Böjte Csaba: Év végi gondolatok a hegyekből

Olyan sok emlék kóvályog bennem

Böjte atya: év végi gondolatok a hegyekből

Kimentem Kismuncselre, a Kárpátok déli vonulatára, hol egy elfelejtett kis bányásztelepülés mint az elmúlt évek mementója roskad bele a tájba. Eljöttem ide, Isten háta mögé, ahonnan mindenki elmenekült, válaszért, megvilágosodni.
Tél van, ropog a hó a talpam alatt. Minden lépés jólesik. Sétálok a létben! Vagyok! Számlálatlanul telnek a percek! Elindultam, és elindulnak bennem a gondolatok. Megfogalmazom.

Az első érzés, mely hívatlanul belém költözött: milyen csodálatosan tiszta és finom itt fent a hegyekben a levegő! A nagyvárosban minden egyes lélegzéssel tüdőnkbe beáramlik a társaink tüdejét megjárt, a kipufogó gázokkal, porral, füsttel fűszerezett massza. Itt a hegyek között érzem a friss levegő ízét, zamatát, amit harapni lehet, szinte herseg a fogam között a tiszta életerő. Minden egyes légzés ajándék. Jólesik levegőt venni, tüdődön keresztül eggyé válni a tiszta természettel. Behunyt szemmel a bensőmön keresztül érzem a tájat, a hegyeket, a havas fákat. Néhány légzés, és már biztosan tudom, hogy élek, hogy jó helyen vagyok.

Mint tikkadt vándor miután a tiszta hegyi levegőből oltottam szomjamat, eszmélődő figyelmem a két szemembe költözik. Csodálom fentről, a gerincről a kilátást! Tekintetem csak ugrál a ragyogásban, mint újszülött kisbárány a tavaszi zsongásban. A horizont széléig ‒ megszámláltam ‒ nyolc hegygerinc ágaskodó hullámtaraja lakja be otthonosan ezt a csodálatos világot. Mindenik hegyfolyam ugyanolyan, és mégis egészen más. Játékos szeszéllyel hullámzik a vörösbe hajló, szép, szürke bükkerdővel borított hegycsúcs, majd aléltan a mélybe hull, hogy amott szilajon ágaskodva, komor zöld fenyőerdővel borítva újból az ég felé törjön. A táj minden egyes hajlata pajkosan más! A Kárpátok a jó Isten földre álmodott szimfóniája! A hegyvonulatok, mint szemérmes lányok, könnyű stólájukkal a reggeli áttetsző ködben incselkedve elragadják a tekintetem, és megbabonáznak. Vég nélkül kell gyönyörködni bennük! Állok és nézem a csodát. A Nap a vállam felett velem együtt fürdeti arcát a szelíd kis dombokban, melyek a látóhatár szélén szilaj bércekké nőnek, ő is lágyan körbehordozza ragyogó tekintetét, felfénylik áldó sugarától egy-egy tisztás, erdőfolt, hegygerinc.

Nézem a tájat, ez Erdély, az én szülőföldem, és bár nem teltem be a látottakkal, mégis lassan figyelmem a fülembe vándorol. Csend van, a lakott élő világ csendje vesz körül, melyben zavartalanul otthonra talál a játszadozó könnyű szellőben lengő ágak lágy nesze, a távolban párjukat hívó madárkák dala, és a tétova lépéseim alatt ropogó hó. A fülem is jelzi, jó nekem itt, a testvéreim között a természetben otthon vagyok!

Barangolok az elhagyott tájon, felettem az istenadta tiszta, csodaszép, kék ég, minden légzés egy harapás az egészséges friss levegőből. Taposom az araszos hó alól kitüremkedő, lekaszálatlan füvet, kerülgetem a széthordott épületek törmelékét. Itt egy lépcső, mely nem vezet sehova, hisz mögötte egy gödör ásítozik, amott egy szilaj kis kéménydarab áll ki a földből, kormos belseje érdekes színfolt a fehér ragyogásban. Megállok egy-egy galagonya- meg hecsedlibokornál, vörösen izzanak a termések a napfényben. Nagyon jó rágcsálni fagycsípte, savanykás gyümölcsüket, egyszerű ízek, sok vitaminnal, életerővel! Az ingyen lakomán kosztos társaim a cinegék. Felettem vijjogva köröz egy héja, csodálkozik, hogy embert lát itt, ahol annak idején egy kisváros állt. Igen, tizenöt éve még minden váltásban négyszáz bányász ereszkedett a föld alá, hogy felvegye a harcot a sziklában lapuló uránérccel, hogy verejtékes munkával kenyérré váltsák a halált. A téli friss hó a ragyogó napfényben szépen öltöztet, és mindent sejtelmesen eltakar. Nem fáj ez az elmúlás!

