Műszerészből lett orvos, hogy gyógyíthassa a szegényeket | Magyar Kurír

Műszerészből lett orvos, hogy gyógyíthassa a szegényeket | Magyar Kurír

Magas hőfokon élni

Korábbi életemben írtam egy verset a szenvedélyről.
Kezdő sora:
„Szenvedélyesen szeretek élni.
Ha ezt mondom boldognak hiszel
Pedig a szó, hogy szenvedély szenvedést cipel”
Nem idézem a verset, mert ma már másképp látom, élem a világot.
A közelmúltban unokahúgomat kértem, kisérjen el a Szent Anna Templom esti miséjére.
Még életében nem volt templomban, misén.
Nem utasított vissza.
A templomból kijövet megkérdezte:
Józsi Bátyus a vallásos emberek mind ilyen savanyúak?
Mert a miséző pap arcán ezt a kifejezést látta.
Ferences közösségemről elmondhatom:
Mindannyian magas hőfokon élünk.
Ez sugárzik arcunkról.
Derű, a félelem nélküli élet kisugárzása.
Olaszországi kapucinus kisebb Testvérem nemrégiben írásában úgy fogalmazott:
A világi hívek egyházunk nukleáris energiája.
Nem kell magamra erőltetnem az arckifejezést.
Aki életét a Mennyei Atya kezébe tette, ezzel a kisugárzással hat környezetére.
A példa ragadós, láncreakcióként hat a világ többi atomjaira, embertársainkra.

Új ég és új föld igérete

„De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” /2Péter 3, 13./



Az új ég és föld ígéretének az az előzménye , hogy a mostani ég és föld, a rajtalevő alkotások megégnek. /10. v/ Minden, ami materiális, megszűnik. Az egész civilizáció is elmúlik. A tudományos alkotások is eltűnnek.A képek szobrok is eltűnnek gyártoikkal együtt ha meg nem térnek.

Péter apostol korában is voltak már csúfolódók, akik azt mondták: nincs semmi változás a természetben, nem kell tartani az univerzum pusztulásától. Ma már a materialisták számára is vannak jelek, amik azt mutatják, hogy az ég és a föld a pusztulás felé megy, itt nem örök semmi.


Minden anyag az elmúlás bélyegét viseli magán. Az emberek semmi maradandóval nem dicsekedhetnek az anyagi világban. Minden múlandó, az ember anyagi része: a teste is. A Szentírás arról tesz bizonyságot, hogy a látható ideig való, a láthatatlan örökké való. A mi döntésünk, hogy melyik világhoz ragaszkodunk: a jelen valóhoz vagy az örökké valóhoz. Komolyan kell vennünk az apostoli felhívást, hogy: „milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek.” /11. v./ Arra kell törekedni, hogy ne a múlandó szolgálatában éljünk, hanem: „azokat keressétek, amik odafent vannak ”. Az örökké valót szolgáljuk a múlandó helyett.


A keresztyén ember sóvárogva várja: „ÚR napjának eljövetelét.” /12.v./ Az ÚR napja az örökkévalóságra utal. Amikor majd elmúlik a mostani ég és föld, akkor jön el az örökkévalóság. A hivő ember lelki értelemben sóvárog az örökkévalóért. A mostani ég és föld elmúlása krízishelyzetet vált ki, drámai események között lesz vége: „az elemek égve megolvadnak. /12.v./ Ebből az állapotból mindenki szeretne kijutni, de Isten örökkévaló világába azok mehetnek, akiknek Jézus Krisztus: út, igazság és élet lett.


Az Úr Jézusba vetett hit által lehet várni az: „ÚR napját”, egyébként elhitet és elámít a világ a múlandó dolgokkal. Az új ég és az új föld Isten ígéretén alapszik. Nem emberek találták ki, prófétai szó közli velünk az új eget és földet, maga az Úr Jézus erősíti meg: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” /Mt 24, 35./ Az új ég és föld ígérete az örökkévalóságra vonatkozik, a mostani föld és ég már elmúlik.


