Népszerű bejegyzések

2011. december 8., csütörtök

Böjte Csaba: Szerelem és életút

Arrogáns társadalom, és az ifúi szív

Böjte Csaba: szerelem és életút

Itt ül előttem egy lány, tizenegyedik osztályba jár, azaz csak járt, mert bejelentette, hogy férjhez készül, és tovább nem hajlandó iskolába menni.

Kedves, szép vonású fiatal, óvodás korától nevelem, nagyon szeretem őt. Arca hatalmas belső feszültségtől izzik, mert ösztönei, szíve egyet mond, és mi, felnőttek, az ország törvényeit követve, egészen mást kérünk tőle. Érzem, tudom, hogy szeret, ragaszkodik hozzám, de itt most számára élet és halál kérdése a holnap, tizenéves tisztasággal, őszinteséggel fordul felém. Több mint egy évtizede nagymamája kezembe tette Isten nevében a sorsát, ő feltétel nélkül bízott bennem, és most választ vár tőlem.....

Nézem a lányomat és hallgatok, hallgatom ahogyan el-elcsukló hangon keresi dühösen a szavakat, hogy megmagyarázza nekem a világ legtermészetesebb igazságát: szerelmes, és szeretne együtt lenni azzal, kit oly nagyon szeret. Igen, ő bízik a testében feszülő, megállíthatatlanul követelőző ösztöneiben, tudja, hogy Istentől kapta azokat, és ő szeretne hallgatni rájuk, repülni akar, arra, amerre vezetik legtisztább vágyai. Csodálkozva néz rám: mostanig akár fél szavakból is mindig kitaláltam a vágyait, gondolatait, most miért nem értem meg őt? Érzem, hogy itt és most, mint szülő, nevelő vizsgáznom kell!

Ülök csendben, nézem a lányomat, értem én a mindent szétszakító életerő lázadását! Nagyon nehéz megszólalni! Hogy mondjam el, hogy egy beképzelt, arrogáns társadalomban élünk, és hogy 2011-ben egész Erdélyben nem indult szakoktatás, és hogy – bár láttam, hogy nem is vágyik a felsőbb osztályokba, nem akar egy líceumot hosszan járni – mi mégis a beteg törvényekre figyelve, őt erővel beírattuk a tizenegyedik osztályba. Hogy mondjam el, hogy csodálom, ahogyan ő szeretettel lehajol a kicsinyekhez, és tizenhétévesen szorgoskodik a konyhán, és láttam benne az érett nőt, aki képes boldoggá tenni egy férfit, és szép, egészséges gyermeket szülni neki, de mégis úgy bánunk vele, mint egy gyermekkel.

Nehéz megszólalni, mert magam sem értem, hogy miért megyünk szembe a természettel, a józan ésszel, és nevelünk iskoláinkban – sokszor erőszakkal – sok-sok élhetetlen értelmiségit? Népünk, nemzetünk gerincét mindig is a becsületes mesteremberek, földművesek alkották, a tisztességes, szorgalmas kézművesek, kik munkájukkal nemcsak kenyeret, megélhetést adtak, hanem otthonná tették szép szülőföldünket. Oly nagy szükség volna rájuk, és mégis az oktatásért felelősek mindenkit 20 éves korig iskolapadba akarnak kényszeríteni az új tanügyi törvénnyel. Egy kőműves vagy pék vagy traktorista, csak 17 év oktatás után kezdheti el a munkáját a legújabb törvények szerint.

Három éve már, hogy nem indultak szakmunkásokat képző osztályok Erdélyben! Népünk létének záloga a jókedvű, vidám család, melyben az édesanya anyai jósága, szeretete hordozta a holnap ígéretét, az egész nép számára a legdrágábbat, a gyermekáldást. Fiatal, sokgyermekes édesanyának lenni, a legcsodálatosabb hivatás ezen a földön! Egy oktatási rendszer legfőbb célja a gyermekeket szeretettel vállaló, és azokat becsületes munkával felnevelő tisztességes emberek képzése, nevelése.

Nézem a lányomat, és lelkem mélyén büszke vagyok rá. Ő képes Istentől kapott tiszta ösztöneire hallgatva lázadni, és hazug világunkkal szembefordulni. Nem kívánja rongyrázó világunk hatfogásos ebédjét, neki elég az egyszerű, finom egytálétel, ő két kezével, Istentől kapott értelmével dolgozni akar, gyermeket akar szülni annak a férfinak, kit tiszta szívvel, őszintén szeret. Ehhez kéri az én segítségemet. Nem akar tovább iskolába járni, napi 7-8 óra elméleti oktatáson részt venni, olyan vizsgákat letenni, melyek nem érdeklik, és melyekre nem is készült fel, melyekre elmenni – számára már önmagában – hazugság!

