Idesüss!

Este van, kinyitom a tévét, hogy megtudjam a legfrissebb olimpiai híreket. A riporter éppen Lőrinc Tamás, ezüstérmes birkózónkat faggatja. Hogyan élted meg, hogy elvesztetted a döntőt? Biztosan el kell telnie egy kis időnek, hogy feldolgozzam. Elgondolkodtató. Már arra felfigyeltem, amikor a döntő előtt arról beszélt a fiatal birkózó, hogy teljesen felkészült, hogy aranyérmes legyen. Nincs ember, aki megállíthatná. Volt, és nem csak ember. Napjainkban nem szokatlan mentalitás. Az egész világ azt sugallja, neked kell elsőnek lenned! Csak a csillogó arany, ami érték. Egész életünket kincsvadászattal töltjük. Nem tudunk felül emelkedni lelki bénaságunkon. Nem tekintjük kincsnek egészségünket, családunkat, barátainkat. Tanulságképpen egy történetet mesélek: Egy lány, amikor hazament édesanyjához, panaszkodni kezdett: Anya! Meg fogok bukni matekból, a barátom elhagyott, és a barátom elköltözik. Miért kell, hogy ilyen sok rossz dolog történjen velem? Mialatt a lány elmesélte bánatát, az anya éppen süteményt sütött. Megkérdezte a lányt, hogy kér- e valamit enni? Erre a lány azt mondta, igen, hiszen te mindig olyan finomakat készítel. Megkínálhatlak egy kis olajjal? Fúúj! Attól még szörnyűbb lenne a napom. Akkor adhatok néhány nyers tojást előételnek? Jaj, Anya, az is undorító. Talán lisztet, vagy egy kis szódabikarbónát? Anya! Valami normális dolgot szeretnék enni! Erre az édesanyja így felelt: Drága Kicsim! Sokszor a dolgok önmagukban rossznak tűnnek. De ha megfelelően összerakod őket, akkor a végeredmény egy csodálatos sütemény lesz. Ez nem csak a sütésre igaz!

Böjte Csaba: A Hit Éve

A magyar egyház meghirdette a hit évét. Sokan kérdezik, hogy ez mit is jelent? Mit jelent az élő hit, melynek megkeresésére bátorít az egyház? Érzékszerveink által kommunikálunk a külvilággal: látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagokat érzünk. Jó dolog érzékszerveink birtokában elindulni, élni, belevetni magunkat a mindennapok forgatagába. Ezek az érzékszervek örömmel, élményekkel töltik meg a napjainkat, általuk bontakozik ki a földi létünk! Nélkülük szegényebbek, fogyatékosok vagyunk, a létezés teljességét sajnos hiányuk miatt nem tapasztalhatjuk meg! Az emberiség egy részének személyes, boldogító tapasztalata az, hogy birtokunkban van egy érzékszerveinkhez hasonló képesség melyet hitnek nevezünk, mely által kommunikálhatunk nagy szeretettel, alázattal Istenünkkel. A hitünk az az érzékszerv, mely által a természetfeletti világot át tudjuk ölelni, s mely által ez a világ bennünket megtud szólítani. Az élő hit mely által Isten csodaszép arca a sötétben felragyog, engem örömmel, boldogsággal tölt el. Teremtőnk nagy ajándéka, melyet ki felfedez s kinek mindennapjainak élő részévé válik, az azt igen sokra tartja, hisz általa szépen rendezett, lakott földdé válik a világ. Vívódásunk többé nem tragikus monológ, hanem a holnapot tervező, építő párbeszéd a Végtelennel. Csodálatos megnyílni a hitből fakadó imában Teremtőnk előtt, kicsinységünk és minden bűnünk ellenére belekarolni abba ki mindenkinél jobban szeret, hagyni, hogy szelíd, nyugtató szavakkal talpra állítson, vezessen, biztos kézzel szép feladatok elvégzésére bátorítson. Az élő hit, - akárcsak a látás a festőnek - értelmet ad az ember bolyongásának, létének itt a földön. Az imádkozó ember útja soha nem ér véget, mert a hit által nem tudjuk megfogni, bejárni a szelíd Végtelent, de e csodálatos érzékszervünk által sok - sok minden láthatóvá, érthetővé válik napról napra Teremtőnk titkaiból. E kibontakozásnak nincs felső korlátja. A halál csak egy újabb kapu, mert a