Dr. Diósi Dávid: A Szent Antal napi liliomszentelés és gyermekáldás eredete

Páduai Szent Antal († 1231.06.13.) a 13. század szentje. Ez a század sok híres szentet adott: Szent Domokos, Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc, Szent Bonaventúra, Assisi Szent Klára, Szent Erzsébet, Árpádházi Szent Margit stb. Szent Antal talán a katolikus egyház legkedveltebb szentje. Aligha létezik templom neki szentelt oltár, ill. őt ábrázoló szobor vagy kép nélkül. Tisztelete igen közel áll a nem csupán a katolikus hívek szívéhez. Joggal nevezhetnénk őt „ökumenikus" szentnek is, hisz, habár a keleti egyházszakadás után élt, tehát szigorú értelemben véve nem közös szent, az ortodox hívők közül is sokan imádkoznak hozzá, kérik segítségét, pártfogását az élet legkülönbözőbb bajaiban, veszélyeiben és megpróbáltatásaiban. Amint a szombatot Szűz Máriának, a pénteket Jézus Szentséges Szívének, a csütörtököt az Oltáriszentségnek (ill. helyenként Casciai Szent Ritának), a szerdát Szent Józsefnek, úgy a keddet Szent Antal tiszteletére szokás szentelni. Ez a régi, tulajdonképpen Szent Antal tiszteletével egyidős szokás, amely onnan vette eredetét, hogy a szentet e napon temették el (halála napja, 1231. június 13-án, péntekre esett) és a hagyomány szerint e napon legtöbbször dicsőítette őt Isten különféle csodákkal. Több (főleg ferences) templomban évszázados szokás a Szent Antal napi (június 13) liliomszentelés és a gyermekek megáldása. A liliomszentelés valójában páduai eredetű. A plébániák 13-13 elsőáldozó gyereket küldenek a Szent Antal bazilikába, ahol ünnepélyesen kiosztják közöttük a megáldott liliomokat, s így vesznek részt a körmeneten, melyen a neves szent ereklyéit viszik. A liliom, amelynek nemessége a rózsáéval vetekedik, a keresztény művészetben a tisztaság, az ártatlanság és a szüzesség jelképe; az Úr Jézus Krisztus pedig a mezők liliomára utalva hirdette meg nekünk a gondviselésbe vetett gyermeki bizalom evangéliumát (örömhírét). Az elmondottakat figyelembe véve tehát elmondhatjuk, hogy amikor az Egyház Szent Antal napján liliomokat szentel egyrészt Szent Antal érdemeit szem előtt tartva Isten kegyelmet osztogató erejét dicséri, másrészt felhívja a felnőtt hívek figyelmét a Teremtőbe vetett gyermeki bizalom fontosságára, a gyermekeket ugyanakkor pedig arra buzdítsa, hogy a fehér liliomokhoz híven őrizzék meg lelkük makula fehérségét, tündöklő tisztaságát. A liliomokon kívül természetesen (rendkívül drága virág) más fehér virágokat is szokás megáldani. A gyermekek megáldása Szent Antal napján nagyon helyesen kapcsolódik a liliomok megáldásához. A liliom ugyanis – amint előbb említettem ‑ a (gyermeki) ártatlanság szimbólumai. Szent Antal nagyon közel áll a gyerekekhez. Erről a tényről tanúskodnak a közismert Szent Antal képek, ill. szobrok is, amelyeken közkedvelt szentünket állandó jelleggel a kisded Jézussal ábrázolnak. Szent Antal életét nagyban meghatározta a kisded Jézushoz fűződő mély szeretete. Egyik karácsonyi prédikációjában szentünk ezt a következőképen indokolta meg: „Isten értünk gyermek lett. Sok oka lehet annak, hogy Krisztus gyermeknek nevezzük, ezekből csak egyet akarok említeni. Tettetek-e már valaha is egy rosszat egy gyermeknek, ütöttetek-e már meg egyet is? Ha azonban ezek után egy virágot, egy rózsát, vagy egy számára kedves dolgot ajándékoztok neki, azonnal elfelejti a rosszat, amelyet vele tettetek; elmúlik haragja és nyakatokba ugrik. Ugyanígy Krisztus is: ha ugyan gyarlóságaitokkal meg is bántjátok őt, amint neki ajándékozzátok könnyeitekkel együtt a bűnbánat rózsáját, tüstént elfelejti, hogy megsértettétek őt, hozzátok fut, karjaiba vesz és megcsókol..." Szent Antal számára nagyon fontos volt kihangsúlyozni, hogy Krisztus földi életében felnőtté válása ellenére megőrizte szívében a gyerekekre jellemző alázatot, vagyis haláláig „Gyermek-Isten" maradt. Órákon át képes volt Jézussal imában és elmélkedésekben eltársalogni, sőt még a munka mellett is Vele foglalkoztak gondolatai. Érdekes az biográfiai vonatkozású adat is, hogy amikor 1231. június 13-án Szent Antal egy női kolostorban a Szűz Mária nevével ajkain csöndesen elszenderült és a zárdai nővérek, míg holttét ravatalra helyezhették és őrségről gondoskodhattak, halálát titokban akarták tartani; ártatlan, apró gyermekek, akik Szent Antalt alig ismerhették, futották be alkonyatkor Pádua utcáit és hirdették: „Meghalt a Szent! Nincs többé Antal!" A gyermeklélek tehát különösen közel állt Szent Antal lelkületéhez és Istenképéhez. Ezért szeretettel segít rajtuk, csodával is. Ajánljuk ezért bizalommal gyermekeink életét, jövőjét Szent Antal hathatós oltalmába, pártfogásába. Ennek legkézzelfoghatóbb módja, ha családjaik ifjú tagjait a hagyományos Szent Antal áldásban részesítjük. Diósi Dávid

