Ferenczes István: Csíksomlyói naphimnusz

Mindenható Isten, fölséges Atyánk, Téged dicsér minden és téged áld. Szívünkből száll minden ének, Könyörgés, hála, dicséret Hozzád kiált. Nevedet sem vagyunk méltó kimondani, Előtted csak dadogva tudunk szólani, Csíksomlyón a por is áldott, Fölmagasztalt alkotásod Ki mondja ki… Aranyban ragyog Urunk és Apánk a Nap, Keletről nyugatra jár, rajtunk áthalad, Őbenne lakik Máriánk, Ő lett a hazánk, pátriánk, Tenger s a part. Ringat, altat, eljátszik velünk Földanyánk, Téged dicsér mikor ver s amikor megáld, Mikor gyümölcs ragyog a fán, Amikor elhull a virág S hó hull reánk. Téged dicsér, a téli égről ránk ragyog, Szerelmünk hívogat, asszonyunk a Hold, Feléd emeli arcunkat, A szegénynek utat mutat És csillagot… Ahol az a csillag ragyog, ott él Öcsénk A Szél, bárányfelhőt terelve száll fölénk, Áldott légy Uram érte is, Rosszaság semmi benne nincs… Öleld körénk. Madonna-kékben tengerárnyi hó pihét, Adtál nekünk sok Húgocskát, csillag-csibét, Tejutat, göncölt, ragyogást, Mint szelíd őznek álmodást S békés ébredést. Téged áld Uram a Víz, a mi szép Nénénk, Tóból, tiszta forrásból tükröt tart elénk Végestől a végtelenig, Ő visz a kéklő tengerig Kegyelmedért. Kőkertünkben Téged áld a szomorú fűz, Ha este jön, árnya alatt Bátyánk a Tűz Lobogtatja igazságát, Megmelegíti az árvát, Félelmet űz. Erdőink alatt medve, farkas, róka jár, Kezünkre száll pitypang és cinege madár, Gyopár, sólyom, tücsök, kökény, Téged áld minden teremtmény, Tégedet vár. Ki másoknak megbocsát Téged dicsér, Téged áld mind, ki tűri a szenvedést, A legjobban azt szereted, Ki életen át szenvedett Szerelmedért. Laudato si mi singore, áldott légy, Ha jön a jó halál, ha eljön majd a vég. Boldogok kik Benned múlnak,

Trianonra emlékeztünk

Andróczky Lászlóné Etelka ADÓSUNK EURÓPA! Volt egyszer egy ország, ahol együtt élt a magyar, A Kárpátok védték, ha jött a zivatar. Az idõk folyamán ráéheztek mások, Széjjeldarabolták Nagymagyarországot. Ki akarta? - Ma élõk tehetünk mi róla? Felelõs mindezért a vén Európa! Széttépték országunk' és sok millió szívet, Kisebbség nemzetünk öt országban így lett. Ki kérdez meg minket: jó nektek így élni? Kinek van jogában szíveinket tépni? Trianont sínyli hat ország magyarja, Köztük nem sok akad, aki így akarta. Fel is sorolhatom: a szép Kárpátalja, Lakossága magát ősmagyarnak vallja. Ott nyílt meg számunkra a Kárpát-medence, Ontotta a magyart az áldott Verecke. Ezeréves múltat biztosított nekünk, S mi erre a múltra mindig büszkék leszünk. De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunkat darabokra vágta. Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke. De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Kilencven év óta lenn Jugoszláviába'. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék, Nagymagyarországot ekképpen tépték szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irigyli, ha Felvidéket mond öt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényes a sorsa, Értük is felelős marad, - Európa! Ök azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, de annál gazdagabban. szeretnek, éreznek. Ott vasvillákkal, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok. Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, soha meg nem hajlik! Így nem csak minket sújt a trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot, Míg más, üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy, Ha jól megy is sora mégsem cserél szívet. Van, ki nem feledi honnan jön, hova tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában' mi maradt még hátra? Sok-sok széjjelűzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek, Mert születésemtõl e vidéken élek. Ennek a porában játszottam mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj. Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. Itt van a Kárpátok lánca a szívben bent; Ej, ha érezhetnék: nekünk ez mit jelent... A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, legyen alattvaló a saját hazájába'. Beszélhesse nyelvét úgy, ahogy tanulta, Hisz' ö tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Sokaknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De - ÉL AZ IGAZSÁG - akárhogy titkolják Együvé tartozunk, de büntetnek azóta... E kilenc évtizedért a vádlott Európa!