végtelenre teremtett létünk célja bebarangolni a végtelen Szeretetet, a végtelen Jóságot, a végtelen Bölcsességet, a végtelen Szépséget, az Istent ki megosztotta velünk a létet! Így életünk a semmibe hulló zuhanásból, a hit fényénél az Istenbe torkolló, kibontakozó, örömteli repüléssé válik. Semmihez nem fogható boldogság, a hit fényénél bátran kibontani az ajándékba kapott életünk minden egyes percét. Olyan jó egymás után megcsodálni mindazt a gyönyörű ajándékot mit Teremtőnk pajkos szeretettel létünkbe elrejtett, melyeket megtalálva, bölcsen használva gazdagabbakká válunk, általuk csodákat tehetünk szeretetből, szelíden testvéreinknek. Nagy öröm Isten ajándékai alatt roskadozva, élő hittel elindulni és látni ahogyan szorgalmas kezünk alatt a dolgok szépen, egymásból bontakoznak, mind bimbóból a virág mely felfakad. Nem te alkottál, te csak ott vagy, szorgoskodsz szelíden, gyönyörködsz benne. Csodálod a hitedből, két kezed munkájából fakadó feltartóztathatatlan kibontakozást, némán állsz mind édesanya gyermeke mellett, hisz ő szülte, s kinek léte, minden egyes mosolya, pici, puha kacsójának simogatása mégis Isten ajándéka. Álmélkodva leborulsz csodáid előtt, hisz nem vagy varázsló, tudod, hogy nem te teremted kis világodat, és mégis oly sok minden a te botorkáló hitedből született. Olyan vagy mint a kútásó, ki nem ura a víznek s mégis a víz a munkája által született kútból fakadt. Áhítattal, örömmel leborulsz mindennapi csodáid partjainál, és poharat véve kezedbe magad is oltod szomjadat. A hit évét hirdette meg anyánk az Egyház! Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja, élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét. Én úgy születtem, hogy nem érzem a szagokat, vak vagyok az illatok világára, de elhiszem testvéreim őszinte örömét mikor boldogan körbeállják a csodaszép rózsabokrot. Persze, hogy szeretnék részese lenni az örömüknek, ezért újból és újból nekifeszülök a kibontakozásomat visszafogó korlátaimnak, kérve Istentől, hogy nyissa meg ezt az érzékszervemet, hogy általa befogadhassam ajándékait. Várom alázattal, hogy megnyíljon az illatok világa előttem, és addig is bizalommal gyönyörködöm testvéreim örömébe. Te, ki nem hiszel, lehet, hogy még nem is próbáltad használni ezt a csodás képességedet. Bizalommal tedd össze kezed, szólítsd meg Megváltódat ki azt mondja a Szentírásban: "az ajtóban állok, zörgetek, ki megnyitja az ajtót ahhoz bemegyünk......" Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mind nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s e életadó kis forrás vizénél mindaz mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot! Imádkozom, hogy a hit éve számodra a hit megtalálásának az éve legyen! Kisebb testvéri szeretettel, Cs.t. Forrás: magnificat.ro

Anyaszív

Bevezetőül egy Marci barátomtól kapott szívszorító történettel kezdem: „Egy igaz történ történet, a Japánt megrázó földrengés során történt… Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott: - Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: "Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!” Nekünk persze nem kel Japánba mennünk, hogy bemutassuk az anyai szív működését. Margitka Nővérem nyolcvanas éveihez közeledik. A napokban köszöntötte Őt és Péter fiát Bosák Nándor Püspök Atya egyházi szolgálatuk negyvenhét éve, visszavonulásuk alkalmából. Margitka hosszú évek óta vigyázza a gondoskodásra szoruló Péter lépteit. Saját életét a Mennyei Atyára bízta. Péter esetében nem elégszik meg ezzel. Péter számára megfelelő otthont, figyelmes gondoskodást keres. Az anyai szív ilyen egyszerűen működik.