Jelnyelvújítás

Az emberek közötti kommunikációnak számtalan formája létezik. Ezek sorában a beszéd a legfontosabb, de nem az egyetlen. Gondoljunk csak a testbeszédre. Isten, csak kevesekkel beszél. Jelekkel, jelzésekkel közöl velünk fontos dolgokat. Értünk- e ezen a jelnyelven? Weisz Fanni, siket fotomodell nevét, történetét egy ország ismerhette meg Vujity Tvrtko jóvoltából. Mára már az esélyegyenlőségért küzdő, fogyatékkal élő emberek emblematikus alakja lett. Barátai egyre többen tartják fontosnak megtanulni a jelnyelvet. Vajon nekünk nem lenne- e fontos megtanulnunk Mennyei Atyánk nyelvét. Meglátni egy színpompában tündöklő virágban szeretetét, jóságát. Jóízűen elfogyasztott ételünkben észre venni gondoskodását. Vagy felfigyelni a madarak énekében hozzánk intézett szerelmes üzenetére. Csaba Testvér azt mondja: „Hiába ülök ábrándosan a Balaton közepén egy hajóban, és várom, hogy a szél majd partra repít, ha nem tartom készenlétben a vitorlát, hogy afuvallat belekapaszkodhasson, nekifeszüljön, és vágyaim felé repítsen.”

Ferenczes István: Csíksomlyói naphimnusz

Mindenható Isten, fölséges Atyánk, Téged dicsér minden és téged áld. Szívünkből száll minden ének, Könyörgés, hála, dicséret Hozzád kiált. Nevedet sem vagyunk méltó kimondani, Előtted csak dadogva tudunk szólani, Csíksomlyón a por is áldott, Fölmagasztalt alkotásod Ki mondja ki… Aranyban ragyog Urunk és Apánk a Nap, Keletről nyugatra jár, rajtunk áthalad, Őbenne lakik Máriánk, Ő lett a hazánk, pátriánk, Tenger s a part. Ringat, altat, eljátszik velünk Földanyánk, Téged dicsér mikor ver s amikor megáld, Mikor gyümölcs ragyog a fán, Amikor elhull a virág S hó hull reánk. Téged dicsér, a téli égről ránk ragyog, Szerelmünk hívogat, asszonyunk a Hold, Feléd emeli arcunkat, A szegénynek utat mutat És csillagot… Ahol az a csillag ragyog, ott él Öcsénk A Szél, bárányfelhőt terelve száll fölénk, Áldott légy Uram érte is, Rosszaság semmi benne nincs… Öleld körénk. Madonna-kékben tengerárnyi hó pihét, Adtál nekünk sok Húgocskát, csillag-csibét, Tejutat, göncölt, ragyogást, Mint szelíd őznek álmodást S békés ébredést. Téged áld Uram a Víz, a mi szép Nénénk, Tóból, tiszta forrásból tükröt tart elénk Végestől a végtelenig, Ő visz a kéklő tengerig Kegyelmedért. Kőkertünkben Téged áld a szomorú fűz, Ha este jön, árnya alatt Bátyánk a Tűz Lobogtatja igazságát, Megmelegíti az árvát, Félelmet űz. Erdőink alatt medve, farkas, róka jár, Kezünkre száll pitypang és cinege madár, Gyopár, sólyom, tücsök, kökény, Téged áld minden teremtmény, Tégedet vár. Ki másoknak megbocsát Téged dicsér, Téged áld mind, ki tűri a szenvedést, A legjobban azt szereted, Ki életen át szenvedett Szerelmedért. Laudato si mi singore, áldott légy, Ha jön a jó halál, ha eljön majd a vég. Boldogok kik Benned múlnak,

