Volt egyszer egy Ász Família

A napokban talált rám a Facebookon Pisti, egykori növendékem. Ez indított arra, hogy visszagondoljak a Tiszadobi Gyermekvárosban töltött éveimre. Emlékszem, 1993 március elsején álltam munkába, tízfős fiúcsoportot kaptam Berkeszről, hogy neveljek Belőlük értékes embereket. Többségében 14 éves fiúgyermekek voltak. Még könnyes szemmel kisérte Őket nevelőjük, Ági Néni. Otthonunkként kaptuk, a kollégium földszintjén lévő, átépített betegszobát. Két női gyermekfelügyelőt kaptam segítőnek. Akkoriban a családias nevelés gyermekcipőben járt, többnyire elmélet maradt. Kitaláltuk a gyermekekkel, segítőimmel, hogy nevelési módszereinket, egy átlagos családéhoz igazítjuk. Volt önálló konyhánk, igyekeztünk nyersanyagokhoz jutni. Gyümölcsöt, almát, körtét a közeli szigeten gyűjtöttünk, segítettünk Gizike Kolléganőmnek felszedni a krumplit, ennek fejében kaptunk a termésből. A gyerekek nagy élvezettel tanulták kezeink alatt a konyhaművészet alapjait. Famíliánkban fokozatosan alakultak ki a különböző szerepek. Gizike Kolléganőm, tűzrőlpattant jelleméből fakadóan átvette az atyai szigort, én jámbor természetemből adódóan inkább voltam megengedő, elnéző, babusgató. A gyermekek között töltött idő végtelen boldogsággal töltött el, estére általában holtfáradtan zuhantam az ágyba. Együtt sírtunk, és nevettünk. A családot nem tudtuk pótolni, de mintát tudtunk mutatni, hogyan kellene működnie egy családnak. Voltak sikereink, kudarcaink. Előfordult, hogy elkeseredve éreztem, talán hiábavalóak erőfeszítéseim. Mostani eszemmel, egykori növendékeim jelzéseiből látom, hogy nincs a nevelésben hiábavaló erőfeszítés. Az eredmények többnyire egy emberöltő távlatából értékelhetőek. Nemrégiben Korzenszky Richárd Atyától hallottam: Minden embernek megvan a maga”hegye”, amire fel kell kapaszkodnia, hogy visszatekintve meglássa erőfeszítései értelmét, közel kerülhessen Istenhez.

Szegények vagyona

Sorra veszem, szombaton, Rakamazon készült fotóimat. Éves unokatestvér találkozónkon vagyunk túl. Olyan érzések töltenek el, mint a vagyonos embert, amikor megszámlálja kincseit. Nincs sem nekem, sem testvéreimnek nagyobb gazdagsága, mint testvéreink szeretete, az a szoros kapocs, amely erőssé tesz, még a legnagyobb megpróbáltatásban is. Mindegyikünk szemében ott látom ezt a gazdagságot. Ugyanez a fény csillogott Ilona, a nincstelen roma anyuka szemében, amikor egy hónapja meglátogattam gyermekeivel Barkán. Jókai Mór: Melyiket a kilencből című novellája jut eszembe, aminek filmváltozata számtalanszor könnyet csalt szemembe. Szombaton, Rakamazon nem történt más, csak örültünk egymásnak, megosztottuk örömünket, bánatunkat. Továbbadtuk gyermekeinknek elődeinktől örökölt családszeretetünket. Álljon itt egy idézet: „Elődeink drótján rángatott bábok vagyunk, és egy nap a saját gyermekeink veszik majd fel a mi drótjainkat, és kezdenek a táncba helyettünk.” George R. R. Martin

Porcinkula

Porciunkula népünk ajkán porcinkula, purcinkula, porcinkulabúcsú, Porcinkulai Szent Ferenc a franciskánus rend három ágának: a ferencrendieknek, minoritáknak és kapucinusoknak, továbbá a velük kegyelmi közösségben élő harmadrendnek legnagyobb ünnepe. Akik a rend történetét ismerik, jól tudják, hogy a S. Maria degli Angeli titulusára szentelt kis kápolnát, a Monte Subasio kamalduli remetéinek ajándékát Szent Ferenc mindennél jobban szerette. Ez volt az első rend, vagyis a férfiág bölcsője. Itt lett apáca Szent Klára, a női ág, vagyis a második rend társalapítója. Itt halt meg Ferenc testvér.