Ne alkalmazkodjatok a pénzvilág és a média hatalmához!

A keresztények arra kaptak meghívást, hogy ne alkalmazkodjanak a világhoz szabadságuk érdekében – hangsúlyozta XVI. Benedek február 15-én, a római központi szemináriumban mondott lectio divina bibliatanítás alkalmával.

A találkozón 190 szeminarista volt jelen, öt római intézményből. „Ne alkalmazkodjatok a pénzvilág és a média hatalmához, amelyekre bár szükség van, de az a veszélyük, hogy elnyomják az emberiséget” – buzdította a kispapokat a Szentatya.

Tanításában Benedek pápa Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléből indult ki: a népek Apostola arra hív, hogy ajánljuk fel testünket mint élő, szent és kegyes áldozatot Istennek, hogy ne hasonuljunk a világhoz, és hagyják átalakítani magunkat Isten akaratának megértése érdekében.

Nem alkalmazkodni a világhoz nem azt jelenti, hogy elmenekülünk előle, hanem annak az útja, hogy valóban szabadok legyünk – hangsúlyozta a Szentatya. A pénzvilág és a média hatalma szükséges és hasznos, de alkalmanként az a veszélyük, hogy uralkodni akarnak az emberen. Nem az emberiséget segítő eszközök, hanem elnyomják az embereket. A pénzvilág ma már nem a jólét eszköze, hanem egy hamis istenné vált, amely uralja a világot. Nem az számít, hogy mit birtokolunk, hanem az, hogy létezünk. Ne rendeljük alá magunkat ennek a hatalomnak, használjuk eszközként Isten fiainak szabadsága által – buzdított XVI. Benedek.

Az információ gyakran nem világosít fel, és amit mondanak vagy írnak, fontosabbá válik, mint maga a valóság. Az a veszély áll fenn, hogy a virtuális világ fontosabbá válik, mint a reális világ. A keresztények non-konformizmusa megváltja és visszaadja őket az igazságnak. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy segítsen szabad emberré lennünk non-konformizmusunk által, amely nem a világ ellen van, hanem a világ igazi szeretetét jelenti – kérte a Szentatya.

Ma sokat beszélnek a római katolikus egyházról, sok mindent mondanak róla. Reméljük, hogy példaadó hitünkről is szólnak – jegyezte meg a pápa. A kereszténység nem pusztán spiritualizmus, erkölcsi prédikáció, hanem megtestesülés is. Szent Pál arra hív, hogy ajánljuk fel testünket és váljunk eggyé Istennel. Járjon át bennünket Isten valósága, hogy egész életünk váljon liturgiává és adorációvá – hangsúlyozta XVI. Benedek a római nagyszemináriumban tartott lectio divina bibliatanítása során.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Itt és most

Ezekben a fényszegény, ingerszegény napokban igyekszem magam felmelegíteni.
Fényképeim között válogattam.
Múlt év nyarán készült fotómat találtam meg.
Életszemléletemmé vált, hogy itt és most akarok boldog lenni.
Nem ifjúkori türelmetlenségből teszem.
Korábban úgy fogalmaztam, lepkegyűjtő vagyok, boldogságpillangókat gyűjtök.
Eddig bevált a módszer.
Így most is melegség járja át minden porcikámat, a nyári fotó láttán.
Világunkban, szinte már sztereotípiává vált nemzetünket pesszimistának nevezni.
Pedig a pozitív életszemlélet tanulható, elsajátítható.
Csak gyakorolnunk kell.
Csaba Testvér azt mondja:
„Mindenki arra vár, hogy kiszeressék aszalódó létükből az életet dicsérő jókedvet, színesvirágokat, bomló gyümölcsöket.
Nem taktikás fortélyokkal kell színes papírból szirmokat ügyeskedni a megszáradt magvakra, hanem a bennük lévő életet kell hittel, jóságos jelenléttel kibontakoztatni!”

erdély ma - Hitben élni – Az utolsó ferences szerzetes a háromszéki Esztelneken – VIDEÓ

erdély ma - Hitben élni – Az utolsó ferences szerzetes a háromszéki Esztelneken – VIDEÓ

Akikkel együtt sírtunk és nevettünk

A farsang farkán nem ette meg a kutya a telet.
Szobámba visszavonulva olyan barátaimra gondolok, akik valamiért mély nyomot hagytak bennem.
Álljon itt egy idézet:
„Vannak személyek, akik hozzánk beszélnek, de meg sem halljuk őket. Vannak, akik megsebeznek, de rajtunk még heg sem marad, de vannak személyek, akik egyszerűen megjelennek az életünkben, és örökre nyomot hagynak bennünk.”
/Cecília Meireles/