Trianonra emlékeztünk

Andróczky Lászlóné Etelka ADÓSUNK EURÓPA! Volt egyszer egy ország, ahol együtt élt a magyar, A Kárpátok védték, ha jött a zivatar. Az idõk folyamán ráéheztek mások, Széjjeldarabolták Nagymagyarországot. Ki akarta? - Ma élõk tehetünk mi róla? Felelõs mindezért a vén Európa! Széttépték országunk' és sok millió szívet, Kisebbség nemzetünk öt országban így lett. Ki kérdez meg minket: jó nektek így élni? Kinek van jogában szíveinket tépni? Trianont sínyli hat ország magyarja, Köztük nem sok akad, aki így akarta. Fel is sorolhatom: a szép Kárpátalja, Lakossága magát ősmagyarnak vallja. Ott nyílt meg számunkra a Kárpát-medence, Ontotta a magyart az áldott Verecke. Ezeréves múltat biztosított nekünk, S mi erre a múltra mindig büszkék leszünk. De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunkat darabokra vágta. Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke. De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Kilencven év óta lenn Jugoszláviába'. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék, Nagymagyarországot ekképpen tépték szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irigyli, ha Felvidéket mond öt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényes a sorsa, Értük is felelős marad, - Európa! Ök azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, de annál gazdagabban. szeretnek, éreznek. Ott vasvillákkal, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok. Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, soha meg nem hajlik! Így nem csak minket sújt a trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot, Míg más, üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy, Ha jól megy is sora mégsem cserél szívet. Van, ki nem feledi honnan jön, hova tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában' mi maradt még hátra? Sok-sok széjjelűzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek, Mert születésemtõl e vidéken élek. Ennek a porában játszottam mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj. Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. Itt van a Kárpátok lánca a szívben bent; Ej, ha érezhetnék: nekünk ez mit jelent... A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, legyen alattvaló a saját hazájába'. Beszélhesse nyelvét úgy, ahogy tanulta, Hisz' ö tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Sokaknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De - ÉL AZ IGAZSÁG - akárhogy titkolják Együvé tartozunk, de büntetnek azóta... E kilenc évtizedért a vádlott Európa!

Trianonra emlékeztünk

De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunkat darabokra vágta. Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke. De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Kilencven év óta lenn Jugoszláviába'. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék, Nagymagyarországot ekképpen tépték szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irigyli, ha Felvidéket mond öt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényes a sorsa, Értük is felelős marad, - Európa! Ök azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, de annál gazdagabban. szeretnek, éreznek. Ott vasvillákkal, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok. Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, soha meg nem hajlik! Így nem csak minket sújt a trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot, Míg más, üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy, Ha jól megy is sora mégsem cserél szívet. Van, ki nem feledi honnan jön, hova tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában' mi maradt még hátra? Sok-sok széjjelűzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek, Mert születésemtõl e vidéken élek. Ennek a porában játszottam mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj. Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. Itt van a Kárpátok lánca a szívben bent; Ej, ha érezhetnék: nekünk ez mit jelent... A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, legyen alattvaló a saját hazájába'. Beszélhesse nyelvét úgy, ahogy tanulta, Hisz' ö tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Sokaknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De - ÉL AZ IGAZSÁG - akárhogy titkolják Együvé tartozunk, de büntetnek azóta... E kilenc évtizedért a vádlott Európa!

