Felnőtt meseegyszürkeegérről

Remeteségem újabb reggelén, ébredés után a számítógéphez ültem.
Szemem, a falon függő oklevélre tévedt.
A Debreceni Kéry Pharma KFT művészeti pályázatán, irodalom kategóriában nyert első helyezésért kaptam.
Visszaemlékszem a díj átadására.
A Pszichiátriai Kórház igazgatói irodájában ültem Móré Csaba igazgatóval, Márta Nénivel, kezelőorvosommal.
A körülöttem ülők szemében öröm sugárzott.
Szélmalom harcuk sikerének örülhettek.
Bennem ambivalens érzések kavarogtak.
Persze, örültem irodalmi sikeremnek, de feltörtek a mű születésének borzalmas körülményei is.
Az év hasonló időszakában kezdődött.
Fizikai, lelki tartalékaim kimerülőben voltak.
Rendszerint ilyenkor vett erőt rajtam mély depresszióm.
Akkor is ittam napok óta.
„Agymosás”- mondtam magamban.
Szabadulni akartam keserveimtől.
Nem volt elegendő az alkohol.
Már kellett hozzá „gyorsítóként” a nyugtató.
Ez aztán padlóra küldött, a szó valódi és átvitt értelmében.
Kikötözve ébredtem a pszichiátrián.
Gyomormosás következett, majd megkérdezték, öngyilkos akarok- e lenni?
Miután megnyugtató választ hallottak, átszállítottak az Addiktológiára.
Ismerős arcok fogadtak.
„Velem egyivásúak”.
Mondhatom stílszerűen.
Már sokadik „mozigépész” tanfolyamunkat töltöttük együtt.
A „Bennszülöttek” összetétele a társadalom minden rétegét reprezentálta.
Volt pedagógus, nyugdíjas, főpincér, egyszerű munkás, lelkész, tisztes családanya.
Ki miért ivott?
Mindenkinek volt számára megnyugtató magyarázata.
Ötszemélyes szobába kerültem.
Az első vizit alkalmával megkaptam gyógyszereimet.
Szürke egeret kaptál?
Kérdezte Józsi Bácsi.
Az mi?
Kérdeztem.
Heminevrin, delírium ellen.
Mondta a sokat megélt betegtársam.
Miután ellenőrzés mellett bevettem gyógyszereimet, mély álomba szenderültem.
Nem tudom, mennyi idő telt el.
Fülsértő surrogásra ébredtem.
A hang, nyögésekkel kisérve, a mellettem fekvő betegtársamtól érkezett.
Nagydérrel- durral nővérke érkezett.
Kicsomagolta szomszédomat pelenkájából, megmosdatta, majd tisztába tette.
Most, amikor ezeket írom, számítógépem monitorából arcom tükörképét látom.
Ugye tudod, hogy akkor jelet kaptál?
Megmutatta Isten, mivé válsz, ha folytatod.
Vegetáló zöldséggé!
Nem tanultál belőle.
Átadtad magad az önsajnálatnak, önpusztításnak.
Pedig én szerettelek téged, vigyáztam rád.
Esélyt kaptál újra és újra az újrakezdésre, igaz életre.
Megpróbáltam szabadulni az alkohol csapdájából.
Rendületlenül szedtem a gyógyszereket.
Még azt is megpróbáltam, hogy Horváth Endre főorvos Úrral, Feri Bácsival, a Támasz Központ vezetőjével Anonym Alkoholista Klubot hozzunk létre.
Nem sikerült, mert az érintettek még maguknak sem vallják be, hogy nagy a baj.
Én is beletörődtem, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Pedig Valaki mindig segítő kezét nyújtotta felém.
Hosszú, gyakori kórházi kezeléseim során emberek mentek tönkre, elhaltak mellőlem.
A halálesetek megráztak, de változás nem történt.
Emlékszem, mohón olvastam Albert Györgyi könyveit kálváriájáról.
Irigylem a hívő embereket, mert van kitől reméljenek.
Mondta.
Halálát megsirattam.
Úgy éreztem, egy bajtársamat veszítettem el.
Teljesen össze kellett törnöm ahhoz, hogy megtaláljam szabadulásom egyetlen igaz útját.
Szakemberek azt mondják, az alkohol betegség, depresszió tünet mentessé tehető, de nem gyógyítható.
Mai életem ellent mond.
Történetem végén álljon itt Csaba Testvér gondolata:
„A hosszú út után megérkezik a gólya, nem tátja a száját, fészket épít, fiat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, a lét ajándékát.
Minden, ami él, élni akar, akar nagyra nőni, virágot, gyümölcsöt teremni, a lét gyönyörűségét tovább adni, és jól van ez így”.