Az FVRKáptalanjáról írták

Köszönjük Mindnyájatoknak a szeretetet, kedvességet, segítőkészséget amellyel felénk fordultatok! A sok élmény közül egy számomra jelentősebbet hadd osszak meg veletek! Egyik testvérünk azt mondta, hogy meglepődött azon, hogy fiatalok is vannak, akik érdeklődnek.... Én hiszem és biztos vagyok abban, hogy Jézus a fiatalokat is hívja arra az útra, melyen Szent Ferenc követte őt, talán csak nem mindenki hallja meg a hívást, vagy éppen nem mindenki ismeri ezt az életformát. A Konstitúciónk ezt írja: 1. A rendi hivatások előmozdítása minden testvér kötelessége és a testvéri közösségek életképességének jele. A testvérek a ferences életforma hitelességét szem előtt tartva imádkoznak Istenhez, hogy új tagoknak is adja meg a ferences hivatás kegyelmét. 2. Jóllehet semmi sem helyettesítheti az egyes testvérek és a testvéri közösségek tanúságtételét, a tanácsoknak megfelelő eszközöket kell alkalmazniuk a világi ferences hivatások elősegítése érdekében. Én remélem, hogy - ahogyan mi és a mi közösségünk is meghallotta a Jóisten hívását - úgy ezután is lesznek újabb és újabb fiatalok, akik igent mondanak erre az életre. Az lenne a legszebb, ha a mi életünk példáját látva is ébrednének új hivatások! :-))) Hiszem, hogy a Szentélek tüze e hétvégi közös együttlétünk hatására mindannyiunkban lobog, s akinek a szívében - saját elmondása szerint - esetleg éppen kihúnyóban volt, abban is újra feléledt. A Szentlélek vezessen minket továbbra is azon a szent ferenci úton, amelyre igent mondtunk, hogy a mi világosságunk is világítson az embereknek, hogy jótetteinket látva dicsőítsék mennyei Atyánkat! (vö.: Mt 5,16) Testvéri szeretettel: Zsófi a pesti ferencesek alakuló közösségéből

A győzelem bére

Versenylázban él a világ. Magam már régen nem sportolok. A Nyári Olimpiai játékok eseményeit figyelemmel kísérem. Soha nem tengett túl bennem a versenyszellem. Soha senkit nem akartam legyőzni. Az ünnepélyes megnyitó kellemes élménye volt számomra, hogy Anglia sem törekedett erre. Nem akarta túlszárnyalni Peging „csilivili” világát. Önmagát, hagyományait, kultúrája értékeit jelenítette meg. A sportok közül, számomra már csak az elmebajnokság maradt. Előveszem egy régi írásomat, még istentelen korszakomból. Ígyírtam előszavában: „Nincs csodálatraméltóbb dolog a Földön az életnél. Számunkra az emberi élet jelenti a lehetőséget, hogy szereplői lehessünk ennek a csodának. Az emberi elme, a lélek Kiemelt ugyan bennünket az állatvilágból, de csak apró szikrázó homokszemcsék maradtunk a természet körforgásában. Állandó harcban állunk a világgal és önmagunkkal. Vajon legyőzhetjük-e a természetet anélkül, hogy el ne pusztítanánk? Legnagyobb ellenfelünk, önmagunk legyőzésébe nem pusztulunk-e magunk is bele? Születésünktől halálunkig tartó harc az életünk. A boldogság elérése motiválja, de minduntalan találkozunk félelmekkel, kudarcokkal, csapdákkal, ami boldogtalanná teheti az életünket. A mai kor különösen nagy kihívások elé állítja az egyes embert. Az egyszeri, megismételhetetlen személyiségekből álló közösségmás és más módon reagál a kihívásokra. A közösség értékrendjének és az egyén értékrendjének viszonya hat leginkább erre a küzdelemre. Ha ezeknek a viszonyoknak a harmóniája megbomlik, óhatatlanul megbetegíti az ember lelkét, szervezetét. A depresszió ennek egyik megjelenési formája, amelynapjaink talán egyik legsúlyosabb népbetegsége. A szakirodalom bőségesen, szerteágazóan tagolja a lelki betegség részleteit. Hétköznapi harcaim című kötetemben saját vívódásaimat, depresszióval szembeni tudatos harcomat igyekeztem az irodalom eszközeivel mások számára láthatóvá tenni. Nem könnyű, szórakoztató olvasmány. Őszinte, tiszta, nyílt vallomásaim célja volt önmagam eddigi ötven esztendejének újraértelmezése, saját példámon keresztül az olvasók figyelmének, érzékenységének fölkeltése a depressziótól elgyötört ember és családja iránt.” Zegzugos életutat kellett bejárnom, hogy legyőzzem önmagam félelmeit, megszabaduljak vétkeimtől. Nem voltak útjelző tábláim. Mintha szemellenzőt viseltem volna, mentem a magam által kijelölt úton. Számtalan zsákutcába behajtottam, egyirányú utcába is, az ellenkező irányból. A Rend legfőbb őre nem büntetett, figyelmeztetett több alkalommal. Az utolsó figyelmeztetésnél választás elé állított: Vagy megtanulom a közlekedési szabályait, vagy félre kell állnom. Ma már hagyom magam irányítani. Az Ő útján biztonságosan haladok. Depressziómat felváltotta a megbékélés önmagammal. Veszteségeim nem keserítenek. Önmagam legyőzésének legfőbb jutalma volt, hogy nem egyszerűen hitet kaptam, hanem a megismerés bizonyosságát Isten végtelen jóságáról, kegyelméről. Számomra ez az igazi győzelem!