Böjte Csaba ünnepi interjúja a Magyar Nemzetben

A Szentlélek Úristen jósága és szeretete a mi vigasztalónk. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója és elnöke a polgári napilapban (5.o.) elmondta: „Pünkösd előtt az apostolok látták Jézust, tapintották testét, beszéltek és ettek vele, meggyőződhettek róla, hogy bár meghalt, de dicsőséges testében mégis közéjük jött, látták, ahogy felment a mennybe, mégsem volt bátorságuk, hogy megvallják az emberek előtt. A Szentlélek adott nekik erőt, bölcsességet, lendületet, bátorságot, hogy hirdessék az evangéliumot, Krisztus örömhírét. Bár egyetlen nyelven beszéltek, szavaikat mégis megértette a Jeruzsálemben összegyűlt számtalan nemzetiségű nép. Szavaik hatására több százan megkeresztelkedtek, életüket megváltoztatták. Erre a maguk erejéből képtelenek lettek volna. A Szentlélek Úristen és maga Jézus Krisztus tehát a mi igazi vigasztalónk és az is marad… Az első pünkösd napján az apostolokban elsősorban az öröm, a jókedv, az életerő fakadt és bontakozott ki. Azt gondolom, hogy nekünk is ezt kellene tennünk. Le kell hulljon a szemünkről a hályog, és rá kell döbbenjünk arra, hogy a Kárpát-medencében nekünk, magyaroknak ilyen jó dolgunk az elmúlt ezer évben soha nem volt.” Csaba testvér szerint Isten „pontosan tudja, hogy teremtő munkája még nem ért célba, ami azt jelenti, hogy a világot mindig egy kicsit újra kell teremtenie. Az Isten tehát velünk van a világ újrateremtésében. Nem szabad tehát elkeserednünk, időről időre meg kell újulnunk. Gondoljunk csak arra, hogy a Szentlélek Úristen sem keseredett el, amikor kétezer évvel ezelőtt az emberek adták-vették, öldösték egymást, folyamatosan háborúk voltak. Jézus örömmel élt harminc éven át csendes, egyszerű életet Názáretben, és utána is bizalommal nézett a holnap felé, mindig optimista volt. Még a kereszten is azt mondja: ’Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!’ A Szentlélek Úristen szeretete és jósága a mai világunkra is kiterjed, amely ma is a remény és a vigasztalás Istene.” A dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője azt is elmondta: „Eddig csaknem ötezer gyermek került alapítványunk gondozásába, közülük 2300 most is nálunk nevelkedik. Oktató- és nevelőmunkánk során mindent megteszünk annak érdekében, hogy a nálunk lévő fiatalok sikeres érettségi vizsgát tegyenek, és tisztességes, becsületes, művelt keresztény ember váljon belőlük. Így engedjük ki őket a nagybetűs Életbe. Ezt én az életbe ágyazásnak nevezem. Hiszen legalább olyan fontos az, hogy miután tőlünk elkerülnek, megmaradjanak ugyanilyen tisztességes, becsületes, munkavégző keresztény embernek. Létfontosságú, hogy családot tudjanak alapítani, a családi életet meg tudják tölteni boldogsággal, szeretettel és az élet egyéb terültén is boldogulni tudjanak. Én azt szeretném, ha képletesen szólva minél több fiam, leányom, menyem, vejem, unokám lenne, akik tőlünk indultak, itt nevelkedtek, oktattuk őket, és évek múltán visszatérve hozzánk, boldogan meséljék, hogy érvényesültek az életben. Számunkra nagyon fontos, hogy értelmesen sáfárkodjanak azzal az útravalóval, amit mi adtunk nekik. Ez ugyanis a bizonyítéka annak, hogy munkánk nem volt hiábavaló.” Magyar Kurír

Szentháromság Vasárnapján

Útnak indultunk íKrisztusért. Szent Ferenc maga is zarándok volt. Életrajzaiból tudunk szentföldi zarándokútjáról, illetve az itáliai Garganón fekvő Monte San Angelóra tett utazásáról. Életének és lelkiségének fontos állomásai ezek, hiszen a ferences spiritualitás, amelyet úgyfoglalhatunk össze, hogy a” szegény és megfeszített Krisztus követése közösségben”, nagyon is rokonítható a zarándok lelkiséggel. Azzal a lelki hozzáállással, amelynek alapja a megszokottból való kilépés, a kényelmetlenségek, az egyszerűbb körülmények vállalása és az útnak indulás Krisztus miatt. Szentháromság Vasárnapján debreceni ferencesekkel keltem útra Szilágynagyfaluba Mária kútjához, a Szentháromság Hegyen emelt Egység keresztjéhez. Magammal vittem közösségünk kéréseit, hogy erdélyi magyar és román testvéreinkkel együtt imádkozzam teljesüléséért. Csilik János Atya és a nagyfalui engesztelő közösség csodákat visz véghez. A zarándokok arcán öröm és boldogság tükröződött. A karizmatikus énekek éneklése még a kívülállókat is megérinti. A jóság, a szeretet ragadós. Csilik Atya prédikációjában pappá szentelésének harmincadik évfordulójáról szólt. Közös imára hívott bennünket az újonnan felszentelt fiatal papokért. Imádkozom, hogy az Ő példája követőkre találjon, hogy papjaink megszólalásakor ne azt érezzem, savanyú uborkába harapott, mert a fiatalok ettől elriadnak. Sugározzanak békét, boldogságot, magával ragadó, követésre méltó személyiséget.