* A kései legenda szerint, amelyről a Fioretti, sőt a Speculum Perfectionis, de még a mi, XIV. századból származó Jókai (Ehrendfeld)-kódexünk is még hallgat, egyszer Jézus és Mária jelent meg a kápolnában Ferencnek. Felszólították, hogy kérjen valami nagy kegyelmet. A Poverello azt kérte, hogy mindenki, aki ezt a templomocskát meglátogatja, teljes búcsút nyerjen. A kérést Krisztus helybenhagyta és Ferencet a pápához utasította. III. Honorius teljesítette Ferenc kérelmét és augusztus elsejének delétől másnap alkonyatig minden esztendőben teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a kápolnában megszabott feltételek mellett ájtatoskodnak. Porcinkula előtt* az Egyház csak egyetlen teljes búcsút ismert. Ez volt az Indulgentia de Terra Sancta, amelyet csak az nyerhetett el, aki valamelyik keresztesháborúban részt vett, vagy a Szentföldre indulókat támogatta. Az idők folyamán a Porcinkula-kiváltságot a Szentszék a világ minden franciskánus templomára kiterjesztette. A föltételek: gyónás, áldozás, a templom meglátogatása és hat Miatyánk, hat Üdvözlégy, hat Dicsőség elvégzése a pápa szándékára. Ez egy időszakon belül többször is elismételhető és a purgatóriumban szenvedő lelkekért is felajánlható.* A Porcinkuláról 1514 táján már a Lobkowitz-kódex is szól,* de a magyar kultuszról csak a barokk időktől kezdve vannak jelentősebb ismereteink, amikor Szent Ferenc tiszteletére kordaviselő közösségek, kordás társulatok (confraternitas cordigerorum) alakultak, így Pozsony (1630), Gyöngyös (1639), Szeged (1653), Szakolca (1653), Galgócz (Hlohovec, 1659), Hradistye (1659), Fülek (1665), Kassa (1667), Kecskemét (1690), Sebes (Šebastovce, 1690), Jászberény (1701) városában.* Ezek nem egészen azonosak az ősi harmadrenddel, amelynek szabályai szerint már a középkorban számos begina-, szesztra-közösségünk élt.* A XVIII. században hazánkban ez is újjászületik és terjedni kezd: Komárom (1724), Győr (1745), Szombathely (1763).* A kordaviselők számára írt Len Kötelecske* így fejtegeti a korda, vagyis vezeklő öv viselésének értelmét: Jelenti azokat a köteleket, kikkel a mi Üdvözítőnk a kertben megfogattatván megkötöztetett Jerusálembe vitetett, azután Pilátus házában kegyetlenül oszlophoz kötöztetett. Azért akik a Kordát éjjel és nappal testeken hordozzák, emlékezetet tésznek, hogy a Megváltónk nemcsak az oszlophoz kötöztetett, sőt egész étszakán is tartani méltóztatott: Azért aki reggel magát ezzel fölövedzi, reprezentálja és jelenti Krisztus Urunknak az oszlophoz való kötözését. Estve pedig mikor alunni mégyen és ágyára készül, jelenti Krisztus Urunknak megoldozását, minekutána kegyetlenül megostoroztatott volna, és nagy lankadt fáradtságát, mikor az oszlopnál földre esett volna… Mélséges alázatosságnak jeleit, mert megövedzvén magát ezzel, nagy bűnösnek és Isten törvénye megszegőjének vallja magát, az Isten előtt megismérvén szántszándékkal kötözi, hatalmába adván, kezében vetvén önnön magát, kegyelmet keres, hogy jövendőben megkötött kezekkel és lábokkal a külső sötétségre (az Isten igazságától megitéltetvén) ne vettetnék. A Purgatórium és idő szerént való büntetések leszállításának, sőt az örök kárhozattól való megoltalmazásnak is jele: mert hogyha Jerikó városában régenten amaz ablakon kifüggő karmazin színű sinór Ráháb asszonyt egész házanépével megoltalmazta a haláltul és minden veszedelemtül, (Jósue 2.) sokkal inkább ez a szent kordaöv, mivel a Krisztus Urunknak véres szenvedésének, az egész emberi nemzet váltásának jelei: ágyékát ezzel övedzvén, megoltalmazza őket az őrök haláltól, az purgatóriumnak kínjától afelől megmondott búcsúk által. Midőn szent gyónása után maga ájtatossága szerént cselekszik, azokat elnyeri. A három Csomó jelenti a Szentháromságot, kihez ragaszkodnunk köll, az hit, reménység és szeretet által. A