Az új égen és az új földön igazság lakozik, ott Isten lesz mindenekben minden. Isten diadalra viszi tervét, üdvözíti teremtményét, az embert, akit a Krisztusban megváltott. Nem enged az új földre semmi bűnt, lázadást. A kísértő nem zavarhatja meg az embert! Isten fiaiként élhetünk az örökkévalóságban. Ez egy végső állapot lesz. Az örökkévaló világ legyen hitünk célja, ez a lélek üdvössége -
Forrás: Garamszegi Marika

Legyünk a Jézussal való találkozás örömteli tanúi | Magyar Kurír

Legyünk a Jézussal való találkozás örömteli tanúi | Magyar Kurír

erdély ma - Böjte atya nagycsaládja

erdély ma - Böjte atya nagycsaládja

Évkezdés a Szűzanyával

A Mária Rádió január elsejei gondolatát idézem:
„Minden évben, amikor elérkezik az Újesztendő első napja Katolikus Egyházunk és a Szűzanyát tisztelő és szerető emberek menedéket keresnek egy újabb évre Isten Anyjában, a Boldogságos Szűzben. Az Újév napja ugyanis nem csak a 2012. év első napja, hanem az Isten Anyja ünnepe és a Béke Világnapja is.
Ilyenkor szinte természetes, hogy – automatikus módon - Boldog Új Évet kívánunk egymásnak, anélkül, hogy sokszor végig gondolnánk: „Mitől is lesz boldog egy esztendő?”
Egyszerűnek tűnik a válasz: Attól lesz boldog egy esztendő minden napja, ha az, az Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére telik el.
Telik és nem múlik, teszem hozzá figyelmesen és következetesen!
Mert:
•
Ha az idő múlik, az azt jelenti, hogy minden nappal, minden órával, minden perccel, minden esztendővel rövidebb lett, egyre kevesebb van még belőle és egyszer egészen elmúlik.
•
De ha telik, az azt jelenti, hogy nő, minden nappal, minden órával közelebb van a kiteljesedéshez. Telik, azaz, telítődik, mint ahogy egy pohár, egy edény, s aztán egyszer egészen megtelik. Teljesen tele lesz. Kiteljesedik benne az élet.
•
A múló idő elviszi az életet, egyre messzebb. A telő idő hozza az életet, az örök életet egyre közelebb. Aki felett múlik az idő, az rendszerint hátra fele néz, a múltba...
•
Aki számára telik az idő, az előre néz, még a halálon át is, a jövendő az örökkévalóság felé.
•
A múló idő öregít, a telő idő pedig megérlel. Az idő múlása nyugtalanít és szomorúvá teszi az embert. Az idő telése pedig vígasztal és megbékít.
•
Akiben az idő telik, az ősz hajjal nem a szép ifjúság elmúlását, hanem a közelgő örökkévalóság dicsfényének jelét láthatja már. A telő időben a halál kapunyitás, érthető tehát előtte a nyugalom.
•
A múló időben a halál életünk vége, a telő időben pedig csak a mulandóság vége, az örök élet kiteljesedése.
Egy év, mennyit ér?
•

Hogy megértsd, mennyit ér egy év, kérdezd meg a diákot, akinek ismételni kell.
Hogy megértsd, mennyit ér egy hónap, kérdezd meg az édesanyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér egy hét, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér egy óra, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér egy perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér egy másodperc, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér egy tizedmásodperc, kérdezd meg a sportolót, aki ezüstérmet nyert az Olimpián.
•
Minden pillanat kincs, ami a tiéd és becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted. És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.
•

A Tegnap történelem!
A Holnap rejtelem!
A Ma ajándék!
•
Gondolkodj el: hogyan akarod tölteni a következő évet?
.