Az Igéret Földjén

A város közterein uralkodó állapotok továbbra is itthon maradásra bírnak.
Nem tehetek mást, csak ülök és mesélek, mint Seherezádé, ezeregy éjszakán át tartó meséjében.
A mesémben szereplő személyek, történések egyezése a valósággal, nem a véletlen műve.
József, az ötvenes éveiben járó pedagógus, mint minden nap, kocsiba ült.
Irány surány!
Gondolta és Beregsurányba indult.
Kelet Magyarország határmenti településein az emberek túlnyomó része, jövedelmét ügyeskedéssel egészítette ki.
Az üzemanyag és cigarettacsempészés különös „ népi játékká nőtte magát.”
József Beregszászba utazott, felesége szüleihez.
A határátkelésnél, határőrök, vámosok ismerősként üdvözölték.
József, a városba érve, a piacra indult.
A parkolóban megpillantotta az ismerős fiúcskát, Sanyikát.
Vigyázhatok az autóra?
Kérdezte udvariasan a kisfiú.
Köszönöm.
Mi újság Sanyika?
Kérdezte Józsi.
Éhesek vagyunk, fázunk.
Mondta.
Körülötte négy toprongyos, maszatos testvérkéje nyomatékosította Sanyika szavait.
Mindjárt hozok valami ennivalót.
Mondta Józsi.
A piacon ismerős cigányasszony sietett elébe.
Kezében csokornyi fakanál.
Józsi mindet megvette.
Hálás pillantás volt a köszönet.
Majd besietett a csarnokba, vett tíz kiló babot.
Útban apósáék háza felé feltankolta az autóját.
A sűrített levegővel „ megfújt” tankba száz liter olajat töltött.
Vett tíz karton cigarettát.
Apósáék udvarán komótosan elrendezte az árut.
Mindennek megvolt a jól bevált rejtekhelye.
Műszerfalban, ajtókárpitban, ülésekbe gyömöszölve.
Miután befejezte a rakodást, élelmet, gyermekruhákat vett magához.
Visszatért a piacra, a gyerekekhez.
Átadta adományait.
A gyerekek maszatos kezükkel azonnal falni kezdték az ennivalót.
Sanyika otthon mosdasd meg testvéreidet!
Mondta Józsi.
A határhoz közeledve érezte magán a feszültséget, ami a zabszemnek sem hagy helyet testének bizonyos pontján.
A határ előtti sorompónál óriási kocsioszlop várakozott.
Élelmesebb utazók előresiettek, pénzt nyomtak az ukrán rendőr markába, a sorompó ettől felemelkedett.
Józsinak eszébe jutott korábbi, huszonnégy órás várakozása, amitől kiverte a hideg veríték.
Lépésben araszoltak, a határig vezető száz méteren.
Az útlevél kezelése után, az ukrán vámos lépett az autóhoz.
Végigtúrta a csomagokat, még az autóstáska személyes holmijait is átforgatta.
Az utazótáskából kivett egy üdítőt és egy doboz csokoládét.
Megpillantotta az utastérben lévő, csokoládéval teli kartondobozokat.
Kontrabangyiszt?
Kérdezte.
Bambán nézett rá a sofőr.
Később megtudta, a szó csempészt jelent.
Szabaddá vált az út.
A magyar oldalon ugyanez lejátszódott.
A sorompó két világot választott el egymástól.
Mindkettő az Ígéret Földje volt.
Mindent igértek, de semmi nem változott.
Hivők voltak az emberek.
Mindent elhittek.
Nem változott a világ.
József szégyenkezve, de megkönnyebbülten indult haza.
Megúsztam!
Gondolta.
A hazafelé vezető úton ismerős „ pillangók” integettek.
Az ismert pontokon ott posztoltak a „ fakabátok”.
Megállították, levették a „sápot”, majd tovább engedték.
József százezreket keresett a „stiklivel”.
Megérte?
Kockára tette életét, mert volt, amikor ötszáz liter üzemanyaggal a feneke alatt söpört végig az országon.
Törvényt sértett, amiért súlyos büntetés lehetett volna.
Sorra kapta a jelzéseket:
Alkoholbetegség, depresszió, családi életének zavarai.
Kórházi kezelések sora.
Nem változtatott életén.
Csak önmagában bízott.
Erejében, szerencséjében.
Barátja, hite nem volt.
Nem gondolt arra, hogy a világ, mint egy szivárvány színeiben pompázó szappanbuborék, egyszer szétpukkan, megsemmisül.
Csaba Testvér gondolata jut eszembe:
„A szabad akaratot a létező legnagyobb erőnek tartom.
Dönthet az ember bármikor, bármilyen helyzetben a szeretet mellett, és sajnos a legnagyobb kényelemben, jólétben is dönthet a gyűlölet és a harag mellett.
A lelkiismeretünk szavát kell állandóan, figyelmesen és érzékenyen kutatnunk.
Mely által Isten minden embert hívogat a szépre, Igazra:”
Foto: illusztráció