Oszd meg amid van

Miért tegyek jót? Miért hozzak áldozatot? Megéri keresztyénnek lenni? Egyrészről lemondás, elhatárolódás, másrészt valami láthatatlan erőnek a vonzásában és vezetése alatt egy magasabb értékrend szerinti élet igenlése és gyakorlása. Jézus példája és tanítása, az általa véghezvitt csodák és jelek ma is csak a bűnbánattal, megbocsátással és kegyelemmel élő embernek érthető és élhető. Hatalmas erőforrás birtokába jut az, aki képes önző énjét megtagadni, magát Jézusnak odaszánni, őt követni, benne élni. Messze nem használjuk ki azt a lehetőséget, amit Isten készített az őt szeretőknek. Regisztráljunk bátran a SZERETETHÍD Kárpát-medencei református önkéntes napokra (2012. május 18-19.)! www.szeretethid.jobbadni.hu. Tájékozódjunk rendszeresen diakóniai hírekről, felhívásokról a www.diakonia.hu oldalon! „Ne csak szóval szeressünk, hanem cselekedettel és valóságosan!” A hitből fakadó cselekedetek megváltoztatják az embert. A krisztusi életnek van egy olyan jellemzője, mint egy kis lángnak, amely kicsinységével is hatalmas tüzet tud gyújtani. De minél nagyobb a sötétség, annál messzebb világít a legparányibb gyertya fénye is. Ma sem jelent mást a szeretetszolgálat, mint 2000 évvel ezelőtt. Jézus személyében Isten irgalmassága, szeretete, Igéje öltött testet. Ő azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja sokakért. Tanítványaitól irgalmasságot várt el és nem áldozatot. Jézussal lehet csak Istennek kedves, értékes életet élni, és az örök életet megnyerni. Meglátom-e Jézust ma a szenvedőben, a szegényben, a betegben, a rám váró, némán sikoltó, vergődő emberben? Aki igazán szereti Jézust, az szeretni tudja a másik embert is, annak körülményeitől, tulajdonságaitól függetlenül. Ha meg tudom osztani azt, amim van, Jézus többel ajándékoz meg rajta keresztül. Schweitzer Albert mondta: „Csak az az ember lehet igazán boldog, aki keresi és megtalálja a mások iránti szolgálat útját.” Jézus azt ígéri: „Aki keres, talál. A zörgetőnek megnyittatik.” Ha elindulsz vele, ő csodát tesz az életedben, és rajtad keresztül mások is átélhetik ugyanazt a kimondhatatlan szabadulást, amit az ő láthatatlan jelenléte és ereje művel mindazokkal, akik megnyílnak előtte. A feltámadott Jézussal való találkozás egyik áldott gyümölcse az üdvösség reménységével végzett szeretetszolgálat. Dani László

Szent Klára anyánk, taníts meg minket imádkozni

2012 van – és fontos évet írunk… Kezdem azzal, ami az egész egyetemes Egyházat érinti, mégpedig nagyon közelről. XVI. Benedek pápa, a Porta fidei (A hit kapuja) c. apostoli levelével meghirdette a hit évét, mely 2012. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulóján kezdődik, és 2013. november 24-én, Krisztus megjelenésének 20. évfordulója is. A Katekizmus eredeti latin címe, Fidei depositum A Hit letéteménye, jól kifejezi azt, amit majd a hit évében is ünnepelni fogunk: tudniillik azt, hogy kincs van a kezünkben, pontosabban a szívünkben, a hit letéteménye. Szinte érezzük ennek a súlyát, kegyelmi súlyát. Hitünk tartalma ez, de egyben hitünk aktusa is, mely által szívünk és egész életünk ahhoz ragaszkodik, amit hiszünk, és ahhoz, akiben hiszünk. Ehhez kapcsolnám ennek az évnek azt a sajátos vonását, mely leginkább a ferences család életét jelöli meg. Ez a vonás – amint ez azonnal ki is fog derülni – nagyon erősen kapcsolódik a hit évéhez. Ebben a 2012-es évben Assisi szent Klárával kapcsolatosan 800 éves évfordulót ünneplünk. Ez nem Klára születésének évfordulója, és nem is az ő halálának évfordulója, hanem azt ünnepeljük, hogy