Bejárom hajdani kis plébániám területét. Én tudom, hogy itt, e szederrel befutott romhalmaz valamikor pékség volt, amott, ahol az a pár törött tégla vöröslik a napfényben, ott állt az óvoda, arrébb, szép sorjában az iskola, a posta, az orvosi rendelő. Lentebb, ránehezedve a tájra az irodák álltak, föléjük tornyosult az akna szájában a torony a felvonó dobjával. Most semmi, málló fundamentumok, a hó alól kikandikáló törmelék és itt-ott néhány kis lakóház. Az intézmények közül egy ablaktalan vak épület áll még, a kocsma, de mára már az is feladta létét, romosan várja a végzetét, tavasszal téglákra szedve elhordják nyomtalan.

Sétálok, körülöttem a szép fehér hó alatt a hallgatag történelem. Olyan sok emlék, élmény, kérdés kóvályog bennem! Az egyik hosszú lakóbarakk végében egy kis kápolna állt. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt még az volt a legnagyobb gondunk, hogy nem férünk be mindannyian év végén hálát adni a nagy Istennek. Abban az évben, 1995-ben, emlékszem, ötvenkilencen gyűltünk össze a misére, a kápolna végében a hosszú folyosón emberek álltak, és imádkoztak. Aztán bezárt a bánya, az emberek vártak egy darabig, majd tétován elszéledtek, s velük olvadt a városocska, mint tavaszi hó a napfényben.

Most megint év vége van, és pénzügyi válság, és úgy tudom, hogy akik elmentek innen, sajnos, azok sem értek haza. Adományokat hoztam. Körülbelül tíz lélek él itt, öt ajtó mögött. Mindent szétosztok, végül egy zsák plüssállatocska maradt: maci, béka, elefánt, egérke, zsiráf. Nagy az öröm, ők az én itthon maradt testvéreim.

Elbúcsúzom, elindulok hazafelé, de a lábamnak nem akaródzik lemenni a hegyről. Válaszokért jöttem, de csak kérdések kóvályognak bennem. Miért mennek el innen az emberek? Miért jobb egymás hegyén-hátán tülekedni a nagyvárosokban? Nagyapám még adót fizetett a föld után, az állatok után is kvóta volt kivetve, mit le kellett adni. Most mindenért támogatást osztogatnak, és mégis elhagyott a vidék. Támogatást kap az, aki lekaszálja a szénát, és támogatást kap az is, aki állatot tart. Szabadon lehet gazdálkodni, azt vethetsz, amit akarsz, és mégis megműveletlenek a földek! Tudom, hogy így van, hisz mi tartunk huszonöt tehenet, nincsen saját legelőnk, lent a Maros partján vannak egész nyáron az állatok, de senki nem kérdi meg, hogy kié ez a csorda. Itt fent is rengeteg legelő van, nyáron derékig ér a szép, havasi széna, mégsem kell senkinek, majd tavasszal meggyújtják, és ég minden, mint a tatárjáráskor. Hihetetlenül sok a hecsedli, a felhagyott legelőkön mindenütt ott vöröslenek a bokrok, a sok érett gyümölcs pompázik a téli napsütésben, nem kell senkinek. Egész nap itt voltam a hegyen, mögöttem a nagyváros, az út szélén rohad a fűtésre jó száraz hulladék, de egyetlen tűzifával rakott szekeret nem láttam. Nézem a végtelen tájat, és nem látok szénaboglyát, gazdasági épületet, a hóban nincsenek elkószált jószágok lábnyomai.

Bandukolok a hóban! Múlóban az év, az Úr 2011. esztendeje! Az, ami ma Kismuncsel, az lesz holnap egész Kelet-Európa? Elmennek fiataljaink, és a magukra maradt nyugdíjasok lassan felélik környezetüket?

Szép a táj, lakható, a föld terem, gazdag, barátságos, úgy érzem, hogy csak belőlünk fogyott el az életerő! Miért jó a sokmilliós városba menni, jobbágyként taszítani mások szekerét? Haláltáncot jár a világ!? Pedig mindenki érzi lelke mélyén, hogy vágyik a szülőföldjén egy kis otthonra, családra, kacagó vidám gyermekekre, unokákra. Vágyik gyümölcsfákra az udvaron, virágzó rózsatőre a szelíd kispatak partján, és mégis a fülledt nagyvárosok csillogó reklámjait bámulva, bambán menetel, kiszolgálva a fogyasztás telhetetlen isteneit. Persze mindent meg lehet magyarázni, van válasz bőségesen, de valahogy itt olyan meztelenek azok a városi válaszok. Itt a hegyen a ragyogó, istenáldotta szép tájban bennem csak kérdések fogalmazódnak meg. Őseink ezer évvel ezelőtt talán százezren sem voltak a honfoglaláskor, és csak innen, Erdélyből ‒ sokak szerint ‒ az elmúlt húsz év alatt 400 000 ember ment el. Miért?! Ki számolja azokat, akik elmentek, és ki tartja számon azokat, akik itthon maradtak?