Szeplőtelen Szűz Máriát is, mivel a menybéli Atyaistennek leánya, a Fiúistennek anyja és a Szentlélek mátkája. Innét e három csomók képzik és juttatják eszünkbe a Boldogasszonynak három kiváltképpen való nagy szívfájdalmát. Először: midőn hallotta, hogy éjtszakán az ő szerelmes Fia megfogattatott, kegyetlenül megkötöztetett, azután mikor keservesen a büntetésnek helyére követte volna. Másodszor: mikor a keresztfán függeni és keservesen meghalni szemlélte. Harmadszor: mikor a keresztfáról levévén csókolgatta, s koporsóba tévén, viszont elhagyta, keservesen siratván és nagy keserű fájdalomban, egész föltámadásig maradott. Az ő kedvesének mirrha kötését (Cant. I.) szívét általjáró fájdalomnak tőrével együtt (Luca. 2.) hordozta. Innét nem ok nélkül mindenik Miatyánkhoz az angyali Üdvözlet adatik (mint följebb megmondatott) a Boldogságos Szűz Máriának szívében égő fájdalmaknak emlékezetiért, némelyek pedig a kordaövet öt kötéssel és csomókkal hordozzák Krisztus Urunk öt mély sebeinek emlékezetire. Megértvén tehát a kordában e titkos dolgokat foglaltatni, senki ne restellje, se nem szemérmeteskedjék azt hordozni, nemcsak belső, de láthatóképpen is; mindazonáltal kinek-kinek ájtatosságára és szabadakaratjára hagyatik. Bővebb adataink is vannak a kordás közösségek (confraternitas seraphica) Sopron és környékén való virágzásáról. Német anyatársulatok: Sopron, Rákos, Nyék, Keresztúr. Magyarok: Fertőszentmiklós, Iván, Lövő, Nagycenk. Valamennyinek több leánytársulata is volt. A tagok tartoztak az övet ruhájuk alatt állandóan viselni. A szegényeknek nem kellett érte fizetniök.* A beöltözés külföldi analógiákból következtetve, ünnepélyes lehetett.* Erről hazai följegyzések egyelőre nem ismeretesek. A soproni társulat újholdvasárnap misén és a Szentháromság-szobor körül körmeneten vett részt. Élén egy szőrzsákba öltözött, vándorbottal járó tag haladt, jelképezve a földi vándorutat a mennyei haza felé. Szintén szőrzsákba öltözött tag vitte Szent Ferenc szobrát, utánuk a szerzetesek, a pap az Oltáriszentséggel, meg a hívek. A Porcinkula búcsúkiváltságát néhány franciskánus kolostor-, illetőleg templombeli barokk ábrázolásunk (Esztergom, Szabadka, Eger, Rozsnyó, Szendrő) is megörökítette. Szabadkán a Szentháromság előtt Mária és Ferenc hódol. Az Atya kordát ereszt le a Szűzanya segítségével Ferenc és Páduai Szent Antal kezén át a purgatórium tüzében szenvedő lelkek számára. Pozsonyi templomuk Szent János-kápolnáját a hívek holtak kápolnájának nevezik, az 1591-ben odahelyezett oltárképről, amelyen Ferenc a kordájával menti ki a lelkeket a tisztítótűzből. Az érsekújvári kolostor társalgójában Ferenc a kordával, Domonkos pedig az olvasóval köti át, vagyis oltalmazza a világot. Fülek (Filakovo) kolostori képén Jézus a kordát Ferencnek és Klárának nyújtja. Ők juttatják el a hívekhez. Porcinkula ünnepét választotta titulusul Nyírbátor minorita temploma (1717), legújabban pedig Káptalanfüred. A Porcinkula-hagyományt a jozefinista szellem elsorvasztotta*, a hazai ferencesek is alig törődtek vele. Orosz István Fiorettitől ihletett önéletrajzában olvassuk,* hogy a múlt század nyolcvanas éveiben saját buzgóságából hogyan támasztotta föl a jászberényi kultuszt. 1883-ban néhány buzgó éltes asszony megkérte, menjen el velük Jászberénybe a purcinkulai búcsúra, a barátok templomába. „Előttevaló nap reggel elindultunk és már délre odaértünk egy bizonyos házhoz, akinél ők szoktak megszállásolni, mert még akkor nekem nem volt ott ismerősöm. Megpihentünk és délután öt órakor mondják, hogy menjünk a templomba, mert már hat órakor megkezdődik az ájtatosság. Elmentünk és mikor odaértünk, elig vannak húsz, vagy huszonöten. Én magamban mondom: Istenem, hát micsoda búcsújárás lehet itt? Ilyen kevés nép!