Klára 800 évvel ezelőtt 1212-ben szentelte magát Istennek. Az ő Istennek szenteltségének a másik oldala az – és ez is része ennek a jubileumi esztendőnek –, hogy Ferenc elismerte Klára elhivatottságát Krisztus követésére ugyanabban a lélekben, mint amelyben ő kezdte el követni Krisztust. Két ember hitt Isten szavának és ebből egy immár 800 éves életforma született. Mit jelent számunkra ez a jubileumi év, ha nem a hit évét előkészítő, bevezető hit évét?! Nem a szavakkal játszadozom, hanem Isten kegyelmének működését szemlélem. Mindenegyes ember hitének, konkrét hitaktusának hatalmas kegyelmi következményei vannak. Egészen nem is tudjuk, föl sem foghatjuk, mi mindent jelent Istennek igent mondani és a hitben cselekedni, s mi születik ebből a jövő nemzedékek számára. Ez talán elegendő ahhoz, hogy szent Klárára tekintsünk, nem külső szemmel, nem is azért, hogy csodáljuk őt és főleg nem azért, hogy dicsekedjünk az ő szentségével. Úgy forduljunk felé, hogy megmutathassa és megtaníthassa nekünk a legalapvetőbb és legfontosabb hitaktust, az imádságot. Ebben a jubileumi évben tehát nem Klára személyét mutatom be, hiszen azt gondolom, egy kicsit mindenki ismeri az ő életútját. Inkább arról beszélnék, amit fr. José Rodriguez Carballo, ferences generális testvér minden Szegény Nővér, minden Kisebb Testvér és – nyugodtan hozzátehetem – minden Ferences Világi rendi testvér számára a három alapvető prioritás egyikeként említ. Közös karizmánk három pillére ugyanis a szemlélődő dimenzió, a szegénység és a testvériség, s e három elválaszthatatlanul egy. Ezek közül az elsőről szólnék, vagyis a szemlélődő dimenzióról. Ez a jubileumi év arra is szólít, hogy azért forduljunk Klára felé, hogy ő taníthassa és alakíthassa a mi és a ti imaéletetek szemlélődő vonását. Rögtön előrebocsátom, hogy minderről nem úgy beszélek nektek, mintha már elérkeztem volna a szemlélődés csúcsára, és úgymond felülről, a hozzáértés magaslatairól oktathatnálak benneteket. Alulról szólok hozzátok, úgy, mint aki, igaz, hogy elkötelezett a szemlélődő életben, de ugyanakkor, hozzátok hasonlóan, úton van… Most már érthető lesz, úgyhogy elárulhatom előadásom címét is: Szent Klára anyánk, taníts meg minket imádkozni!... Talán vakmerően hangzik a kérés, hiszen eszünkbe jut, hogy a tanítványok Jézushoz fordultak ugyanezzel a kéréssel: „Uram, taníts meg minket imádkozni…”. És teljes joggal mondhatjuk azt is: ha mindenkor Jézus tanít imádkozni, akkor miért fordulunk szent Klárához, miért fordulunk a szentekhez? A válasz, azt hiszem nem nehéz, sőt magától értetődő. Nézzük csak meg, hányszor fordulunk lelki életünket érintő kérdéseinkkel egy másik ember felé, ugyanakkor azzal a mély meggyőződéssel, hogy a válasz mégis Istentől jön. Ugyanígy, a szentek tanítását kérve, Jézus az, aki tanít, Ő adja meg a választ mindenre. Ki az, aki nem tanul a szentek példáiból, szavaiból? Mondhatja valaki, nincs szükségem arra, hogy imádkozni tanítsanak, mert úgy imádkozom, ahogy tudok, és egyébként sincs rá sok időm. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szemlélődő életformát éltek, és azzal is, hogy a világban éltek, annak minden következményével. De ugyanakkor emlékeztetek arra, amit ugyanúgy tudtok, mint én, hogy a Szegény Nővéreknek, a Kisebb Testvéreknek és a Ferences Világi rendi testvéreknek – noha teljesen különböző formában megvalósuló – mégis egyazon hivatása van, melyet mindhárom Rend regulája tartalmaz is: „megtartani a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumát” – idézem a ti Regulátokból. Vagyis mindhárom