Kaukázusi törpefarkas

A napok óta tartó kutyahideg mozgáskorlátozottá tett.
Nem merek kilépni az utcára, mert egy esés életveszélyes lehet számomra.
Egyik reggelen, miután túljutottam „nőtlen reggelimen”, a kávén és a cigarettán, csengettek.
Ajtót nyitottam.
Középkorú hölgy és fiatal társa állt az ajtóban.
Jó napot kívánunk!
Köszöntöttek.
Bizonyára Önt is riasztják a napjainkban tapasztalt sorscsapások.
Mondta szelíden.
Engedje meg, hogy felolvassak egy történetet a Bibliából.
Köszönöm szépen, de van saját Bibliám, amiből magamnak olvasok.
Hárítottam el Jehova Tanúinak hittérítő próbálkozását.
Magányomban azután emlékezni kezdtem.
Hasonló téli napok voltak.
Lóránt fiacskám nagymamájával érkezett Beregszászról.
A legényke reklámszatyrot szorongatott a kezében.
Mit kaptál Husikám?
Kérdeztem.
Nézd!
Kiemelte a szatyor aljából a riadt kutyakölyköt.
Egy tacskó- csivava kölyök nézett velem farkasszemet.
Megkereszteltük, a Bubu nevet kapta.
Tiszadobon éltünk.
A Futrinka utcában hamar tiszteletet vívott magának a jövevény.
Bájos, harcias kutyus volt.
Postásunk félelemmel közelített otthonunkhoz.
Olykor a falu központjáig üldözte Bubu, a kerékpáron menekülő kézbesítőt.
Az Andrássy kastély látogatói tízezreket igértek érte.
Ragaszkodtunk hozzá.
Szépen növekedett.
Ismerőseink gyakorta kérdezték:
Milyen fajta?
Kaukázusi törpefarkas.
Mondtam hamiskás mosollyal az ajkamon.
Tudták, családom egyik fele Kárpátaljáról érkezett.
Egész életemben jellemző volt rám, hogy a legnagyobb bajban is megőriztem humoromat.
Belül persze pukkadoztam, de mások nem vették észre rajtam.
Hasonlóan derültem, amikor kezemben füstölgő cigarettámmal sétáltam az udvaron, a szembejövő gyerekek egyike cigarettát kért tőlem.
Már nem dohányzom.
Holnapután lesz két napja, hogy eldobtam a cigarettát.
Mondtam.
Csodálkoztak ugyan, de nem kértek többet.
„Kaukázusi törpefarkasunk” szépen fejlődött.
Csodás képességei voltak.
Lóri, amikor énekórára készülve megszólaltatta a furulyát, a kutyus énekelt vele.
Autómmal éjt nappallá téve úton voltam.
Pedagógusként, ifjú családfenntartóként családom elvárta, hogy ugyanazt tegyem, mint Kelet -Magyarország minden ügyeskedője.
Jártam a határt, hoztam vittem, amiből pénzt lehetett csinálni.
Bubu kedvenc időtöltése volt, hogy a volán mellől nézte a világot.
