillik: „Amikor megszülettél, a közeledben mindenki mosolygott, csak te sírtál. Úgy élj, hogy amikor eljön az utolsó órád, és a közeledben mindenki sírni fog, te mosolyogva mehess el!” Dicsőség a Fennvalónak, hogy ez neki sikerült! ká