Trianonra emlékeztünk

De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunkat darabokra vágta. Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke. De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Kilencven év óta lenn Jugoszláviába'. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék, Nagymagyarországot ekképpen tépték szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irigyli, ha Felvidéket mond öt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényes a sorsa, Értük is felelős marad, - Európa! Ök azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, de annál gazdagabban. szeretnek, éreznek. Ott vasvillákkal, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok. Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, soha meg nem hajlik! Így nem csak minket sújt a trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot, Míg más, üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy, Ha jól megy is sora mégsem cserél szívet. Van, ki nem feledi honnan jön, hova tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában' mi maradt még hátra? Sok-sok széjjelűzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek, Mert születésemtõl e vidéken élek. Ennek a porában játszottam mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj. Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. Itt van a Kárpátok lánca a szívben bent; Ej, ha érezhetnék: nekünk ez mit jelent... A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, legyen alattvaló a saját hazájába'. Beszélhesse nyelvét úgy, ahogy tanulta, Hisz' ö tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Sokaknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De - ÉL AZ IGAZSÁG - akárhogy titkolják Együvé tartozunk, de büntetnek azóta... E kilenc évtizedért a vádlott Európa!

Böjte Csaba ünnepi interjúja a Magyar Nemzetben

A Szentlélek Úristen jósága és szeretete a mi vigasztalónk. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója és elnöke a polgári napilapban (5.o.) elmondta: „Pünkösd előtt az apostolok látták Jézust, tapintották testét, beszéltek és ettek vele, meggyőződhettek róla, hogy bár meghalt, de dicsőséges testében mégis közéjük jött, látták, ahogy felment a mennybe, mégsem volt bátorságuk, hogy megvallják az emberek előtt. A Szentlélek adott nekik erőt, bölcsességet, lendületet, bátorságot, hogy hirdessék az evangéliumot, Krisztus örömhírét. Bár egyetlen nyelven beszéltek, szavaikat mégis megértette a Jeruzsálemben összegyűlt számtalan nemzetiségű nép. Szavaik hatására több százan megkeresztelkedtek, életüket megváltoztatták. Erre a maguk erejéből képtelenek lettek volna. A Szentlélek Úristen és maga Jézus Krisztus tehát a mi igazi vigasztalónk és az is marad… Az első pünkösd napján az apostolokban elsősorban az öröm, a jókedv, az életerő fakadt és bontakozott ki. Azt gondolom, hogy nekünk is ezt kellene tennünk. Le kell hulljon a szemünkről a hályog, és rá kell döbbenjünk arra, hogy a Kárpát-medencében nekünk, magyaroknak ilyen jó dolgunk az elmúlt ezer évben soha nem volt.” Csaba testvér szerint Isten „pontosan tudja, hogy teremtő munkája még nem ért célba, ami azt jelenti, hogy a világot mindig egy kicsit újra kell teremtenie. Az Isten tehát velünk van a világ újrateremtésében. Nem szabad tehát elkeserednünk, időről időre meg kell újulnunk. Gondoljunk csak arra, hogy a Szentlélek Úristen sem keseredett el, amikor kétezer évvel ezelőtt az emberek adták-vették, öldösték egymást, folyamatosan háborúk voltak. Jézus örömmel élt harminc éven át csendes, egyszerű életet Názáretben, és utána is bizalommal nézett a holnap felé, mindig optimista volt. Még a kereszten is azt mondja: ’Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!’ A Szentlélek Úristen szeretete és jósága a mai világunkra is kiterjed, amely ma is a remény és a vigasztalás Istene.” A dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője azt is elmondta: „Eddig csaknem ötezer gyermek került alapítványunk gondozásába, közülük 2300 most is nálunk nevelkedik. Oktató- és nevelőmunkánk során mindent megteszünk annak érdekében, hogy a nálunk lévő fiatalok sikeres érettségi vizsgát tegyenek, és tisztességes, becsületes, művelt keresztény ember váljon belőlük. Így engedjük ki őket a nagybetűs Életbe. Ezt én az életbe ágyazásnak nevezem. Hiszen legalább olyan fontos az, hogy miután tőlünk elkerülnek, megmaradjanak ugyanilyen tisztességes, becsületes, munkavégző keresztény embernek. Létfontosságú, hogy családot tudjanak alapítani, a családi életet meg tudják tölteni boldogsággal, szeretettel és az élet egyéb terültén is boldogulni tudjanak. Én azt szeretném, ha képletesen szólva minél több fiam, leányom, menyem, vejem, unokám lenne, akik tőlünk indultak, itt nevelkedtek, oktattuk őket, és évek múltán visszatérve hozzánk, boldogan meséljék, hogy érvényesültek az életben. Számunkra nagyon fontos, hogy értelmesen sáfárkodjanak azzal az útravalóval, amit mi adtunk nekik. Ez ugyanis a bizonyítéka annak, hogy munkánk nem volt hiábavaló.” Magyar Kurír