Lány kutyus lévén udvarlója is akadt a szomszéd Cowboy személyében.
Sorra ajándékozott meg bennünket kölykeivel.
Lóri üzleti érzéke már kiskorában megmutatkozott.
Kivitte a kölyköket a piacra és árulta őket.
Bubuka harcias természete semmit nem változott.
Nem tudhatta, hogy Dávid, csak a bibliában győzhette le Góliátot.
Vakmerő módon nekirontott egy megtermett németjuhász őrkutyának, aki szétroppantotta.
Tiszadobi éveim, Bubu emléke felmelegít ezekben a zord napokban, de nem vágyom vissza.
Úgy éltem, hogy semmi nem volt drága.
Belülről vívódtam, de nem figyeltem a Jelekre.
Nem voltak útjelző tábláim.
Megvetettem a korrupt hivatalnokokat, mindazokat, akik ügyeskedéssel biztosították jólétüket.
Magam sem voltam külömb.
Ma már azt tartom szem előtt:
„Aki sokat gyűjt, soha nem bővelkedik, aki sokat ad, soha nem szűkölködik.”

Fontos megérteni, tudni róla

Hír jött, hogy az osztrák kormány sebbel-lobbal nemzetközi pénzügyi értekezletre küld meghívókat, Kelet- és Közép-Európa adósságválságának megakadályozását célként megjelölve.
Még örülhetnénk is, de mégsem, hiszen más érintett fővárosok mellett Budapestre sem érkezett meghívó.
(Bár lehet, hogy a macskaasztalnál majd üldögél azért néhány „honmentő, mérvadó balliberális szakértő”.)

Szóval rólunk, de nélkülünk tárgyalnak.
Ott lesznek a nagyok az IMF-től, az EU-tól, az EBRD-től, az EKB-tól és a Világbanktól.

A bécsi hírharsona, a Kurier a magasan eladósodott Magyarországot (hochverschuldenes Nachbarland Ungarn) emlegeti
mint veszélyes etalont.

Érdemes a tényeket sebtében megfaggatni.

Ausztria külföld felé mintegy 750 milliárd dollárral tartozik, minden osztrákra jut ebből 90 000 dollár adósság, és az ország adóssága felette van az osztrák GDP kétszáz százalékának.

Hazánk 150 milliárd dollárral adós a külföldnek, a vállunkat egyénenként 15 ezer dollár nyomja,
és a GDP 115 százaléka eladósodottságunk mértéke.

A számok alapján a mi sarunk pillekönnyű az osztrákokéhoz képest, mégis ránk ragad a gyalázat, mint szamárhoz a nagy füle.

Az is közismert, hogy az osztrákok rengeteg pénzt helyeztek el Kelet- és Közép-Európában, egyebek mellett Magyarországon. Nálunk a legtöbb bank osztrák tulajdonban van.
Az itt lévő osztrák pénz külföldi tartozásunk jó egyharmada.
A térségben meg kint van mintegy kétszázmilliárd dollárnyi osztrák pénz.
De megérte ez nekik?