Ilyen ember volt életemben Szögedi Tibor, egykori főnököm, barátom.
Fényképeim legutóbbi válásom után eltűntek.
Emlékezetemből igyekszem felidézni alakját.
Úgy vigyázott ránk, beosztottaira, mint saját családjára.
Fáradhatatlan szervező volt.
Nem véletlen, hogy korai, 2002- ben történt halála után, Szomolya, szülőhelye díszpolgárává választotta.
Emlékszem azokra a Nőnapokra, amikor a helyőrség fiai, és hölgyei együtt ünnepeltünk.
Lencsés Lajos kollégám bolondozott, a nők Mézga családként mulattatták a férfiakat.
Amikor apósom váratlan halálhíréről tudomást szerzett, megkérdezte:
Van pénzetek?
Mindenét odaadta volna.
A legtöbbet adta:
Emberségét.
Ezt visszük tovább.
Magam is arra törekedtem életemben, hogy ne emlékműveket hagyjak magam után, hanem nyomot az emberekben.
Amitől egy ilyen fagyos napon felmelegítem barátaim lelkét.
Csaba Testvér azt mondja:
„Hiába van 220 volt a dugaljban, ha nincs egy vezeték, amely összekötné a lámpával.
Enélkül nem lesz világosság.
Kell egy közvetítő.
Az emberek világában a bizalom, az elfogadás, a jóindulat láthatatlan kábelein terjednek az értékek:”
Foto: Papp János barátom a Magyar Kultúra Lovagja

Amikor minden nap ajándék

Tegnap óriási boldogság öntött el:
Gábor öcsém SMS üzenetben értesített, megszületett kisfia.
Ötvenegy éves, nyugdíjas tűzoltóként kapta meg Isten ajándékát.
A boldogságról sokan, sokféleképpen beszélnek:
Cicero szerint a Boldogság, a belső béke állapota.
Ma a boldogságról elmélkedem:
A boldogság nem jön lepkeként (bár akként illanhat el...). A boldogságnak oka van, s nekünk jó okunk van rá! A boldogság tanulható, növelhető, ha jó módszert és jó társakat választunk hozzá.
Számomra a boldogság érzését soha nem az anyagi jólét állapotában tapasztaltam meg.
Felnőtté válásom idején hiába birtokoltam tíznél is több autót, hiába szórhattam a pénzem, boldogtalannak éreztem magam.
Mindig többre és többre vágytam.
Első válásomat követően új társat, gyermeket kaptam.
Soha nem próbáltam uralni, birtokolni Őket.
Élete végéhez közeledő emberre mondják a pejoratív értelemben használt:
„Neki már minden nap ajándék!” megállapítást.
Pedig mindannyiunknak úgy kellene élnünk, hogy életünk minden napját ajándéknak éljük meg.
Amikor életem összeroppant, megtanultam imádkozni, kérni Isten segítségét.
Nem maradt bennem sem harag, sem gyűlölet.
Életemben első helyre került Isten szolgálata, csak ez után következik az uralom önmagam felett.
Anyagi terheimtől, bűneimtől megszabadulva, kicsit bénán, kicsit süketen, vakon, mégis boldognak érzem magam.
Csaba Testvér azt mondja:
„Lehet úgy is élni, hogy hatalmas zsákokat cipelünk magunkkal.
De fölösleges görnyedeznünk mázsás súlyok alatt, mert megnyomorítják életünket.
Miért hurcolnék magammal régi sérelmeket, már kialakult kapzsi vágyakat, bűnöket?
Tegyük le és tapasztaljuk meg istengyermeki létünk szabad szárnyalását”.