A bőségesen csordogáló kérdések elől félreállok, nézem a tájat, gyönyörködöm. Szép a szülőföldem! Egyet tudok, én egészen biztos, hogy itthon maradok, és az új esztendőben konok kitartással újból elindulok!

Szeretettel, Csaba t.
Forrás:mindennapi.hu

Romhányi József: Körkérdés a kutyákhoz: Miért ugatják a teliholdat?

Magyar kuvasz:

- Úgy tudja, ezt nálunk meg sem engedik?
Csaholhatom reggelig!
Magát rosszul informálták, azt hiszem,
mert ugatni szabad nálunk, csak harapni nem!
Orosz lajka:

- Hogy ne nôjön! Nincs rá keret.
Vakkantgatom csak a felet,
mert látom, már mértéktartó.
Nem nyikkanok, ha már sarló,
s ha még a kalapács is felkúszna, halkan -
csóválnám a farkam!
Német juhász:

- Hogy miért? Kétfelôl is meg lesz ugatva,
Mivel keleten kél és átmegy nyugatra.
Bôven indokolja mind a két eset,
hogy átugassanak illetékesek!
Angol bulldog:

- Ugyan! Sosem ugat egy jól nevelt angol,
ha éjjel barangol!
Tudom, honnét valók az ilyen álhírek:
...Írek!
Ír szetter:

- Ôrfalkáink ma még csupán csaholnak,
de elkapjuk azt a holdat maholnap.
Ki is sütjük még este
angolosan véresre...
Kínai csau-csau

- Mi teng-leng fenn? Az ellenség kéme!
Link csel csak. Egy nagy ugrás, és vége!
Svájci bernáthegyi:

- Válaszom

nemleges. Félfüllel hallottam
valami ilyesmit a magas Alpokban.
Hogy én is ugatnám éjszaka, azt kétlem.
Esetleg majd egyszer, kényelmesen, délben!
Keverék kiskutyám:

- Holdügyekhez még csak nem is konyítok.
De mert zavaros az égbolt,
annyi fent az apró kémhold,
félelmemben vonyítok!

Év forduló

Az év utolsó napjai csendben telnek.
Nagy boldogság volt számomra, hogy családom meglátogatott.
Megérkezett a karácsonyi mákos bejgli.
Meglepetésként sógorom, Laci egy felturbózott asztali számítógépet hozott.
Beüzemelte, még kicsit nehézkesen használom, de a jövőt tekintve bizonyára megkönnyíti, fejleszti képességeimet.
A jövő kilátásaival családunk is egyre többet számol.
Laci elmes

Elmesélte,hogy az új évtől megszűnik munkája.
Arankamesélt a gyerekek karácsonyáról.
Bár a Gyermekvédelmi Központ napi gondokkal küzd, támogató, jóakaratú emberekből nincs hiány.
Hollandiából évek óta támogatást kapnak egy keresztény alapítványtól, a napokban Németországból érkezik adomány.
A KUL Alapítvány itthonról segíti gyermekeinket.
Aranka keserű szájízzel említette, hogy munkatársakat kellett elküldenie, az Ő sorsa is kérdéses.

Hihetetlen nagy kaland találkozni Istennel

Böjte Csaba: Adj Uram Prófétákat nekünk!

Hihetetlen nagy kaland találkozni az Istennel

"Íme az ajtóban állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, és vele vacsorázok, és ő én velem." Jelenések könyve 3, 2o
A Pápa Úr újból és újból világunk „újraevangélizációjáról" beszél. Többször is szólt arról, hogy a civilek, a világi hívek bátrabban induljanak el a Krisztus Urunk által mutatott úton! Bölcs tanács, mert a világunkat megújító reformok mindig is lentről indultak el. Valóban az Ószövetség prófétáinak nagy része nem a hivatalos papi rendből kerültek ki. Ugyanez elmondható a Krisztus születése utáni nagy egyházi reformok elindítóiról is. Nem teológiai alapképzés segített nekik abban, hogy alázattal leboruljanak az élő Isten előtt, és a megtapasztalt, megélt igazságok fényében megújítsák az Egyházat. Civilek, világiak voltak legtöbben az elmúlt korok prófétái, még akkor is, ha később az egyház alázattal fel is ruházta őket szerzetesi, diakónusi, papi feladatokkal.