Mi az hogy, nagyon is, mondaná Gyurcsány, ha egy őszinte szó valaha is elhagyta volna a száját.

Ausztria a pénzt eddig mint AAA minősítésű ország megkapta 2,5-3 százalékért, amit továbbhelyezett a térségbe 7-9 százalékért.

Dolláronként nyert 5-6 százalékot.
Egy kihelyezett dollár hozadékán finanszírozni tudott további két dollárt.

Ez azt jelentette, hogy neki a 750 milliárd dollár adósság semmibe sem került, pedig annak jó részét otthon használták fel.

Az osztrák életszínvonalat tehát azok az országok finanszírozzák, akiknél a pénz ki van helyezve,
hiszen a források az osztrák államnak erre is kellettek.

Most meg itt vannak ezek a magasan eladósodott (hochverschuldenes) magyarok.
Új kormányunk megunta, hogy fejőstehénnek nézik az országot, és beleszólt a jövedelemelosztásba,
a jövedelem egy csekély részét otthon akarja tartani.
Ez tűrhetetlen, még a végén Ausztriáról is kitalálják, hogy el van adósodva.

Intő jel, hogy az S &P egyet elcsent az AAA-ból, és ami maradt (AA), arra is negatív kilátást adott.

Ezt gyorsan meg kell beszélni az érintettekkel, de persze nem a kárvallottakkal.

Erről szól ez a rapid módon összehívott tanácskozás.

A francia leminősítés mögött is valami ilyesmi állhat.

Közismert, hogy Görögországban ők is besokalltak, a pénzük egy részének búcsút is inthetnek.
De érintettek Portugáliában is.
A hazánknyi ország ötszázmilliárd dollárral tartozik, ami a GDP-je 220 százaléka.
Francia befürdés itt is lehet.

A jelenlegi IMF-vezér, a hajdani francia pénzügyminiszter, Christine Lagarde idején Franciaország is derekasan növelte adósságát.

Barroso is volt portugál miniszterelnök, amikor nyakló nélkül adósodott az ország.

Utána fedezték csak fel az EU-ban.

Papademos görög miniszterelnök pedig az euróhoz való csatlakozáskor alkalmazott átverős trükkök idején volt
a görög jegybank elnöke.

A hajdani eladósítók most már a rendcsináló nemzetközi szervezetek élén fura módon akarnak rendet teremteni.
Erről szól a bécsi értekezlet.

Azt kell megbeszélni az érintettek háta mögött egyebek mellett, hogy hazánk (hochverschuldenes Ungarn) fizessen ezután is 6-7 százalék felárat a hitelekért, és viselje a „nemzetközi közösség” megvetését, ha a helyzeten egy kicsit változtatni akar a saját javára. Mint ahogy ezt a 2010-es választás után teszi.

Nyilván azt is meg kell beszélni, miként kell lehidaltatni a renitenseket, ha vonakodnak engedelmeskedni.
Ebbe beletartozhat, hogy hazai „nyálas-taknyos” szakértői kormányt telepítenek a nyakunkra, támaszkodva
a hazai komprádorok és médiasiserék közreműködésére, ha a spekulatív forintrontás vagy az adósságdrágítás nem hat.
Ezt már megtették Görögországban és Olaszországban is.
Ezek a „demokratikus”, nem választott kormányok.

Az efféle megoldásokhoz nincs szükség az érintettek jelenlétére, de ebből kirajzolódik a kétsebességes Európa.

Mindennek azonban semmi köze az elfogadott európai eszmékhez, mint a kohézió vagy a felzárkóztatás.

A gyakorlat teljesen más, az maga az új gyarmatosítás, de kék színű, tizenkét csillagos lobogó mint álca alatt.

Így lesz, ha megint hagyjuk!