Lányom felnőtt, kezébe akarja venni a sorsát! Igazából az egész oktató-nevelő munkánknak a célja, hogy erre a lépésre felkészítsük a fiatalt. Határozottan érzem, itt van az a perc, mikor nevelésének szép terhét kiveszi kezemből, hogy tovább már önmaga sorsának irányítója
legyen. Ez a nagykorúság első pillanata, egy felnőtt születik a szemem előtt.

Nézem és tudom, hogy óriási terheket vállal most, hogy szívére hallgatva feláll és útra kel. Persze, hogy aggódom érte, sok-sok fáradt, bölcs tanács, óva intő példa kavarog bennem, annyi mindenről lehetne beszélni, de inkább hallgatok, nem akarom megtörni a kibomló szárnyak lendületét. Lányomra büszke vagyok, szeretettel megölelem, és egyetlen dolgot kérek tőle: biztatom, hogy menjen be a templomba, és tiszta, szabad lelkiismeretével forduljon teremtője felé. Beszélje meg az Istennel, hogy hogyan tovább, és én a döntését, bármi is lesz az, testvéri szeretettel tudomásul veszem. Igen, döntsön lelkiismeretére hallgatva, szabadon, és bárhogy is dönt, én mellette állok. Tudatosan igent mondtam rá kisgyermekként, és most hogy szabad akaratának fényében a szárnyát kibontotta és útra kel, hát – mi mást tehetnék – mellette maradok.

Szeretettel, Csaba testvér

Forrás:mindennapi.hu

Mentes Mihály: Várunk valakit


Várunk valamit, kicsinyek, nagyok: Fekete égre fényes csillagot, Ködös éjjelre hajnal bíborát... Aranyserlegbe az öröm borát. Várunk valakit: gyermeket a gyermek, Gyermeket a nagyok, kik gyermekké lesznek, Valakit, aki az éjjelre hajnal, Aki az égen Nap tűz-sugarakkal, Aki serlegünkben az öröm bora, Akit nem ún meg a lelkünk soha. Várunk valakit, várunk néma vággyal, Amint még nem várt senkit soha senki, Akiről tudjuk (írva vagyon róla), Bölcsője jászol, szegény rajt' a pólya. És lelkünk-szívünk érte eped... Várunk egy gyermeket.

2011. december 7., szerda

Film ajánló

„Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”

Isten hiányáról vagy jelenlétéről beszél a szerző? A segítő Atyáról vagy a kegyetlen árvaságban hagyó távoli Istenről? Számos ehhez hasonló gondolatot ébreszthet a nézőben a József Attila költeményeire épülő Por és Istenpor vagyunk című filmvers, amelyet december 1-én mutattak be az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Jelenczki István immár harmadik filmje ez József Attiláról, amely a költő életművét átívelő istenes versekből ad átfogó képet. A költő több mint hetven istenes verséből készült válogatás időrendben hangzik el Simon Péter előadásában. A harmonikus egységet képező modern képi megoldások – korabeli fotók, kéziratok, természetképek – és a zene segítik a nézőt, hogy behatoljon József Attila költészetébe, és közelebb kerüljön a transzcendens világhoz.

Irodalomtörténészek és verselemzők a legkülönbözőbb módon magyarázzák József Attila istenes verseit. Van, aki szerint ezek nem annyira a hitet, hanem a hovatartozást, illetve annak hiányát fejezik ki, és van, aki azt mondja, hogy a költő folytonos „istenhiányban szenvedett”.

Anélkül, hogy újabb magyarázatbabocsátkoznánk, elmondható, hogy elhangzó verssoraiban azok a vonások lelhetők fel, amelyeket sok ismert vagy kevésbé ismert szent, illetve a napjainkban mellettünk élő ember megtapasztalt és tapasztal Istennel való kapcsolatában hosszú évek során. Isten távollétének érzésben nem az ő nem-létét vagy személytelen, hatalmas mivoltát látták, hanem felismerték, hogy szeretete végtelen sok árnyalatban mutatkozik meg: látszólagos távollétében Isten saját magához engedte közelebb őket, a magányban felismerték valós közelségét.„Úgy segített, hogy nem segíthetett/Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ebben az életérzésben hogy ne ismernénk fel Jézus életének azt a momentumát, amikor a kereszten távol érezte magát az Atyától, aki mindvégig szerette Őt. Több teológus tanítása szerint Jézus élete ebben a momentumban jutott el a kiteljesedésig, és – paradox módon – az Atya iránta és irántunk való szeretete ekkor mutatkozott meg leginkább.