Rend számára egyetlen dologról van szó, mely nem más, mint hogy azonosuljunk a meghalt és föltámadt Jézus Krisztussal, hogy Ő élhessen bennünk és általunk. Ennek pedig egyetlen feltétele az, hogy állandó és élő kapcsolatban legyünk Vele, a mi Urunkkal. Ez a legalapvetőbb megfogalmazása annak, amit szemlélődő életnek hívnak. És ezen a területen Klára sok mindent taníthat nekünk. Nem fogok bonyolult előadást tartani arról, hogy mit jelent szent Kláránál a szemlélődés, hanem azt próbálom megláttatni, hogy szemlélődő tapasztalata miként jelenik meg írásaiban és életében. Ez alakíthatja a mi szemlélődő életünket is, ez alakíthatja egy Ferences Világi rendi testvér szemlélődő életét is. Klára nem írt traktátust a szemlélődő imáról, nem sorol fel kifejezett imamódokat, mégis írásaiból és életéből csodálatos imaélet tárul elénk. Erre persze lehet azt is mondani, hogy ez nem nekem való, hiszen nekem nincs sem időm, sem türelmem az imára, az Istenre – csakhogy ennek a kijelentésnek lehet egy nagyon súlyos következménye: az imaélet szisztematikus kiküszöbölése a mindennapokból, az imádság, az Úrral való élő kapcsolat elvesztése. Ez úgy mutatkozhat meg, hogy a ferences, vagy akár klarissza színezetre, színezékre – vagyis a látszatra – vigyázunk, de a lényeg eltűnik. Azt hiszem az ezt élő testvéreink és nővéreink szenvednek a legjobban, de a legrejtettebben is a szívükben és a lelkükben. És valljuk be nagy alázattal, hogy hosszabb-rövidebb ideig mindnyájan átélünk ilyen periódusokat. Tulajdonképpen az történik, hogy amit nem sikerül megtenni – vagyis imádkozni –, annak még az igényét is kiküszöböli az ember a lelkéből. És miért küszöböli ki? Azért, hogy ne fájjon a hiánya. Persze a lehetetlent kísérli meg ilyenkor az ember, hiszen Isten hiányát nem teheti természetes állapotává. Önámításba keveredik, önmagának hazudik, így torzul el az ember teremtményi szépsége. Különféleképpen győzheti meg magát az ember arról, hogy az imádság nem neki való: túl magas, túl elérhetetlen, túl költséges, túl irreális, túl messze van a mindennapok realitásától stb. Röviden úgy fogalmazhatunk, hogy az ember ideális körülmények hiányában ejti az imádságot. Testvéreim, egy valamit nagyon kell tudnunk, és azt egyszer s mindenkorra: soha sincsenek tökéletesen ideális körülmények sem az imádsághoz sem semmi máshoz. Ehhez kapcsolódóan nézzünk meg egy pár sort szent Klára regulájából. „Az olvasni tudó nővérek a szent zsolozsmát a Kisebb Testvérek szokása szerint végezzék, ezért lehet breviáriumuk…”. Eddig semmi eredeti nincs a szövegben, természetes, hogy a szerzetesnők végezzék a zsolozsmát, az Egyház imádságát: ez a munkájuk. Ami utána következik, az azonban érdekes: „Akik ésszerű ok miatt néha nem tudják olvasva elmondani imaóráikat, a többi nővérek módjára imádkozhatják a Miatyánkot. Akik pedig nem tudnak olvasni, Matutinumra mondjanak huszonnégy Miatyánkot…”. Tehát, még ha a nővérek nincsenek is a zsolozsma végzéséhez szükséges körülmények között: vagy mert ésszerű ok gátolja őket, vagy mert nem tudnak olvasni – vagyis nincsenek olyan helyzetben, hogy „a zsolozsmában Istennek ajánlva dicséretüket, énekükkel ahhoz a dicsőítéshez társuljanak, amelyet a mennyei hazában örök időkön át zengenek; [mely] megízlelteti velük a mennyei istendicséretet…” – a Breviárium bevezetőjéből idéztem – tehát ha nem tudják elvégezni a zsolozsmát, ami egyébként különösen is táplálja az imaéletet, akkor egyszerűen Miatyánkot mondjanak. Klára korában gyakori az olvasni tudó és az olvasni nem tudó nővérek közötti különbségtétel (az 