Felnőtt meseegyszürkeegérről

Remeteségem újabb reggelén, ébredés után a számítógéphez ültem.
Szemem, a falon függő oklevélre tévedt.
A Debreceni Kéry Pharma KFT művészeti pályázatán, irodalom kategóriában nyert első helyezésért kaptam.
Visszaemlékszem a díj átadására.
A Pszichiátriai Kórház igazgatói irodájában ültem Móré Csaba igazgatóval, Márta Nénivel, kezelőorvosommal.
A körülöttem ülők szemében öröm sugárzott.
Szélmalom harcuk sikerének örülhettek.
Bennem ambivalens érzések kavarogtak.
Persze, örültem irodalmi sikeremnek, de feltörtek a mű születésének borzalmas körülményei is.
Az év hasonló időszakában kezdődött.
Fizikai, lelki tartalékaim kimerülőben voltak.
Rendszerint ilyenkor vett erőt rajtam mély depresszióm.
Akkor is ittam napok óta.
„Agymosás”- mondtam magamban.
Szabadulni akartam keserveimtől.
Nem volt elegendő az alkohol.
Már kellett hozzá „gyorsítóként” a nyugtató.
Ez aztán padlóra küldött, a szó valódi és átvitt értelmében.
Kikötözve ébredtem a pszichiátrián.
Gyomormosás következett, majd megkérdezték, öngyilkos akarok- e lenni?
Miután megnyugtató választ hallottak, átszállítottak az Addiktológiára.
Ismerős arcok fogadtak.
„Velem egyivásúak”.
Mondhatom stílszerűen.
Már sokadik „mozigépész” tanfolyamunkat töltöttük együtt.
A „Bennszülöttek” összetétele a társadalom minden rétegét reprezentálta.
Volt pedagógus, nyugdíjas, főpincér, egyszerű munkás, lelkész, tisztes családanya.
Ki miért ivott?
Mindenkinek volt számára megnyugtató magyarázata.
Ötszemélyes szobába kerültem.
Az első vizit alkalmával megkaptam gyógyszereimet.
Szürke egeret kaptál?
Kérdezte Józsi Bácsi.
Az mi?
Kérdeztem.
Heminevrin, delírium ellen.
Mondta a sokat megélt betegtársam.
Miután ellenőrzés mellett bevettem gyógyszereimet, mély álomba szenderültem.
Nem tudom, mennyi idő telt el.
Fülsértő surrogásra ébredtem.
A hang, nyögésekkel kisérve, a mellettem fekvő betegtársamtól érkezett.
Nagydérrel- durral nővérke érkezett.
Kicsomagolta szomszédomat pelenkájából, megmosdatta, majd tisztába tette.
Most, amikor ezeket írom, számítógépem monitorából arcom tükörképét látom.
Ugye tudod, hogy akkor jelet kaptál?
Megmutatta Isten, mivé válsz, ha folytatod.
Vegetáló zöldséggé!
Nem tanultál belőle.
Átadtad magad az önsajnálatnak, önpusztításnak.
Pedig én szerettelek téged, vigyáztam rád.
Esélyt kaptál újra és újra az újrakezdésre, igaz életre.
Megpróbáltam szabadulni az alkohol csapdájából.
Rendületlenül szedtem a gyógyszereket.
Még azt is megpróbáltam, hogy Horváth Endre főorvos Úrral, Feri Bácsival, a Támasz Központ vezetőjével Anonym Alkoholista Klubot hozzunk létre.
Nem sikerült, mert az érintettek még maguknak sem vallják be, hogy nagy a baj.
Én is beletörődtem, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Pedig Valaki mindig segítő kezét nyújtotta felém.
Hosszú, gyakori kórházi kezeléseim során emberek mentek tönkre, elhaltak mellőlem.
A halálesetek megráztak, de változás nem történt.
Emlékszem, mohón olvastam Albert Györgyi könyveit kálváriájáról.
Irigylem a hívő embereket, mert van kitől reméljenek.
Mondta.
Halálát megsirattam.
Úgy éreztem, egy bajtársamat veszítettem el.
Teljesen össze kellett törnöm ahhoz, hogy megtaláljam szabadulásom egyetlen igaz útját.
Szakemberek azt mondják, az alkohol betegség, depresszió tünet mentessé tehető, de nem gyógyítható.
Mai életem ellent mond.
Történetem végén álljon itt Csaba Testvér gondolata:
„A hosszú út után megérkezik a gólya, nem tátja a száját, fészket épít, fiat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, a lét ajándékát.
Minden, ami él, élni akar, akar nagyra nőni, virágot, gyümölcsöt teremni, a lét gyönyörűségét tovább adni, és jól van ez így”.