Szentháromság Vasárnapján

Útnak indultunk íKrisztusért. Szent Ferenc maga is zarándok volt. Életrajzaiból tudunk szentföldi zarándokútjáról, illetve az itáliai Garganón fekvő Monte San Angelóra tett utazásáról. Életének és lelkiségének fontos állomásai ezek, hiszen a ferences spiritualitás, amelyet úgyfoglalhatunk össze, hogy a” szegény és megfeszített Krisztus követése közösségben”, nagyon is rokonítható a zarándok lelkiséggel. Azzal a lelki hozzáállással, amelynek alapja a megszokottból való kilépés, a kényelmetlenségek, az egyszerűbb körülmények vállalása és az útnak indulás Krisztus miatt. Szentháromság Vasárnapján debreceni ferencesekkel keltem útra Szilágynagyfaluba Mária kútjához, a Szentháromság Hegyen emelt Egység keresztjéhez. Magammal vittem közösségünk kéréseit, hogy erdélyi magyar és román testvéreinkkel együtt imádkozzam teljesüléséért. Csilik János Atya és a nagyfalui engesztelő közösség csodákat visz véghez. A zarándokok arcán öröm és boldogság tükröződött. A karizmatikus énekek éneklése még a kívülállókat is megérinti. A jóság, a szeretet ragadós. Csilik Atya prédikációjában pappá szentelésének harmincadik évfordulójáról szólt. Közös imára hívott bennünket az újonnan felszentelt fiatal papokért. Imádkozom, hogy az Ő példája követőkre találjon, hogy papjaink megszólalásakor ne azt érezzem, savanyú uborkába harapott, mert a fiatalok ettől elriadnak. Sugározzanak békét, boldogságot, magával ragadó, követésre méltó személyiséget.