1207-es Kármel regula már megteszi elsőként, és a Kisebb Testvérek második regulája is megteszi, amikor különbséget tesz klerikusok és laikusok között) és azoknak, akik nem tudnak olvasni engedélyezett, hogy Miatyánkban mondják el a zsolozsmát. Klára eredetisége az, hogy tesz egy másik megkülönböztetést is. „Akik ésszerű ok miatt néha nem tudják olvasva elmondani imaóráikat… imádkozhatják a Miatyánkot”. Vagyis Klára egyszerre engedékeny és igényes. Ha egy nővér nem tudja elmondani a zsolozsmát… nincs katasztrófa! Találja meg annak a módját, hogy szívét az Úr felé fordítsa… a Miatyánk imádsága által lépjen egyszerűen Krisztus imádságába. Ha ésszerű ok akadályozza a zsolozsma elmondását, találjuk meg a módját, hogy tudatosan Isten jelenlétébe helyezzük magunkat azon Fiú által a Szentlélekben, aki az Atyához vezet bennünket. Ez a sok beszéd most mind arról szólt, hogy milyen egyszerű ez a kapcsolat… a mi kapcsolatunk Atyánkkal és Teremtőnkkel! És akkor most ezt rátok alkalmazom. Ha megesik veletek – és biztosan gyakrabban, mint szeretnétek –, hogy talán napok is telnek el úgy, hogy kezetekbe se tudjátok venni a Szentírást, vagy a zsolozsmát, ne adjatok föl mindent, hanem fordítsatok egy kis időt a teljesen ingyenes csendes imádságra, ne sírjatok azután, ami nincs, vagy amiatt, ami van, hanem fogadjátok el a jelen pillanat körülményeit, és fordítsátok szíveteket egyszerűen az Úr felé a sok munka, a zaj, a gond, a forgatag közepette is. Ne álmodozzatok arról, hogy majd egyszer csend lesz, és akkor hosszasan elmélkedhettek, mindennap misére mehettek, vagyis arról, hogy minden feltétele meglesz annak, hogy imádkozhassatok, hogy lelki életet élhessetek. Az Úrral való bensőséges együttlét, az ma történik! A mélységeinket az Úr ma látogatja, mától alakulunk Krisztussá. Ilyen egyszerű úton válunk belső emberré, akik Isten szemével, az Ő szívével tekintenek a világra, a másik emberre, önmagukra. Nem kiváltságos, nyugodt, gondoktól mentes pillanatokat kell keresnünk – amiket egyébként hiába is kergetnénk. Az életet kapjuk, hogy Istenbe merülő, Istent szemlélő emberekké váljunk. De nem is jámborkodó gyakorlatokat kell felvonultatnunk a magunk és Isten szeme előtt. Életünk valóságában kell Klára szavaival élve Krisztusra tekinteni, Őt fontolgatni, szemlélni az Ő utánzásának vágyával. Tekinteni, fontolgatni, szemlélni, utánozni vágyni – e szavak egymásutániságában is látjuk, hogy idő kell a szemléléshez és kitartás. Legyen megerősítő számunkra, hogy még szent Klárának is, akire talán úgy tekintünk, mint akiben a szemlélődés szinte veleszületett, Krisztus szemlélése munkát, erőfeszítést igényelt. Fr. José Carballo ferences generális így fogalmazza meg, hogy mi a szemlélődés a ferences hagyományban: „A ferences szemlélődés távolról sem egy jámbor ájtatosság, hanem az Úrral való azonosulás útja”. Ez az Úr által elcsábított és meghódított szív útja. Az imádság, az Úrral való egyesülés tulajdonképpen a szív szabadsága az igazi szeretetre. Klára szava vágyva az Ő utánzására, nem egy külső utánzást jelent, hanem annak elfogadását, hogy Krisztus hajlékot vegyen bennünk, mégpedig olyannyira, hogy átalakítson Önmagába, olyannyira, hogy ugyanazt mondhassák rólunk is, mint Ferencről: „nem imádkozó ember volt, hanem emberré lett imádság!” „Helyezd szívedet az isteni mibenlét képe elé, és a szemlélődés által hasonulj át az istenség tökéletes hasonmásává…”. Klára rámutat, hogy az imádság sohasem befejezett, a szemlélődés sohasem statikus, soha nem érkezünk meg, hanem mindig úton vagyunk. A hitben