… nekem nagyon megtetszett ez a búcsú és azon törtem a fejem, hogy tenném én ezt a búcsút híressé, naggyá. A nyári munka megszűnt, bekövetkezett a tél, ráértem esténként olvasgatni, vagy írni. Elővettem Szent Ferenc életét, azt végig olvastam. Megértettem belőle, hogy Szent Ferenc mindég a nagy bűnösökért imádkozott és a szegény purgatóriombeli lelkekért és hogy a római pápa előtte való nap hat órától kezdve másnap hat óráig engedett teljes búcsút, aki meggyónik, megáldozik. Ezeket megértettem. Elhatároztam magamban, hogy felfogom és virágzóvá teszem ezt a búcsút. Azonnal hozzáfogtam és minden oltárhoz és minden szoborhoz, aki ott a barátoknál van, mindegyikhez külön új imát és éneket készítettem. Mégpedig csudálatosképpen, mert esténként készítettem. Sokszor megtörtént, hogy a kedves nőm sírva kért, hogy már feküdjek le, mindjárt megvirrad. Igen, de én magamról megfeledkezvén, mert másodmagammal voltam. Este mikor belefogtam, egy szerzetes mellém állt, ő diktálta mindég, hogy mit írjak és csak mikor hajnalra harangoztak, akkor tűnt el mellőlem. Hogy ki volt, azt én nem tudom. Azután én is lefeküdtem, de aludni nem tudtam. A kedves nőmnek mondottam, hogy nem látott-e valamit. Ő azt mondotta, hogy egy árnyékot látott az asztalnál, mást semmit. Elkészülvén a szép ének, imafüzet és én azt letisztáztam. Következett a másik évben a purcinkulabúcsú, augusztus másodika. Jászberénybe elmentem a búcsúra, de már akkor nem az öregasszony végezte, hanem én fogtam fel és végeztem a legpompásabban, úgyhogy mindenki csodálkozott rajta és nem győztem szabadulni. Mind azt kérdezte, van-e olyan ének-, vagy imakönyv eladó. Én mondottam, hogy majd a jövő ilyenkor kaphatnak. Úgy is lett. Kinyomattam és már a másik évben ők várva várták. Mindenkinek jutott belőle. De már akkor több nép jött össze, úgyhogy azután nemcsak a jászberényiek voltak, hanem az egész környékből, községekből kereszttel, lobogóval jöttek a purcinkulai búcsúra. Három, vagy négyezer lélek megjelent. Csak gyónók és áldozók voltak egy pár ezren. Én mindég jelen voltam arra a napra, hacsak valami baj vissza nem tartott. De ha már ott nem voltam, a nép meg volt szomorodva. Ők magok beszélgették el egymásnak, hogy nekik akkor olyan, mintha búcsú nem volna. Igazán mondják, mert én nékik olyan voltam, mint őrző angyalok. Most, 1912-dik évben is működtem közöttük. Többen voltak most is egy négyezer léleknél. Most már hála Istennek, az egész környék, város, falu népei sietnek a purcinkulai búcsúra Jászberénybe. Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve mindörökké. Amen.” A harmadrend a nagy franciskánus reform (1897) óta hazánkban is újjászületett. Tagjai megtalálhatók a társadalom minden rétegében. Legtöbb városunkban, falunkban a legújabb időkig virágzott kisebb-nagyobb harmadrendi közösség, amelyet a legközelebbi ferencrendi kolostor irányított. Érthető tehát, hogy a porciunkulabúcsú a barátok: ferencesek, minoriták, kapcinusok minden templomát erre a napra szakrális centrummá tette, ahova a harmadrendiek messze környékről elzarándokoltak, mintegy hazatértek a kolostor egyességébe. A kordás, illetőleg harmadrendi társulatok már a barokk időktől kezdve a maguk falujának templomában is iparkodtak a rendi szentek: Ferenc, Antal, Erzsébet, továbbá a rend-kezdeményezte kultuszok: keresztút, betlehem oltárának, illetőleg képmásának fölállításával franciskánus légkört teremteni. Együttes hatásuk a ferences ihletésű népi jámborságban itt-ott most is él. Forrás: Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium

Egy debreceni Főnix legendája