Karácsony ünnepén, a világunk számára Istentől ajándékképpen prófétákat kérek. Olyan emberekért, férfiakért és nőkért imádkozom, akik alázattal képesek megnyílni a szívünk ajtaján kopogtató Szentháromság előtt. Akik képesek mindent félretéve, csendben, nyitott fülekkel meghallgatni az élő Istent, és képesek alázattal, hitelesen, Teremtőnk akaratát közvetíteni embertársaiknak.

Hiszem, hogy van válasza a jó Istennek a mai kor kérdéseire! Hiszem, hogy az aki megajándékozott bennünket a szánkkal, a füleinkkel, az képes érthetően szólni is hozzánk, kiutat mutatni a világunkat sújtó megannyi krízisből. Biztos, hogy van tovább! Hiszem, hogy egyéni, de közösségi létünk sem sodródott végérvényesen zsákutcába, az aki a semmiből életet adott nekünk, az képes is tovább vezetni bennünket a történelem kanyargós útjain.

A mai kornak arra lenne szüksége, hogy megrázó erővel megszólaljanak az Isten szeretetében, áldott jelenlétében megújult "álomlátók", és hitelesen, az Isten akarata szerinti holnapot ne csak elénk tárják, hanem kitartó, alázatos, bölcs tanításukkal, annak megvalósítására buzdítsanak is bennünket. Istentől kapott hegyeket mozgató erejükkel lelkesítsenek, hogy merjük vállalni az utat, a verejtékes munkát, mely Isten országába vezet!

Hihetetlen nagy kaland találkozni az Istennel, neki szeretetben munkatársai lenni! Karácsony korokon áthangzó tanítása, hogy ez lehetséges: Isten és az ember képes egy asztalhoz ülni! Akár istálló barlangok szűk otthonában képes az Isten az emberrel párbeszédet folytatni. Oly sok sodródó, áldott nagyszerű fiatal van, Uram, alázattal arra kérlek, hogy szólíts meg, ne csak kopogtass, hanem zörgess, dörömbölj, hogy meghalljuk hívó szavadat! Karácsonyi csendben Istenünk szólíts meg bennünket!


Szeretettel, Csaba t.
Forrás:mindennapi.hu

Karácsony harmadnapján

Az év utolsó napjaiban megállítjuk az időt.
Nyolc napig örvendezünk a Megváltó jöttének.
Ágnessel „kibontottuk” ajándékunkat, színházba mentünk.
Kodály: Háry János daljátékát néztük meg a Csokonai Színházban.
Csodás díszletek, jelmezek, művészi előadók tették emlékezetessé az estet.
A felcsendülő dallamok erősítették az érzést:
Örülök, hogy magyarnak születtem!

A világi hívek szerepéről

Cantalamessa: a világi hívek az egyház nukleáris energiája
2011. 12. 23. 17:14 -
Az evangéliumtól áthatott laikus úgymond „megfertőzhet” másokat.
Az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában Raniero Cantalamessa kapucinus pénteken reggel 9 órakor megtartotta utolsó adventi prédikációját a Szentatya és a Római Kúria tagjainak részvételével.

Elmélkedésének középpontjában a szekularizált nyugati világ evangelizációjának főszereplői, a világiak szerepe állt. A posztkeresztény világot szerinte három dimenzió jellemzi: a tudományosság, a szekularizáció és a racionalizmus. Mindhárom tendencia közös gyökere a hit válságában található.

Cantalamessa feltette a kérdést: Talán a keresztény hit újra visszatér Európába azokból az országokból, amelyeket korábban evangelizált, ez alkalommal azonban nem északról, mint a barbár inváziót követően, hanem délről? Cantalamessa utalt a Szentatya beszédére, amelyet csütörtökön intézett a Római Kúria tagjaihoz. Ebben a pápa kiemelte, hogy az a hit, amellyel Afrikában találkozott, sokkal élőbb és örömtelibb, mint amit nyugaton tapasztal meg az ember.

A nukleáris energia hasonlatából kiindulva a Pápai Ház prédikátora megállapította, hogy a világi hívek az egyház számára egyfajta nukleáris energiát jelentenek spirituális értelemben: az evangéliumtól áthatott laikus úgymond „megfertőzhet” másokat. Mivel a papság négyszázezres számához képest a világi hívek több százmillióan vannak, valóban döntő szerepet játszhatnak az evangélium világosságának terjesztésében a világon. Ami még elismerésre méltóbbá teszi a világiak által végzett hithirdetést, az sokszor az, hogy ingyenesen végzik, gyakran saját pénzükből áldozva rá.

Végül Cantalamessa rámutatott a család fontosságára az evangelizációban. Az első evangelizáció ugyanis az otthon falai között kezdődik.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Reményik Sándor: A karácsonyfa énekel

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
Ó csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán.

Mindegy, hogy mi lesz velem azután,

Kolozsvár, 1921 karácsony