Boros Imre

Henri Boulad SJ: Álljatok ellen!

Henri Boulad jezsuita atya szeptember 27-én, a Nemzetközi KrisztusiSzolidaritás szervezet által szervezett konferencián tartott előadást az iszlám terjedéséről. Előadását követően a Magyar Kurír beszélgetett vele arról, hogy mit tehetünk kultúránk, vallásunk, hagyományaink védelmében, és arról, hogy hogyan kerülhetjük el a személytelen, csak az intézményességre hagyatkozó szolidaritás buktatóit.

– Boulad atya, előadásában Ön az iszlám európai tejedéséről, és ennek veszélyeiről beszélt. Milyen tanácsot tud adni ennek fényében az európai embereknek? Mit tehetünk kultúránk, vallásunk, hagyományaink védelmében?
– Leglényegesebb fogalmaink ebből a szempontból: a demokrácia, a pluralizmus, a világiság és a szólásszabadság. Ezekhez mindenképpen ragaszkodnunk kell, de nem a kereszténység nevében, hanem az emberi értékekében, mert ezek egyetemesek, noha úgy gondolom, hogy keresztény hagyományokon nyugszanak. Kezetekben van a legfontosabb fegyver: az emberi jogok védelme. Mert hol vannak az emberi jogok a muzulmán országokban? Milyen emberi jogot fog hozni az iszlám Európába? Nem azért hívlak benneteket az iszlámmal szembeni ellenállásra, mert muzulmánellenes vagyok, nem. Hanem azért, mert tiltakozom egy olyan értékrend ellen, amely ellentétes az európai kultúrával, mely az ember tiszteletére, és a szabadság, egyenlőség, testvériség elvére épül.
– Igen, de mit tehetünk konkrétan?
– Álljatok ellen.
– Ellenállni, de hogyan?
– Nem szabad engedni olyan vallási oktatást, amely fanatizmusra nevel. Ellen kell állni a gyorsuló világnak, és nem szabad olyan törvényeket hozni, mint Angliában, ahol elfogadták az iszlám törvénykezést, a saríát, amely így néhány napja belekerült az angol törvényekbe, mert így az alkotmányaitok, a törvénykezésetek ki lesznek téve az iszlám kénye-kedvének. Nem szabadna elfogadnotok, hogy a nyugati társadalmaitok ki legyenek téve akármilyen terroristának, aki fenyeget benneteket.
– Ezek mind állami szintű intézkedések. De mit tehet az egyes ember?
– Sokmindent tehetnek az emberek. Beszéljenek a problémákról, járjanak nyitott szemmel, és lássák meg, hogy Szudánban például rabszolgaság van. Mondok egy példát. Franciaország támogatta Omar el-Bechirt, aki emberiség elleni bűnöket követett el, és ez felháborító. Él egy 80 éves nő Stasbourgban, akinek a 85 éves férje Alzheimer kórban szenved, és folyamatos ápolásra szorul. És ez az idős nő, aki éjjel-nappal ápolja a férjét, amikor hallott arról az akcióról, amit Szudánban vezetek, petíciót nyújtott be a köztársasági elnöknek – aki akkor Chirac volt – és 400 aláírást gyűjtött össze, hogy tiltakozzon Franciaország Szudánnal kapcsolatos politikája ellen. Ez a nő megértette, hogy tehet valamit. És amit tett, bármelyikünk megteheti. Bármilyikünk képes olyasmit tenni, amivel megmozdítja az egész bolygót. Ha mindenki úgy érezné, hogy neki személyesen köze van mindahhoz, ami körülötte zajlik, akkor képes volna megváltoztatni az egész világot. Te is, én is, ő is, és bármelyikünk.