Papi hatvanas éveihez közeledő, sokat megélt férfiember volt. Nyáresti sétáján, elmenekült a felforrósodott panelház fojtogató szobájából, leült a főtér árnyékos padjára, töprengve nézte a galambokat kergető gyermekeket, dolgukra siető embereket. A szökőkút főnix madara beindította elméje működését. Hát nem olyan vagyok, mint ez a mitológiából ismert madár, aki hamvaiból születik újjá? Rosszul sikerült házasságára gondolt. Amikor annak idején, az anyakönyvvezető előtt kimondták az igent, lázas tervezésbe kezdett. Papi hunyorított egyet szemével: Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj Neki terveidről! Valahogy így kezdődött. Pedagógus fizetéséből alig futotta felesége kielégíthetetlen igényeire. Persze, mert élhetetlen vagy. Nézd meg Öcsit! Járja a határt, hozza a benzint, cigit, és micsoda kacsalábon forgó házat épített magának. Te is megtehetnéd, ha nem lennél tutyimutyi. Papi beállt a sorba. Vett magának egy szakadt Ladát és tette azt, ami Kelet- Magyarországon, már- már iparszerűen működött. Többszáz liter üzemanyaggal a feneke alatt robogott át az országon, kockáztatva saját és mások életét. Nem is beszélve arról, hogy súlyos éveket kaphatott volna” szorgalmáért”. A feleség pedig csak szórta a pénzt számolatlanul. Csokoládémasszázs és a rongyrázás megannyi formája. Bár szorgalmas templomjáró volt, jósok, látnokok jövendöléseitől várta szerencséjét. Papi boldogtalan volt. Az állandó halálfélelem, rettegés a lebukástól kikezdték először lelki egészségét, majd testi egészségét is. Súlyos depresszió, alkoholbetegség következtek. Majd, amikor már az is kevés volt, pótolta gyógyszerekkel. Isten figyelmeztette őt több alkalommal: Öngyilkossági kisérletei következtében többször ébredt valamelyik kórház sürgősségi osztályán. Papi egész életében hitetlen volt. Nem ismerte a Tízparancsolatot, nem voltak útjelző táblái életének. Azután jött a Nagy Figyelmeztetés. Klinikai halál, újjáélesztés. Krisztus árnyékának megjelenése kórházi ágyánál. Isten megmutatta magát: Itt vagyok, segítek, csak kövess engem! Papi, akkor mozdulni sem tudott. Ereje teljesen elhagyta. Agyvérzésen esett át. Elfogadta, a feléje nyújtott segítő kezet. Akkor elhatározta, hálából új életéért hátralévő életében Isten szolgálatába áll. Most, ott a főtér árnyékos padján csillogó aranygyűrűt szorongatott tenyerében. Ez lesz az eljegyzési gyűrűm! A ferenceseknél készült fogadalmat tenni. Olyan erő, türelem, kitartás öntötte el testét, amit csak ifjúkorában érzett magában. Így teljesedik be, egy debreceni főnix legendája: Az egyik monda szerint a Főnix madár Indiában él. Amikor 500 éves lesz, felrepül egy fenyőfára és megtölti szárnyait tömjénnel. Azután elrepül Heliopoliszba, ahol tüzet gyújt és elemészti magát benne. Másnap egy apró, illatos férget lehet találni a hamvak között. A féreg átalakul kicsinyke madárrá, végül a harmadik napon újra Főnix lesz belőle, ami apja hamvait mirhával vegyített tojássá formálja és Ré Napisten templomának oltárára helyezi. Ezután visszatér eredete helyére, Indiába. Mivel főleg áradások után jelent meg, az óegyiptomiak azt hitték róla, hogy az első elemben, a vízben született, mégpedig önmagától. Úgy, ahogy a Nap is önmagát szülte. A Főnixet így a Nap egyik földi hasonmásaként tisztelték. Amikor a madár uralma a világ felett véget ér, mindig megújul egy fénylő ragyogásban, s úgy folytatja uralkodását. Egy másik monda szerint a Főnix Arábiában él és sötétlila vagy vörös-arany tollazata van. A Földön minden időben csak egyetlen Főnix létezik, ami megöregedve fából és fűszerekből (fahéjból) máglyát épít, amire rátelepszik. Szembefordulva a Nappal tüzet gyújt, egyesek szerint egy kődarabhoz csiszolva