Böjte Csaba: Merjük kérni a csodát

Általában megfontoltan "komoly" dolgokat kérünk a jó Istentől, csak olyanokat, melyek igenis nagyon fontosak, szükségesek. Mi papok is arra bíztatjuk a híveinket, hogy igenis csak "komoly", lényeges dolgokban lehet kérni Isten segítségét. Persze ez azt is jelenti, hogy sokszor mi magunk is egymáson csakis "komoly" dolgokban vagyunk hajlandók segíteni. Sokszor rácsodálkoztam a Kánai menyegzőre, Jézusra és az ő drága édesanyjára, a fia által csodát tevő Máriára. A Szűzanya diszkréten félrehívja a fiát és jelzi, hogy baj van, elfogyott a bor. Jézus Mária kérésére több száz nagyon jó minőségű borral ajándékozza meg az
embereket. A mai jólfésült világunkban biztos botrány lenne, hogy egy szent, egy komoly egyéniség nyilvános fellépését azzal kezdené, hogy egy jókedvű, vidám társaságot megajándékozna sok-sok liter borral.
Döbbenetes: Hisz bor nélkül lehet élni! De amúgy is már a lakodalomra beszerzett bor elfogyott, eleget ittak?! De azt is mondhatnánk: jó-jó legyen bor, de 15-2o liter bőven elég, és kész, aztán józanon szépen, mindenki menjen haza. Engem újból és újból megdöbbent Istennek ez a határtalan nagyvonalúsága, túláradó jósága, parttalan szeretete. Nem szűkmarkú az Isten, és nem is idegesen pánikoló, hogy: "jaj mi lesz, ha az emberek talán többet isznak? Majd az ég angyalai mit fognak mondani ha itt nekem ezek dalolva reggel elindulnak haza felé?"
Istennek ez a nagyvonalú jósága, a jelentéktelen, marginális dolgokban is megnyilvánuló szeretete arra ösztönöz, hogy ne csak a lényeges, igazán fontos dolgokban legyek az embertársaim szolgálatára, hanem sokszor a kis dolgokban is, a semmiségekben is szeressem őket. Soha nem felejtem azt a szép napot, mikor először mentem el mint kispap az elmekórházban. Volt egy nagyon beteg néni. Akkoriban a kommunizmus végső éveiben sajnos az őrjöngő betegeket lánccal kötötték az ágyhoz. Szegény beteg nagyon ápolatlan volt, nagy kajla körmei idétlenül töredezve meredeztek és én szépen neki álltam levágni azokat. A vergődő néni, pillanatok alatt lecsendesedett, és szeretettel hagyta, hogy a magam férfiúi ügyetlenséggel levágjam a körmét és megigazítsam a haját, a kendőjét. Nagyon szép barátság szövődött köztünk. Sokszor biztatva mondotta, hogy csak semmiért ne aggódjak, "mert ő mindenben segítségemre lesz..." A néni már rég meghalt, de én úgy gondolom, hogy e kis "semmiségekkel", - hisz mind vékonypénzű kispap én anyagi dolgokkal nem tudtam öt megajándékozni, - egy igazi jó barátot találtam benne.
Hiszem, hogy ez a sok szenvedésben megtisztult lélek majd velem, "védencével" szembefog jönni az utolsó ítéletkor. Mostanában is sokszor kérem az én "névtelen szentem" közbenjárását egy- egy gondomban, bajomban. Egy másik kedves történet is eszembe jut. Húsvét másodnapján néhány fiammal mi is elmentünk locsolni. A város szélén a nagy szemétdomb mellett több szegény család is lakik. Ott él egy kis viskóba egy fogatlan öreg koldus asszony is. Én azelőtt többször is voltam nála, élelmet, ruhát, "fontos" dolgokat vittem és még "fontosabb" tanácsokat adogattam nekik.
De ezen a szép tavaszi napon, nem vittem semmit, csak megálltam a rongyaiban görnyedező néni előtt és szépen, ahogyan illik egy férfinak a nővel szemben, megszólítottam a mamát és megkérdeztem, hogy: "hallom hervadozik a virágszál, szabad-e locsolni? A néni megütközve mondta: "Ó, atya, ne butáskodjon...." Én mosolyogva ránéztem. Majd a néni, mint egy szemérmetes nagylány, szépen kiegyenesedet, felém fordult, és láttam, hogy a szemében megcsillan egy könnycsepp. A "fiaim" is elmondták a kis versikéjüket, és szépen megöntöztük a nénikét. Soha se feledem el, ahogyan az a fogatlan arc elpirult, majd a néni eltűnt és a rongyai közül elővarázsolt egy szép piros almát, hogy megköszönje azt, hogy emberként fordultunk feléje. Kis dolog, néhány kölni csepp és egy piros alma, de én úgy éreztem, hogy a felebaráti szeretetnek egy hihetetlenül szép, új útja nyílt fel előttem, az emberség útja, hol már nem létfontosságú dolgok, cserélnek gazdát a bürokrácia szabályai szerint kitöltött papírformák szerint, hanem ember találkozik a hús vér emberrel, a testvér a testvérrel.
Csodálom Mária figyelmességét, hogy az emberek gondjait megérzi, és Isten segítségét tudja kérni, még egy ilyen mellékes kis dologban is, ahhoz, hogy egy jól induló lakodalmas buli jól is végződjön. Adná az Isten, hogy egymáshoz ne csak drága, létfontosságú adományokkal "törődjünk", hanem a magunk egyszerű kicsinységében is tudjunk egymásnak társai lenni a bajban. Merjük egymást megajándékozni egyszerű kis dolgokkal, egy nyugodt sétával, vagy egy vidám, vasárnap délutáni römi játékkal, vagy ha annak látnánk szükségét, talán azzal, hogy megiszunk a másikkal egy kávét, vagy jó hideg sört.