járunk, mely hit elé ezer és ezer akadály gördül. Klára ennek is tudatában van, ezért ezt írja Végrendeletében: „Óvakodjunk… ha már az Úr útjára ráléptünk, hogy bűnünk vagy tudatlanságunk miatt semmiképpen se térjünk le róla…”. „…egy pillanatra se feledkezzél meg feltett szándékodról és második Ráchelként tartsd mindig szem előtt eredeti elhatározásodat: amit vállaltál, amellett tarts ki, amit teszel, azt tedd, ne hagyj fel vele, hanem ellenkezőleg, gyors futással, könnyű léptekkel és port alig érő lábakkal, biztosan, vidáman és feltartóztathatatlanul haladj előre az üdvösség útján. Senkinek se higgy, senkiben se bízzál, aki el akar téríteni szándékodtól és akadályt akar gördíteni utadba, csak azért, hogy a tökéletességnek abban az állapotában, melyre az Úr lelke hívott, ne tudjad teljesíteni fogadalmad a Magasságbelinek”. Hány keresztény, sőt elkötelezett keresztény, aki már az imádságban megízlelte az Úr szeretetét, hagyott fel az imádsággal, csak azért, mert idealizálta az imaéletet. Imaéletünk útján Klára szavai bátorítsanak: „Erősödjünk meg a szegény Keresztrefeszített szent szolgálatában, melyet lángoló vággyal kezdtünk meg”. A lángoló vágy törékenységét, gyengeségét ismerhette Klára, ezért buzdít a megerősödésre. A mai világ egyre féktelenebb ritmust diktál mindnyájatoknak. El akarja hitetni veletek, hogy egyre több a tennivaló. Ez a hazugság lelepleződik, ha a Krisztussal való egyesülés lángoló vágyát megőrzitek a szívetekben. Ott őrizzétek, ahol semmit sem tartotok vissza magatokból, ott, ahol tudjátok, hogy amit meg kell tennetek, azt jól kell megtennetek: a szeretetben, igazul, becsülettel és végsőkig. Ez a tudat sokat lefarag az egyre több tennivaló lidérces káprázatából. IV. Sándor pápa a szentté avatási bullában ezeket írta Kláráról: „Bár a klastrom szűk falai közé volt rekesztve, fénylő sugarait mégis messzire lövellte; bár parányi zárdába volt zárva, sugaraival mégis beragyogta az egész világot. Belülről gondos őrizet alatt állott, mégis akadálytalanul áradt kifelé. Igen, Klára rejtekben élt, és íme, élete mégis nyitott könyv volt mindenki számára; nem beszélt, és híre-neve mégis hangosan kiáltott; cellájában rejtőzködött, és mégis világszerte beszéltek róla”. Ez a néhány sor arról beszél nekünk, hogy cselekvéseink lényege a világ felé és a világban leginkább a láthatatlanban történik. Ti is tudjátok, hogy a Ferencnek adott krisztusi hívást, hogy építse fel templomát, mely romokban áll, Ferenc sokkal inkább életszentsége által valósította meg, mint a San Damiano-i templom falainak felújításával. Klára értette és élte ezt, amikor Prágai Ágnesnek, aki – hozzá hasonlóan – klauzúrában és ugyanabban a szellemben élt, ezt írta: „Én… egyenesen a jó Isten munkatársának és kimondhatatlan teste esendő tagjai támaszának tartalak téged”. Erősödjünk meg mindnyájan e jubileumi évben, valamint az ezt követő hit évében abban, hogy, hivatásunk valóban Krisztus követése szent Ferenc nyomán, mely nem más, mint megtartani „a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát”, hogy így Krisztus formálódjon ki bennünk, és láthatóvá, felismerhetővé váljon minden testvérünk számára a világban. Ezt mondja ki maga Krisztus, amikor így szól: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”. Mert hát nem mi hozzuk el Őt testvéreink közé, hanem Ő vesz hajlékot bennünk, szolgáiban, Ő jön el bennünk és általunk újra és újra és látogatja meg testvéreink szívét. „Amit teszel, azt tedd, ne hagyj fel vele!” Elhangzott Szécsényben, az FVR Országos Lelkinapon. Előadó: Ferenc Mária Nővér