Hogy mit tehetünk konkrétan? Isten értelmet adott nekünk, hogy gondolkozzunk. Nem tőlem kell megkérdezni, hogy mit tehetünk. Mindenki tehet valamit. Hogy mit? Ezt nem nekem kell megmondanom, hanem mindenkinek saját magának kell megtalálnia. Mindenkinél egyénileg kell ezt eldönteni. Van, amit meg tud tenni, és van, amit nem. A lényeg, hogy amit meg tud tenni, azt tegye is meg. Nem kell ehhez más, mint meghallani az Úr hívását, aki mindig megmondja, kire hol és miben van szüksége.
– Azon gondolkodva, hogy van-e mégis valamilyen kapcsolódási pont a mindennapi életben a kereszténység és az iszlám között, a szolidaritás jutott eszembe. Az, hogy a szükséget szenvedő embertársainkon segítenünk kell, az iszlámban is nagyon fontos parancs. Közelebb lehetne-e egy kicsit hozni egymáshoz a két vallást ebből a szempontból?
– Igen, egészen biztosan. Párbeszédet kell folytatnunk a szolidaritásról, az igazságról, a kultúráról, az emberi jogokról. A vallási párbeszédet azonban kerüljük, ez nem vezet sehová. A többi párbeszéd azonban igen! Ezek racionális és jogi alapokon nyugszanak, és ezeken a területeken egyet tudunk érteni.
– A mai világban még a segítség is egyre inkább személytelen. A legtöbbször szervezetek, és nem egyének segítenek a rászorulóknak. Ön hogy látja ezt a problémát?
– 12 évig voltam a Nemzetközi Karitász vezetője, és ezen a nyáron több előadást is tartottam a Karitász dolgozóinak. Azt mondtam nekik: Tegyétek bele a lelketeket a munkátokba. Tegyetek egy mosolyt az emberi kapcsolataitokba. Tegyetek bele egy barátságos pillantást, egy kis kedvességet, amikor a másikra néztek. A segítség nem abból áll, hogy: Kenyeret kérsz? Nesze, itt egy jegy. Tejet akarsz? Nesze, itt egy jegy. Lakás kellene? Menj a másik ablakhoz. Nem. Emberi módon kell segítenünk a rászorulóknak.
– Jézus Krisztus is mindig a másik személy, a felebarát iránti szeretetről beszél, a személyességről.
– Igen, a személyes oldal az, amit fejlesztenünk kell. Nem akarom azt mondani, hogy ez teljesen hiányzik, de valós a veszély, hogy intézményessé, bürokratikussá válunk, gépekként, rutinból működünk, és személytelenül segítünk a rászorulókon. Természetesen nem a segélyszervezetek megszüntetése a megoldás, hanem az, hogy belülről lélekkel töltjük meg őket.
Magyar Kurír