A kreatív problémamegoldás egyik útja

Életünk során számtalanszor nézünk farkasszemet megoldhatatlannak tűnő problémákkal. Reakciónk intelligencia kérdése. Frusztráltan tehetetlen dühöt eredményez, vagy leblokkolunk. Esetleg várjuk, hogy a sültgalamb a szánkba hullik. Az idő majd megoldja. Élettapasztalatom megtanított, hogy mindenből levonjam a tanulságokat, mindenkitől tanuljak. Menedzser tanfolyamokon ismertem meg a brainstorming , magyarul Ötletroham módszert. Ebben mindenki elmondja a legképtelenebb, legszokatlanabb ötleteit is, amit azután közösen elemeznek, megvalósíthatóságát kielemzik. Önmagamban ugyanezt játszom el. Dr. Csókay András agysebész főorvostól megtanultam, hogy a kreatív gondolatokra való rátalálásban milyen fontos szerepet játszanak imáink. Ő a rózsafűzér imádsággal jutott már számtalanszor eredményre. Én zarándokútjaimmal is a problémamegoldás útját keresem. Valaha úgy gondolkodtam, minden rajtam múlik, mindent meg tudok oldani önállóan. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtanuljak kérni. Barátaimtól, ismeretlenektől, vagy Istentől.

Pünkösdi zarándokút Sárospatakra

Ferences hagyományainkat követve Pünkösd Ünnepére Sárospatakra zarándokoltam Árpádházi Szent Erzsébethez, védőszentünkhöz. Papp Tihamér Atya ezt írja a pünkösdi zarándoklatról: „Felzaklatott világunkban a féligazságok, hazugságok tülekedő zűrzavarában élünk. Honnan ez a vásári kavalkád? Hogyan jutunk újra értelmes emberi, isteni szóhoz, amely visszaadja méltóságunkat, amely biztos alapot nyújt életünk számára? Érdemes elgondolkodnunk a Szentírásazon jelenetén, amikor Jézus a végső összegzést adja tanítványainak, mielőtt szemük láttára a mennybe száll. Az ő fejükben, és szívükben is zűrzavar kavarog, az isteni és emberi dolgok káoszában élnek. Mindazokon a dolgokon, amiket Jézustól hallottak, láttak, megtapasztaltak, emberi képességükkel nem tudnak úrrá lenni.. Ezért parancsolta meg Jézus, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya igéretére: „Ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni!” Mi is történt az Apostolokkal? Böjttel, imádsággal, csendben készültek a nagy találkozóra. Erről a csendről ír a Szentatya a Tömegtájékoztatás Világnapjára, Csend és szó az evangelizáció útja címmel. „Hogyan is küldhetné Jézusapostolait az egész világra örömhírrel, ha nem tanítja meg őket a kommunikáció helyes gyakorlatára? A csendnek és a szónak egyensúlyban kell lenniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki, és az emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Ugyanitt olvashatjuk: „Nem meglepő, hogy a különböző vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az embereket megtalálni önmagukat, és azt az igazságot, amely mindennek értelmet ad.” Szentkút titkát is ezek fényében érthetjük meg. Már a kezdetekkor, a néma fiú megszólalásában hangsúlyt kap a csend és a szó, mint a Szentlélek ajándéka. Vajon nem ezt élik át, az akár több napon át gyalogló zarándokok, akik lelkük elcsendesedő figyelmében meghallják és befogadják Isten titkát? Milyen munkálkodást végez bennük a Lélek, ha valóban odaadóak és nyitottak a befogadásra? Abban a világban, ahol a zaj, és a tartalom nélküli fecsegés rombolja a családok életét, ugyancsak megfontolandók Szentatyánk szavai: „A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk, és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik, elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk a másiktól, és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetővé teszi a másiknak, hogy beszéljen, hogy kifejezze magát, nekünk pedig azt, hogy, hogy ne ragadjunk le saját gondolatainknál, szavainknál, a másikkal való véleménycsere híján.” A csend veszi körül szívünket, amikor a zarándokhelyen nemzetünk megújulásáért esedezünk. A csendes szemlélődés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük neki Krisztus fényét, az életről szóló üzenetét, szeretetének teljes odaadottságát, mely üdvözít.” Nos, Sárospatakra közösségünk kéréseivel érkeztem, hogy Szent Erzsébet szentté avatásának 777.- ik évfordulóján közbenjárását kérjem.