csőrét, majd a szárnyaival addig szítja a tüzet, míg teljesen el nem hamvad. A kereszténységben az időszakos megjelenés és újjászületés, az örök élet és a feltámadás jelképe a Főnix, akárcsak maga Krisztus, akinek ez az egyik szimbóluma. Számos vértanú mögött látható pálmafán ülve, jelezve újjászületésüket. A Főnix a paradicsomba jutott, üdvözült lélek jele, míg síremlékeken a romolhatatlanságot és halhatatlanságot jelképezi. A teológiában a Remény allegóriájaként szerepel. Az ószövetségi apokrifekben az imádkozó Főnixet a kerubokkal azonosították. A szerzetes mozgalmakban ugyanakkor az önmegtartóztatást és a szüzességet jelképezte. Az ókeresztények a Főnixet jellegzetesen dombon vagy hegycsúcson, esetleg pálmafán ülve ábrázolták (a phoinix görögül pálmát jelent), míg Egyiptomban egy meghatározott helyen: a világhegy tetején ülve. Az egyiptomiak szerint a madár az élet teremtését jelenti, a keresztények szerint a test feltámadását. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a Főnix a Nap madara. A görögök szerint a Főnix egy platóni (nagy) évig él (25 680 kis év), mert ennyi időbe telik, míg az égen a Nap és a Hold, valamint az öt szemmel látható bolygó visszaér a kiindulópontjára. Ezen nagy csillagászati ciklus végével szerintük újra megismétlődik a világtörténelem, mivel a bolygók kölcsönhatásai is megismétlődnek. Így a Főnix az univerzum egyfajta képmása volt a számukra, az idő ciklikus voltának megszemélyesítője. A sztoikusok szerint egyenesen tűzben pusztul el és tűzben kel új életre az univerzum, s a folyamat vég nélkül ismétlődik. Az egyszerűbb mitológiák szerint a Főnix saját hamvából kel életre, vagyis önmagától származik, ezért ő az egyes időszakok, teremtési ciklusok tanúja. A középkori alkímiában nem véletlenül volt a Főnix a bölcsek kövének egyik elnevezése. Magyarországon a Főnix Debrecen címerében szerepel, mivel a tűz jelképeként a többször leégett cívisváros újjáéledését szimbolizálja.

A remény ablaka

Egy érdekes könyvről olvastam, amit szeretnék megszerezni, másoknak is ajánlani: Jókai Anna – Kozma Imre: A remény ablaka 2013. 07. 16. 11:03 - A kötetben Kovács Lajos Péter, az Éghajlat Könyvkiadó igazgatója beszélget Jókai Anna Kossuth-díjas írónővel és Kozma Imre római katolikus pappal, irgalmas rendi szerzetessel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével a remény fogalmáról. Kozma Imre atya egyetért Kovács Lajos Péterrel abban, hogy a remény ablakán valóban csak a hit felől lehet „bekukucskálni”, de ez nem is olyan egyszerű a mai világban, mivel korunk legnagyobb kísértése az Isten távolléte. „A hit legnagyobb próbája ebben a szekularizált világban pontosan az, hogy Isten jelenléte nehezen értelmezhető, mert Isten rejtőzködő.” A máltaiak elnöke számára nyilvánvaló, hogy Isten az emberek által mutatja meg magát, ez pedig „a szeretet régiójába vezet el bennünket. Így köthető össze a három isteni remény. A hit, a remény és a szeretet… a remény azt jelenti, hogy a távol lévő Isten közeli lesz. Közel lévő lesz az ember számára, meghatározó, s bele tud szólni az életünkbe.” Jókai Anna ugyancsak vallja, hogy a reménység hit nélkül nem valódi. Ám az írónő megkülönbözteti a reménységet és a vakreményt. Utóbbi légvárakat épít, ha egy százhúsz kilós fiatal lány arról álmodozik, hogy prímabalerina lesz, az nem reménység, hanem önbecsapás. A reménység abból fakad, hogy „hiszek valamiben, hogy bele van írva a szívembe. Ha rábólint az eszem is, akkor tudom, hogy ez létezik, ez a valóság. A reménységemet ehhez kell igazítanom.” Jókai Anna gondolkodása Krisztus-központú, s hirdeti: „Krisztus nélkül nincs reménység… Jézus Krisztus… egy megfordíthatatlan világtörténelmi…, az