Ima hazánkért

Mennyei Atyánk, mindenható Istenünk, színed elé járulunk, Benned bízva és Hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért.
Már nem szabadságharcot folytatunk, élet-halál küzdelem a tét.
Dávid és Góliát.
Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te, Urunk, vele voltál.
Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre.
Imádkozunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket...
Segítsd őket, segíts minket Szent lelked erejével, mert Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség.
Mindörökké. Ámen.

Isten harcba hív!

Kedves Testvérek!

Tudjátok, hogy hosszú évek óta imádkozunk hazánkért és nemzetünkért. Szervezzük a Nemzeti Imanapokat és támogatunk minden hasonló kezdeményezést. Isten többször konkrétan is megmutatta kegyelmét: néhány éve az Európát letaroló vihar állt meg határainknál, idén a Nemzeti Imanapon csillapította le az EU politikai viharát, és az sem véletlen, hogy a most Európában már több, mint 500 halálos áldozatot követelő nagy hideg ereje is mérséklődik itt, a Kárpát-medencében. Ma (február 9, csütörtök) reggel azonban a Szeretetláng kápolnában imádkozva olyan jelet adott az Úr, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk!

Napok óta gyötört egy belső nyugtalanság, hogy többet kellene imádkoznom hazánkért, mert egy újabb szellemi támadás készül ellenünk. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nem akartam senkit újra imára buzdítással zaklatni, meg aztán most volt a Nemzeti Imanap is. Reggel azonban, amikor a kápolnában imádkoztam, Isten a szívemre helyezte, hogy nézzem meg a Szentírásban a Makkabeusok első könyve első fejezete 11-es versét. (Csupa egyes, csupa kezdet...) Ez a könyv az kr. előtti 2. századi zsidó történelemről szól, amikor Izrael a Nagy Sándor utáni görög világuralom idején megszállás alatt sínylődik és nemzeti léte, kultúrája, Istennel való kapcsolata is veszélybe kerül. Ezt olvastam: "Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő (a király) sokakat rábeszélt, ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük." (1Mak 1, 11)

Hirtelen megértettem, hogy ez történik most is. Egy sátán által inspirált "istentelen nemzedék", ateista civilizáció fogságában vergődik a világ. Sokan hazánkban is azt gondolják, hogy a bajaink abból fakadnak, hogy nem vagyunk elég közösségben ezzel a civilizációval, és ez okozza a bajainkat. Talán az lenne a legjobb, ha teljesen beolvadnánk ebbe a világhatalomba, és akkor megszűnnének a bajaink. (Megjegyzem, a "világhatalom" szót kifejezetten lelki, szellemi értelemben értem és nem úgy, ahogy ma bizonyos politikai körökben a "háttérhatalomról" beszélnek. Ez a világhatalom lényege szerint Isten-ellenes, erős világi hatalom-koncentrációt akar egy világvezető /antikrisztus/ uralma alatt. Képviselői és követői minden népben, országban jelen vannak nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül!)

Minket most arra hív az Úr, hogy megakadályozzuk, hogy ez az "istentelen nemzedék" ezt a romboló tervét véghez vigye! Ennek eszközei:

- Legelőször is az imádság. Mivel a terv mögött végső soron a sátán áll, ezért Isten erejével, Isten Szentlelkével kell ellene mennünk. "Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat." (Ef 6, 11-13)

- Másodszor pedig felvilágoasítással, egy Isten szerinti életmód és kultúra megőrzésével és kibontakoztatásával. (A kultúra is Krisztus-közvetítő.) Ehhez tartozik, hogy életünk minden területén - legyen az gazdasági, kulturális, politikai vagy bármilyen terület -, Isten tanácsai szerint járunk el, az Ő jelenlétét oda bevisszük és elhatárolódunk minden Isten-ellenes szándéktól, bűntől. kísértéstől, gyűlölettől, demagógiától (ezek is a sátán fegyverei), hogy Isten országát, mint a Szeretet földjét építhessük itt a Kárpát-medencében.

Erős elhatározásom, hogy ezután a missziós, gyógyító alkalmainkon külön is imádkozni fogunk ezért és beszélni erről. Ezen túl kifejezetten a hazánkról szóló "Szent István országáért" alkalmakat is szervezünk, hogy mindenkiben tudatosítsunk ennek a küzdelemnek, ennek a győzelemnek a fontosságát!

Nagy vágyam, hogy mindenhol legyenek olyan imacsoportok, akik kitartanak hűségben és szeretetben a hazánkért és nemzetünkért való imában és cselekvésben. Szeretnénk elősegíteni ezek megalakulását és fennmaradását, szívesen küldünk imafüzeteket, szervezünk oda alkalmakat, missziós utakat... bárcsak az egész ország megtérne és minden templom izzana Isten szeretetétől! Akkor a gonosz minden cselvetése meghiúsulna és csodálatos megújulás és felvirágzás köszöntene hazánkra!

Én hiszem, hogy ez lehetséges! Aki szeretne ebbe bekapcsolódni, imacsoportot szervezni, vagy a közösségében ezt az ima-szándékot ébren tartani, az kérem, hogy írjon az info@szeretetfoldje levélcímre!

Istenben bízva, imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)