Szeretettel,

*Csaba *

Csaba Testvér a tanítványok feladatáról

Böjte Atya a tanítványok feladatáról

Konkoly a búza közt: mi legyen vele?

Nincs számonkérés, kerekasztal-megbeszélés, történtek kielemzése, munkaszerződések felbontása, de nincs duzzogó félreülés vagy lihegő bosszú, egyszerűen Jézus nem foglalkozik a „konkollyal", Ő szeret, és jóságosan megéli a maga százszoros, ezerszeres áldást adó mindennapjait.

Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle a konkolyt? 
(Máté 13, 28)

A vasárnapi evangéliumban, a mi Urunk Jézus Krisztus arról beszélt, hogy a szántóvető elment és jó magot hintett a földbe, de éjjel a gonosz is eljött és elhintette ő is a maga „konkolyát", a gyomot, a burjánt. Jézus nem akar bennünket félrevezetni, nem azt mondja, hogy csodálatos, fenékig tejföl ez a világ, hanem kimondja, amit mindnyájan amúgy is tapasztalunk naponta, – szép világunkat a problémák, bajok, gondok, bűnök csúfítják el. Így igaz, látjuk, érezzük lépten-nyomon, a kisebb-nagyobb problémákat a társaink életében, a visszásságokat környezetünkben, a hibákat, tévedéseket az élet minden területén, és sajnos érezzük annak sokszor lehúzó, fojtogató terhét is.
A példabeszédet hallgató tanítványok megkérdezik Jézust, hogy nekimenjenek-e a konkolynak, kitépjék-e a rosszat az értékes búzatáblából? Mit tegyenek az Isten drága világát elrútító „konkollyal”? Jézus válasza engem is megdöbbentett. Arra kéri az övéit, hogy ne küzdjenek, harcoljanak a „konkollyal", a búzatáblát elcsúfító gyomokkal, hanem bízzák azt az aratókra, az utolsó ítéletre. Újból elővettem a Szentírást és elkezdtem olvasgatni!
Döbbenten láttam, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nem csak kér bennünket, hogy ne csatározzunk, harcoljunk a körülöttünk lévő rosszal és mocsokkal, hanem ő maga is ezen az úton jár. Képzeljük el, hogy oly sok adventi várakozás után, amikor a mennyek országában híre kelt, hogy Isten emberré lesz, az angyalok biztos, hogy izgalommal várták az emberré lett Isten első szavait. Kíváncsiak lehettek, hogy vajon Isten hogy fogja elítélni, számon kérni, rendre utasítani az emberiséget, a nemzeteket.
És akkor elérkezik karácsony, emberré lesz az Isten, és mind kisgyerek szelíden rámosolyog édesanyjára, meg Józsefre, a pásztorokra, a napkeleti bölcsekre, és nincs egyetlen számonkérés, még egy kis ejnye- bejnye sem. Egyszerűen, nem foglalkozik a „konkollyal", nem ítéli el a rabszolga tartást, a háborúkat, az akkori kór megannyi szörnyű, fertelmes „konkolyát". Csendesen éli a maga egyszerű, természethez közeli, szorgalmas, kézműves napjait szülőföldjén, szerető családja körében. Nyilvános fellépése után, sokszor provokálják, szeretnék, hogy állást foglaljon, ítélkezzen, de Jézus nem harcol, ő nem csatározik a „konkollyal".