Minden évben tehát, amikor elérkezik az Újesztendő első napja Katolikus Egyházunk és a Szűzanyát tisztelő és szerető emberek menedéket keresnek egy újabb évre Isten Anyjában, a Boldogságos Szűzben. „
Mária Rádió

December közepén az alábbi üzenet jutott el hozzám Nagyfaluból:
Uram, a te szentséges szívednek ajánlom fel az egész életemet, múltamat, jelenemet, jövőmet, a legkisebb cselekedetem is. Irányíts és vezérelj engem. Add meg a tisztánlátás kegyelmét, hogy meg tudjam különböztetni a jót a rossztól. Add, hogy egész nap neked éljek.

2011. december 5., hétfő
Forrás fakadt Nagyfaluban 2011-12-03-án
Míg a Zarándok honlapot csináltam, hónapról hónapra feltettem oda a nagyfalui üzeneteket. Ezekben az üzeteketben a Szűzanya többször szólt a világra váró megpróbáltatásokról (Nagy Figyelmeztetés) és több ígéretet is tett. Ezek közül az egyik, hogy a Szentháromság-hegyen forrás fog fakadni - ez most, a december első szombati engesztelő öszejövetel alatt megtörtént(egy Napcsoda kíséretében)! Rövid ismertető és beszámoló:
"Szilágy-Nagyfalu (Nuşfalău, Jud. Sălaj) magyar református többségű település az erdélyi Szilágy megyében, Nagyváradtól északkeletre 90 km-re. A Csilik János atya által vezetett engesztelések 1999-ben kezdődtek Érsemlyénben, majd 2004 óra Nagyfaluban folytatódnak. Minden hónap első csütörtök – péntek – szombat – vasárnapján vannak engesztelések a falu közelében emelkedő Szentháromság hegyen. Az engesztelők száma egy-egy szombaton (érthetően akkor tudnak a legtöbben jönni) 1000 -1500 fő, magyarok és románok, római katolikusok, görög katolikusok, kisebb számban reformátusok és ortodox vallásúak is. Egy nagy katonai sátorban vannak az engesztelések és a szentmisék, nyáron meleg, télen hideg, de ez a résztvevők számát alig befolyásolja. Alkalmanként 4 – 10 pap koncelebrál. Kezdettől fogva csodás gyógyulások, megtérések történtek és történnek a Hegyen.
A Szűzanya ígéretet tett, hogy a Szentháromság hegyen gyógyító forrás fakad, amely még sokkal több testi és lelki beteg gyógyulására fog szolgálni.
Ez a forrás 2011. december 3-án, első szombaton reggel felfakadt,
és hatalmas erővel buzog!
A résztvevők hatalmas napcsodában részesültek, ezt minden jelenlevő látta.
Erről a csodáról Csilik János atya a következő sms-ben értesített szombaton este:
A vízforrás


elindult a Szt. Hegyen! A Szűzanya 2012. január 1-jén fogja személyesen megáldani! Általa gyógyulások fognak történni! Imát várunk
és ígérünk minden nap!
Kimondhatatlan hála és dicsőség az Úrnak és Édesanyjának!
Kovács Győző"

http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/hirek-esemenyek/34-hirek-esemenyek/1221-a-szűzanya-bevaltotta-igeretet-szilagy-nagyfaluban-felfakadt-a-forras
Bejegyezte: Andre Lowoa