egész kozmoszra vonatkozó fordulatot jelenített meg: megmutatta, hogy a halál után feltámad az ember legértékesebb része. Ez a krisztusi reménység… Jézus befogadja magába a hatalmas isteni egzisztenciát. És ez adja a világ reménységét.” Kozma atya a Bibliára hivatkozva hangsúlyozza, hogy Isten sokféleképpen szólt egykor prófétái által, de Jézus Krisztus nélkül nem lehet fogalmunk Istenről. Isten a végső időkben a Fia által szólt hozzánk, a megtestesült, közénk eljött Jézus szava tehát Isten szava. „Isten olyan, amilyen Jézus. Innen minden reménységünket föl tudjuk építeni, mert Jézus az, aki kinyilatkoztatta, hogy az Isten szeret. Ez az Isten lényege. Isten maga a Szeretet.” Az igazi Isten pedig nem az, aki teljesíti a kéréseinket, hanem az, aki jelen van az életünkben.„Isten az, akit Jézus megmutatott, aki körüljár, és jót tesz… Körül kell nekünk is járni és jót tenni egymásnak. Egy ember akkor lehet jó, ha jót tesz.” Jókai Anna természetesnek tartja, hogy az emberek jobban szeretnének élni, ám figyelmeztet, hogy ez nem lehet a reménység foka. „A reménység foka az lehet, hogy jobbá szeretnénk lenni. Csak sajnos itt mindenki inkább jobban szeretne élni, és nagyon kevesen akarnak jobbá lenni.” Ez a látszatra kis különbség pedig az egész életet meghatározza. Az írónő hite szerint nem csak az ember reménykedik az Istenben, hanem az Isten is az emberben, „Mintha folyton buzdítaná és figyelmeztetné az embert.” Ehhez kapcsolódóan Kozma Imre atya hangsúlyozza, hogy Isten nem adta fel a világot, nem adta fel az embert, aki Isten legkedvesebb teremténye, a gond abból a rossz döntésből fakad, hogy az ember „hátat fordított az Istennek, s elveszítette a paradicsomi örömöket. A mai kor örömtelenségét az Isten-távolságban szenvedjük.” Isten válságkezelő programjáról szólva a máltai szeretetszolgálat vezetője felhívja a figyelmet, hogy az emberiség 80 százaléka szegény – közülük 40 százalék a nyomorban tengődő – és csak 20 százaléka él jólétben. Az adományozás és a segélyezés már nem elegendő a gazdagok és szegények közötti szakadék mérséklésére, eljutottunk odáig, hogy a javainkat meg kell osztani, „még a szegény embereknek is be kell látniuk, hogy azt is meg kell osztani, amire esetleg nekik szükségük van. A jólétben élők esetében pedig el kell kezdeni a helyzetük fölmérését, és az ő javaik egy részét át kell adni a nyomorban lévőknek. Másképpen az emberiség problémái nem orvosolhatók.”Kozma atya alapvetően fontosnak tartja, hogy az ember ismerje meg önmagát, mert akkor megérti, mi az értelme az emberi létnek. „Az ember arra született, hogy ne önmagának éljen, hanem elajándékozza életét. Jézus figyelmeztet bennünket erre: senki sem élhet önmagának.” Az élet hatalmas ajándék, csakúgy mint a másik ember, aki nélkül nem tudunk élni. „Túl szép és mélységesen gazdag az emberi élet ahhoz, hogy csalódást emlegessünk.” A napjainkban divatos individualista gondolkodást – amely a mindenáron való önmegvalósításra törekszik, Istent pedig elutasítja – a máltaiak vezetője zsákutcának nevezi, s vele szemben hangsúlyozza a közösség fontosságát, amelyben minden egyénnek megvan a maga helye és szerepe. Ez a bibliai gondolkodás, amelyhez el kellene jutnia mindenkinek, „mert egymásra bízott bennünket az Isten, amely a közösségben magától értetődő.” Jókai Anna szerint az ember úgy valósíthatja meg magát legtisztábban, és ez a teremtés végcélja is, ha Pál apostollal elmondhatja egyszer: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Az írónő vallja, hogy nincs reménység Isten nélkül, transzcendencia nélkül, márpedig reménytelenségben a legborzasztóbb élni. Akiben pedig megvan az Istenben, Jézus Krisztusban