Az egyház tanítása napjainkban egyre inkább hangsúlyozza, hogy nem egymástól elszigetelten, hanem együtt és egymást segítve kell törekednünk előre az Istenhez vezető úton. József Attila ennek jelentőségét sejtette meg a ’20-as évek első felében: „Bizony számok az emberek is,/ mintha sok 1-es volna az irkában/ … mindegyik csak magára gondol,/ különb akar lenni a többinél/ s oktalan külön hatványozódik,/ pedig csinálhatja a végtelenségig,/ az 1 ilyformán mindig 1 marad/és nem szoroz az 1 és nem is oszt./…legelőször is a legegyszerűbb dologhoz lássatok/ adódjatok össze,/ hogy .../ az istent is, aki végtelenség/ valahogyan megközelítsétek./”

A 60 perces film azokkal az ismert verssorokkal zárul, melyeket József Attila néhány hónappal halála előtt írt, és kifejezik Istennel való kapcsolatát: „Az Isten itt állt a hátam mögött/ s én megkerültem érte a világot.”

Lisztovszki Tünde/Magyar Kurír

Mikulás csodája Gálospetriben


Bár nem álltam be a bevásárlóközpontok tolongó forgatagába, azért a magam módján készülök Drága Jézusom születésnapjára.

Mindenekelőtt barátaimat kerestem meg, akik segítettek ajándékokkal a Szentháromság Otthon gyermekeinek.

Ferences közösségem mellett, a Tiszadobi Gyermekvédelmi Központ gyermekei, és egykori kollégáim töltötték meg puttonyom minden földi jóval.

Azután december másodikán útra keltem.

Nem jávorszarvas vontatta szán repített, csak egy nemzetközi személyvonat.

Editke, az otthon vezetője Érmihályfalván várt rám az állomáson.

Gálospetribe az otthon mikrobusza szállított.

Népes vendégsereg sürgött forgott a gyermekek között, és az otthon udvarán.

Nyíregyházáról érkezett óvónénik baráti társasága látogatta meg a gyermekeket.

Az udvaron babgulyás rotyogott a bográcsokban.

A konyhában repkedtek a palacsinták.

Az óvónénik karácsonyi díszeket készítettek a kicsikkel.

Közben szárnyalt az égig a gyermekek ajkáról a „ kis karácsony, nagy karácsony.”

Az ebéd jóízű elköltése után, az óvónénik átöltöztek.

Vendégek és gyermekek körbeülték az étkezőt.

Csengőszó jelezte a Mikulás érkezését.

Elkezdődött a játék.

A színészek előadták a Mikulás szakálla című mesejátékot, Mikulás kiosztotta ajándékait, a gyermekek szavaltak, énekeltek.

Életem legboldogabb Mikulásának élményével térhettem haza.

A visszaúton, Editke csillogó szemekkel, mosolyogva mondotta:

Nem kell kilincset fényesítenünk, mert a Mikulások megteszik.

Elmondta, december első napján, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Mikulása volt az első.

Elindult hajnalban, reggelre végig látogatta az összes otthont, kétezer ötszáz gyermeket.

Azon a napon, amikor a románok nemzeti ünnepet ültek, a világ magyarjai gyásznapot tartottak.

Erdély elcsatolásáról gyermekkori emlék idéződik fel bennem:

Drága édesapám születésemmel egyidőben veszítette el az egyik lábát.

Időváltozáskor nagyokat jajdult.

Mi a baj, Apuci?

Fáj a lábam.

De hiszen az csak műláb!

Az fáj borzalmasan, amelyiket levágták.

Így vagyunk mi Erdéllyel, Székelyfölddel.

Nem áskálódunk, szitkozódunk, csak csendesen imádkozunk a Magyarok Nagyasszonyához, megfogjuk egymás kezét, neveljük gyermekeinket.

Itthon, az alapítvány köszönő levele fogadott.

„Szívem minden melegével aqzt mondom, hogy bátran tárd ki a szívedet, a szárnyaidat, emelkedj fel.

Szárnyaljatok, hisz lábaitoknál egy meghódításra váró világ van.