Közösségünk „ lelke”, Irmuska Nővérem zarándoklatot szervezett Nagyfaluba.
Félő volt, hogy a szilveszter miatt az emberek nem vállalkoznak az útra.
Nem így történt.
Pár nap alatt ötvenfős csoport szerveződött.
Igaz, a szilvesztert nem a megszokott módon töltöttük, de mindannyian vágytunk a csodára.
Reggel nyolc órakor zsúfolásig telt autóbusszal indultunk a Nagyállomásról.
Imáinkkal, dalainkkal hívtuk Máriát.
A kicsiny szilágysági falu határában található engesztelő kápolna parkolójában ezrek gyülekeztek a hívó szóra.
A szabadtéren felállított sátorba csak kevesen tudtak helyet foglalni.
Magam is csak a sátor bejárata mellett találtam állóhelyet.
Rutinos zarándokok összecsukható székekkel, vagy műanyag kerti székkel készültek.
Nem voltunk csalódottak, minden zarándok arcán az örömteli várakozás fényét láttam.
Szinte tapintható volt a csodavárás izgalma.
Az emberek jöttek és jöttek:
Magyarországról, Felvidékről, Délvidékről és a világ távoli zugaiból.
Elkeseredésünkben gyakorta elhangzik:
Rajtunk már csak a Csoda segíthet!
Ezrek várták a csodát.
Január elsején csodaszámba sorolható tavaszias napsütés ragyogott.
Csillik János Atya, a szertartás bevezető gondolataiban elsorolta azokat a csodákat, amik már eddig megtapasztalhatóak voltak:
Harminc nap alatt elkészült a forrás fölé emelt épület.
Olaszországból sikerült méltó Mária szobrot hozatni.
Elkezdődött aszertartás.
Magyarul, románul.
Együtt imádkoztunk, énekeltünk.
Megszűntek nyelvi korlátok, előítéletek.
Magyar, román, roma emberek boldogan ölelték egymást, a liturgia azon részében, amikor Csillik Atya szólt:
Köszöntsétek egymást a béke jelével!
Áldozást követően csendes, békés tömeg indult meg a forrás felé.
Valahogy oly módon, ahogyan Csillik Atya víziójában megjelent:
Fehér ruhás alakok indultak meg a hegyről, a falu felé.
Az emberek ölelő karjaikat tárták, a templomok harangjai megszólaltak.
Mária jelenléte érezhető volt.
Volt, akit tolókocsiban vittek hozzátartozói a forráshoz, volt, aki mezítlábasan indult meg .
Lehet, hogy most még a béna nem dobta el mankóját, a néma nem szólalt meg, de ha nyitott lélekkel vágunk neki az új esztendőnek, ha hiszünk a csodákban, akkor máris elkezdődött.
.
Mert a Csoda lényege nem agyunkban, hanem szívünkben ragadható meg.
Úgy indultunk haza, ahogyan Csillik Atyafogalmazott:
Üres erszénnyel, de csordultig telt szívvel.

Böjte Csaba: Év végi gondolatok a hegyekből

Olyan sok emlék kóvályog bennem

Böjte atya: év végi gondolatok a hegyekből

Kimentem Kismuncselre, a Kárpátok déli vonulatára, hol egy elfelejtett kis bányásztelepülés mint az elmúlt évek mementója roskad bele a tájba. Eljöttem ide, Isten háta mögé, ahonnan mindenki elmenekült, válaszért, megvilágosodni.
Tél van, ropog a hó a talpam alatt. Minden lépés jólesik. Sétálok a létben! Vagyok! Számlálatlanul telnek a percek! Elindultam, és elindulnak bennem a gondolatok. Megfogalmazom.

Az első érzés, mely hívatlanul belém költözött: milyen csodálatosan tiszta és finom itt fent a hegyekben a levegő! A nagyvárosban minden egyes lélegzéssel tüdőnkbe beáramlik a társaink tüdejét megjárt, a kipufogó gázokkal, porral, füsttel fűszerezett massza. Itt a hegyek között érzem a friss levegő ízét, zamatát, amit harapni lehet, szinte herseg a fogam között a tiszta életerő. Minden egyes légzés ajándék. Jólesik levegőt venni, tüdődön keresztül eggyé válni a tiszta természettel. Behunyt szemmel a bensőmön keresztül érzem a tájat, a hegyeket, a havas fákat. Néhány légzés, és már biztosan tudom, hogy élek, hogy jó helyen vagyok.