való reménység, „abban örökké él. A remény bizonyos értelemben halhatatlan. Nem hal meg, hanem egy bizonyos fokon valósággá válik. A reménység új valóságot ad az embernek.” Kozma Imre pedig figyelmeztet, hogy vissza kell találnunk Krisztushoz, aki azt tanítja nekünk, hogy életünknek értelmet a megcselekedett jó ad. Ez egyszerű feladatnak látszik, de a megvalósítása nem könnyű. „Nem elegendő megcsodálni azt, aki jót tesz, hanem követni is kell… Meggyőződésem, hogy akkor lesz végre megint természetes válaszunk az élet és a halál kérdéseire, ha képesek leszünk újra kibékülni Istennel és visszatalálni Krisztushoz. El kell fogadni, hogy az ember időben létezik, teremtmény, korlátokkal, lehetőségekkel, ugyanakkor nyitott a végtelenre is. A végtelen tágassága sürget bennünket, hogy béküljünk ki Istennel, fogadjuk el az élet szabályait, amiket akár Tízparancsolatnak is nevezhetünk.” Jókai Anna egész írói életműve a reményről szól, csakúgy mint Kozma Imre atya másokért végzett papi, szerzetesi szolgálata. Könyvben kiadott dialógusuk tovább erősíti ezt a róluk élő képet, sokaknak adhatnak valódi, Jézus Krisztusba vetett, az Ő örök igazságára – „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” (Mt 24,35) – épülő – és nem hamis, az embert romlásba taszító – reményt. Elolvasva a kötetet, eszünkbe juthatnak Jézus sziklára épített házról mondott szavai: „Mert mindenki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták. Mindaz pedig, aki hallgatja e szavaimat, de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga emberhez, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Azt összedőlt, és nagy lett a romlása” (Mt 7,24-27) (Éghajlat Könyvkiadó, 2013). Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Lelki táplálékaim

Csodálatosak a Teremtő alkotásai. Mindenek felett, az ember. Amikor porból/ élettelen dolgokból/ megalkotta testét, majd életet lehelt bele. A testet úgy alkotta, hogy táplálékokkal tudunk energiát magunkhoz venni. Lelkünk tulajdonképpen életenergia. A Teremtő alkotása, de magunknak is napról- napra táplálnunk kell. Minden, ami életenergiánkat növeli, lelki táplálékunk. Egy csodálatos kép, egy boldogan töltött nap, egy barátság, egy szépen csengő dallam, mind mind építik lelkemet. Az elmúlt napokban a Debreceni Jazz Napok koncertjei töltötték ki időmet. Minden koncerten nem lehetek ott, de / mazsolázok/ közöttük. Világi ferencesként nem a klauzúra csendjében, zártságában élem életem. Imáimat elvégzem, de időt fordítok arra is, hogy lelkemet tápláljam. Amikor ételemet magamhoz veszem, köszönetet mondok Istennek. Amikor lelkem növelhettem néhány boldog pillanattal, ugyanezt teszem. Istennek legyen hála!

Egy biztos pont az életemben

Ifjúkoromban, katonai pályára készültem. A főiskolán kiemelt tantárgyként szerepelt a tereptan, térkép ismeret. A földmérők is jól tudják, hogy egy templomtorony remek tájékozódási pont. Agyvérzésem következményeként elveszítettem térlátásomat. A fizikai valóságban gyakran eltévedek. A valóságos világban viszont kerestem magamnak egy szellemi tájékozódási pontot: Hitem az, ami eligazít a legnagyobb zűrzavarban is. Ha választ keresek egy problémára, Jézus tanításait veszem elő. Ha útkeresésben vagyok, nem esem pánikba: Mere menjek? Isten mindig megmutatja a helyes irányt. Nem mindig azonnal, nyitottnak kell lennem jelzéseire, üzeneteire. Rendszeres gyónásaim során lelkiismereti önvizsgálatot tartok, hogy Istennek, önmagamnak is világossá váljanak vétkeim. Egy gondolkodótól hallottam: A Boldogság eléréséhet három „B” betűvel kezdődő fogalom útján kell végigmennem. Ezek: Bűntudat,Bűnbánat, Bűnbocsánat. Ezek életem biztos, csalhatatlan pontjai!