Ott van a házasságtörő asszony, az öreg Nikodémus, Zakeus és a többiek, és Jézus nem foglalkozik azok vétkeivel, hanem a szeretetét, mint a nap a fényét, jóságosan kiárassza mindenkire. Felviszik egy magas hegyre, le akarják taszítani a szakadékba, és ő nem vitázik, szó nélkül keresztül megy a tömegen.
Vagy ott van nagycsütörtök, nagypéntek! Jézust Heródes elé hurcolják, és ő hallgat, egyszerűen nem harcol a „konkollyal". Természetesen kérdezhetné Heródestől: "Te akarsz engem elítélni, te aki egy részeg tivornyázás közben - csak úgy- lefejeztetted Keresztelő Jánost? Te ítélkezel az erkölcs, az igazság nevében?" Nem kérdezi se ezt se mást, szelíden hallgat, majd a kereszten alázattal megszólal: "Bocsásd meg nekik Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek". Húsvét hajnalán feltámad és nincs számonkérés, kerekasztal megbeszélés, történtek kielemzése, munkaszerződések felbontása, de nincs duzzogó félreülés vagy lihegő bosszú, egyszerűen Jézus nem foglalkozik a „konkollyal", Ő szeret, és jóságosan megéli a maga százszoros ezerszeres áldást adó mindennapjait.
Ha megnézzük Isten szentjeit, az ő életükben is, ugyan ezt látjuk. Szent Ferenc nem mást akar jobbá tenni, hanem önmagát akarja Isten szeretetében, jóságában megszentelni. Ő akar jó földbe hullott búzaszem lenni, ötvenszeres, százszoros termést hozni. Tudja, hogy neki ez a dolga, és nem mások kioktatása, számon kérése, elítélése. Csodálom Kalkuttai Teréz anyát, aki körbejár jót cselekedve, befogadja a másoktól eldobott gyermekeket, a senkinek nem kellő koldusokat, leprásokat, és nem ítélkezik a kapzsi, harácsoló, gazdagok fölött. Nem megy neki a korrupt bürokratikus törvények mögé búvó politikusoknak, nem áll neki tépkedni a XX. század megannyi konkolyát.
Mennyi idő, energia pazarlódik el fölösleges zsummogással, civakodással, haragos duzzogással? Naponta hány órát pazarolunk arra, hogy mások életében a a hibákat, botlásokat, bűnöket meglássuk, levadásszuk, kibeszéljük? Milyen sok értékes "búzaszem teremhetne" életünkben, ha nem a körülöttünk lévő „konkolyok" és „konkolykák" kiráncigálásával töltenénk az időnket?
Drága Mennyei Atyánk, nagy nagy alázattal kérlek, hogy adj nekünk erőt, hogy arra összepontosítsunk aminek elvégzését ránk bíztad! Segíts, hogy minden időnket, energiánkat arra fordítsuk, hogy a magunk dolgát jó végre vigyük. Add, hogy megértsem, hogy sokkal jobb, ha még botladozva is, de a magunk dolgát végezzük, mint ha más dolgába belekontárkodunk. Alázattal kérlek, hogy nagylelkűen el tudjam viselni a „konkolyt" mások életében, és a magam életében megteremjem a százszoros termést, a Te dicsőségedre, drága népem javára.
Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.

Déva, 2011. július 19.