Az Igéret Földjén

A város közterein uralkodó állapotok továbbra is itthon maradásra bírnak.
Nem tehetek mást, csak ülök és mesélek, mint Seherezádé, ezeregy éjszakán át tartó meséjében.
A mesémben szereplő személyek, történések egyezése a valósággal, nem a véletlen műve.
József, az ötvenes éveiben járó pedagógus, mint minden nap, kocsiba ült.
Irány surány!
Gondolta és Beregsurányba indult.
Kelet Magyarország határmenti településein az emberek túlnyomó része, jövedelmét ügyeskedéssel egészítette ki.
Az üzemanyag és cigarettacsempészés különös „ népi játékká nőtte magát.”
József Beregszászba utazott, felesége szüleihez.
A határátkelésnél, határőrök, vámosok ismerősként üdvözölték.
József, a városba érve, a piacra indult.
A parkolóban megpillantotta az ismerős fiúcskát, Sanyikát.
Vigyázhatok az autóra?
Kérdezte udvariasan a kisfiú.
Köszönöm.
Mi újság Sanyika?
Kérdezte Józsi.
Éhesek vagyunk, fázunk.
Mondta.
Körülötte négy toprongyos, maszatos testvérkéje nyomatékosította Sanyika szavait.
Mindjárt hozok valami ennivalót.
Mondta Józsi.
A piacon ismerős cigányasszony sietett elébe.
Kezében csokornyi fakanál.
Józsi mindet megvette.
Hálás pillantás volt a köszönet.
Majd besietett a csarnokba, vett tíz kiló babot.
Útban apósáék háza felé feltankolta az autóját.
A sűrített levegővel „ megfújt” tankba száz liter olajat töltött.
Vett tíz karton cigarettát.
Apósáék udvarán komótosan elrendezte az árut.
Mindennek megvolt a jól bevált rejtekhelye.
Műszerfalban, ajtókárpitban, ülésekbe gyömöszölve.
Miután befejezte a rakodást, élelmet, gyermekruhákat vett magához.
Visszatért a piacra, a gyerekekhez.
Átadta adományait.
A gyerekek maszatos kezükkel azonnal falni kezdték az ennivalót.
Sanyika otthon mosdasd meg testvéreidet!
Mondta Józsi.
A határhoz közeledve érezte magán a feszültséget, ami a zabszemnek sem hagy helyet testének bizonyos pontján.
A határ előtti sorompónál óriási kocsioszlop várakozott.
Élelmesebb utazók előresiettek, pénzt nyomtak az ukrán rendőr markába, a sorompó ettől felemelkedett.
Józsinak eszébe jutott korábbi, huszonnégy órás várakozása, amitől kiverte a hideg veríték.
Lépésben araszoltak, a határig vezető száz méteren.
Az útlevél kezelése után, az ukrán vámos lépett az autóhoz.
Végigtúrta a csomagokat, még az autóstáska személyes holmijait is átforgatta.
Az utazótáskából kivett egy üdítőt és egy doboz csokoládét.
Megpillantotta az utastérben lévő, csokoládéval teli kartondobozokat.
Kontrabangyiszt?
Kérdezte.
Bambán nézett rá a sofőr.
Később megtudta, a szó csempészt jelent.
Szabaddá vált az út.
A magyar oldalon ugyanez lejátszódott.
A sorompó két világot választott el egymástól.
Mindkettő az Ígéret Földje volt.
Mindent igértek, de semmi nem változott.
Hivők voltak az emberek.
Mindent elhittek.
Nem változott a világ.
József szégyenkezve, de megkönnyebbülten indult haza.
Megúsztam!
Gondolta.
A hazafelé vezető úton ismerős „ pillangók” integettek.
Az ismert pontokon ott posztoltak a „ fakabátok”.
Megállították, levették a „sápot”, majd tovább engedték.
József százezreket keresett a „stiklivel”.
Megérte?
Kockára tette életét, mert volt, amikor ötszáz liter üzemanyaggal a feneke alatt söpört végig az országon.
Törvényt sértett, amiért súlyos büntetés lehetett volna.
Sorra kapta a jelzéseket:
Alkoholbetegség, depresszió, családi életének zavarai.
Kórházi kezelések sora.
Nem változtatott életén.
Csak önmagában bízott.
Erejében, szerencséjében.
Barátja, hite nem volt.
Nem gondolt arra, hogy a világ, mint egy szivárvány színeiben pompázó szappanbuborék, egyszer szétpukkan, megsemmisül.
Csaba Testvér gondolata jut eszembe:
„A szabad akaratot a létező legnagyobb erőnek tartom.
Dönthet az ember bármikor, bármilyen helyzetben a szeretet mellett, és sajnos a legnagyobb kényelemben, jólétben is dönthet a gyűlölet és a harag mellett.
A lelkiismeretünk szavát kell állandóan, figyelmesen és érzékenyen kutatnunk.
Mely által Isten minden embert hívogat a szépre, Igazra:”
Foto: illusztráció