Mint tikkadt vándor miután a tiszta hegyi levegőből oltottam szomjamat, eszmélődő figyelmem a két szemembe költözik. Csodálom fentről, a gerincről a kilátást! Tekintetem csak ugrál a ragyogásban, mint újszülött kisbárány a tavaszi zsongásban. A horizont széléig ‒ megszámláltam ‒ nyolc hegygerinc ágaskodó hullámtaraja lakja be otthonosan ezt a csodálatos világot. Mindenik hegyfolyam ugyanolyan, és mégis egészen más. Játékos szeszéllyel hullámzik a vörösbe hajló, szép, szürke bükkerdővel borított hegycsúcs, majd aléltan a mélybe hull, hogy amott szilajon ágaskodva, komor zöld fenyőerdővel borítva újból az ég felé törjön. A táj minden egyes hajlata pajkosan más! A Kárpátok a jó Isten földre álmodott szimfóniája! A hegyvonulatok, mint szemérmes lányok, könnyű stólájukkal a reggeli áttetsző ködben incselkedve elragadják a tekintetem, és megbabonáznak. Vég nélkül kell gyönyörködni bennük! Állok és nézem a csodát. A Nap a vállam felett velem együtt fürdeti arcát a szelíd kis dombokban, melyek a látóhatár szélén szilaj bércekké nőnek, ő is lágyan körbehordozza ragyogó tekintetét, felfénylik áldó sugarától egy-egy tisztás, erdőfolt, hegygerinc.

Nézem a tájat, ez Erdély, az én szülőföldem, és bár nem teltem be a látottakkal, mégis lassan figyelmem a fülembe vándorol. Csend van, a lakott élő világ csendje vesz körül, melyben zavartalanul otthonra talál a játszadozó könnyű szellőben lengő ágak lágy nesze, a távolban párjukat hívó madárkák dala, és a tétova lépéseim alatt ropogó hó. A fülem is jelzi, jó nekem itt, a testvéreim között a természetben otthon vagyok!

Barangolok az elhagyott tájon, felettem az istenadta tiszta, csodaszép, kék ég, minden légzés egy harapás az egészséges friss levegőből. Taposom az araszos hó alól kitüremkedő, lekaszálatlan füvet, kerülgetem a széthordott épületek törmelékét. Itt egy lépcső, mely nem vezet sehova, hisz mögötte egy gödör ásítozik, amott egy szilaj kis kéménydarab áll ki a földből, kormos belseje érdekes színfolt a fehér ragyogásban. Megállok egy-egy galagonya- meg hecsedlibokornál, vörösen izzanak a termések a napfényben. Nagyon jó rágcsálni fagycsípte, savanykás gyümölcsüket, egyszerű ízek, sok vitaminnal, életerővel! Az ingyen lakomán kosztos társaim a cinegék. Felettem vijjogva köröz egy héja, csodálkozik, hogy embert lát itt, ahol annak idején egy kisváros állt. Igen, tizenöt éve még minden váltásban négyszáz bányász ereszkedett a föld alá, hogy felvegye a harcot a sziklában lapuló uránérccel, hogy verejtékes munkával kenyérré váltsák a halált. A téli friss hó a ragyogó napfényben szépen öltöztet, és mindent sejtelmesen eltakar. Nem fáj ez az elmúlás!

Bejárom hajdani kis plébániám területét. Én tudom, hogy itt, e szederrel befutott romhalmaz valamikor pékség volt, amott, ahol az a pár törött tégla vöröslik a napfényben, ott állt az óvoda, arrébb, szép sorjában az iskola, a posta, az orvosi rendelő. Lentebb, ránehezedve a tájra az irodák álltak, föléjük tornyosult az akna szájában a torony a felvonó dobjával. Most semmi, málló fundamentumok, a hó alól kikandikáló törmelék és itt-ott néhány kis lakóház. Az intézmények közül egy ablaktalan vak épület áll még, a kocsma, de mára már az is feladta létét, romosan várja a végzetét, tavasszal téglákra szedve elhordják nyomtalan.

Sétálok, körülöttem a szép fehér hó alatt a hallgatag történelem. Olyan sok emlék, élmény, kérdés kóvályog bennem! Az egyik hosszú lakóbarakk végében egy kis kápolna állt. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt még az volt a legnagyobb gondunk, hogy nem férünk be mindannyian év végén hálát adni a nagy Istennek. Abban az évben, 1995-ben, emlékszem, ötvenkilencen gyűltünk össze a misére, a kápolna végében a hosszú folyosón emberek álltak, és imádkoztak. Aztán bezárt a bánya, az emberek vártak egy darabig, majd tétován elszéledtek, s velük olvadt a városocska, mint tavaszi hó a napfényben.

Most megint év vége van, és pénzügyi válság, és úgy tudom, hogy akik elmentek innen, sajnos, azok sem értek haza. Adományokat hoztam. Körülbelül tíz lélek él itt, öt ajtó mögött. Mindent szétosztok, végül egy zsák plüssállatocska maradt: maci, béka, elefánt, egérke, zsiráf. Nagy az öröm, ők az én itthon maradt testvéreim.

Elbúcsúzom, elindulok hazafelé, de a lábamnak nem akaródzik lemenni a hegyről. Válaszokért jöttem, de csak kérdések kóvályognak bennem. Miért mennek el innen az emberek? Miért jobb egymás hegyén-hátán tülekedni a nagyvárosokban? Nagyapám még adót fizetett a föld után, az állatok után is kvóta volt kivetve, mit le kellett adni. Most mindenért támogatást osztogatnak, és mégis elhagyott a vidék. Támogatást kap az, aki lekaszálja a szénát, és támogatást kap az is, aki állatot tart. Szabadon lehet gazdálkodni, azt vethetsz, amit akarsz, és mégis megműveletlenek a földek! Tudom, hogy így van, hisz mi tartunk huszonöt tehenet, nincsen saját legelőnk, lent a Maros partján vannak egész nyáron az állatok, de senki nem kérdi meg, hogy kié ez a csorda. Itt fent is rengeteg legelő van, nyáron derékig ér a szép, havasi széna, mégsem kell senkinek, majd tavasszal meggyújtják, és ég minden, mint a tatárjáráskor. Hihetetlenül sok a hecsedli, a felhagyott legelőkön mindenütt ott vöröslenek a bokrok, a sok érett gyümölcs pompázik a téli napsütésben, nem kell senkinek. Egész nap itt voltam a hegyen, mögöttem a nagyváros, az út szélén rohad a fűtésre jó száraz hulladék, de egyetlen tűzifával rakott szekeret nem láttam. Nézem a végtelen tájat, és nem látok szénaboglyát, gazdasági épületet, a hóban nincsenek elkószált jószágok lábnyomai.

Bandukolok a hóban! Múlóban az év, az Úr 2011. esztendeje! Az, ami ma Kismuncsel, az lesz holnap egész Kelet-Európa? Elmennek fiataljaink, és a magukra maradt nyugdíjasok lassan felélik környezetüket?

Szép a táj, lakható, a föld terem, gazdag, barátságos, úgy érzem, hogy csak belőlünk fogyott el az életerő! Miért jó a sokmilliós városba menni, jobbágyként taszítani mások szekerét? Haláltáncot jár a világ!? Pedig mindenki érzi lelke mélyén, hogy vágyik a szülőföldjén egy kis otthonra, családra, kacagó vidám gyermekekre, unokákra. Vágyik gyümölcsfákra az udvaron, virágzó rózsatőre a szelíd kispatak partján, és mégis a fülledt nagyvárosok csillogó reklámjait bámulva, bambán menetel, kiszolgálva a fogyasztás telhetetlen isteneit. Persze mindent meg lehet magyarázni, van válasz bőségesen, de valahogy itt olyan meztelenek azok a városi válaszok. Itt a hegyen a ragyogó, istenáldotta szép tájban bennem csak kérdések fogalmazódnak meg. Őseink ezer évvel ezelőtt talán százezren sem voltak a honfoglaláskor, és csak innen, Erdélyből ‒ sokak szerint ‒ az elmúlt húsz év alatt 400 000 ember ment el. Miért?! Ki számolja azokat, akik elmentek, és ki tartja számon azokat, akik itthon maradtak?

A bőségesen csordogáló kérdések elől félreállok, nézem a tájat, gyönyörködöm. Szép a szülőföldem! Egyet tudok, én egészen biztos, hogy itthon maradok, és az új esztendőben konok kitartással újból elindulok!

Szeretettel, Csaba t.
Forrás:mindennapi.hu