Egy olyan világ, mely szeretetetekkel, jóságotokkal, bölcsességetekkel el kell hódítani a kicsinyes gyűlölködéstől, az acsarkodó áskálódástól, a bűntől, hogy azt, az istengyermeki szabadság, szépség, bölcsesség beragyogja.”/Csaba Testvér/



2011. december 5., hétfő

Csaba Testvér adventi levele


Ülök és látom, hogy jön Krisztus Király, közeledik csendesen


Körülöttem forrong minden! Vitázó politikusok, választásra készülnek,
jót akarnak, dicsérik magukat és szidják egymást. Kapzsi bankárok
által felhergelt, fölösleges üveggyöngyök után futkosó, kapkodó
emberek kiabálnak, vagy értetlenül, tanácstalanul néznek maguk elé. És
itt vannak a naponta megfagyó hajléktalanok, a harcot a hitelek súlya
alatt feladó vállalkozók, a munkanélküliek, az olcsó termékeket
reklámozó médiák, és sorolhatnám tovább, de minek, hisz mindezt
hihetetlen nagy példányszámban megteszi a sajtó, sok-sok csatornán
önti a televízió, a megannyi honlap.



Ülök és látom, hogy jön Krisztus Király, közeledik csendesen,
méltósággal, hozzám, hozzánk, mint hajdan Jeruzsálem falai felé.

Megáll, és hosszan néz. Testemben hatalmas félelem remeg. Csak le ne
borulj sírva előttünk, Istenünk!



Mindenkinek igaza van! Nem mehet ez így tovább! Tudom az eszemmel,
hogy túl sok már a hazugság, a léha képmutatás. Magam is érzem, hogy
jó lenne betörni néhány ablakot, szétverni az álnokok között.

Türelmetlenek vagyunk. Egy értelmetlen, nagyon hosszúra nyúlt
diktatúrából jövünk. Naivan, tisztán indultunk 89-ben, egymás kezét
fogtuk, és a sárba borulva több nyelven is együtt imádkoztunk,
boldogan kacagtunk. Akkor értettük, most miért nem értjük egymás
nyelvét, vágyát, álmait?



Forrong a világ! Tudom, hogy mindenki jót akar. Jót magának, minél
több jót! Mint a gyermekek, veszekszünk ócska babarongyokon, és észre
sem vesszük, lassan szabadul el körülöttünk a pokol. Nem igaz, hogy ez
a világ csak sírásból és vérből tisztulhat meg, léphet tovább! Hogy
lehetünk ilyen vakok?



Uram, te hányszor próbáltál összegyűjteni bennünket, mint kotló a
csibéit? Jó szóval biztatsz, adtad a szeretet parancsát, és megmosod
könnyeiddel lábainkat. Mindent jóságosan nekünk adtál, élhetnénk
csendesen paradicsomi békességben. Jól feltarisznyáztál, mindenünk
megvan. A föld csodás termékenysége szaporít nap mint nap kenyeret
nekünk, és van annyi agyag, kő, hogy építhetünk mindenkinek házat,
tanyát, otthont ezen a földön. Van annyi vasérc, réz, mangán, hogy
egy-egy autó is jutna a családjainknak. Jut könyv, jó film, tiszta bor
és csók, szerelem mindenkinek. Nem sajnálod tőlünk a boldogságot.



És juthat gyermekáldás, vagy vér a vérünkből, vagy mint Józsefnek a te
szent akaratodból. Testvérem lásd, van kit szerethetsz, kit otthonodba
fogadhatsz, kivel törődhetsz, kibe beléálmodhatod álmodat. És
ültethetsz virágot, platánt, diót, és megéred, hisz jó orvosaid
vigyáznak rád, hogy fád nagyra nőjön, és árnyékával enyhet adjon
családodnak. Tudósaink, mérnökeink mennyi kérdésre kerestek, találtak
választ az évezredek alatt? Lassan, de biztosan hajtjuk uralmunk alá a
Földet, ahogyan te kérted, Istenünk a teremtés hajnalán, még a
bűnbeesés előtt. Élhetnénk békés testvéri szeretetben, tudhatnánk,
Hogy a részigazságoknál fontosabb az élet.



A gonosz kacag. Ugyanazzal a süket dumával jön, ígér minden kőből
kenyeret, fogyassz, habzsolj! Ha kell, ha nem, legyen! És ha leborulsz
előtte, mindent csak neked ígér, az egész bevásárlóközpontot, repülőt,
jachtot - de minek? És felvisz csodás templomok ormára, sztár leszel,
dobd le magad, fürödj a csodáló emberek tekintetében, hatalmad lesz
felettük. Uralkodj, miért vállalnád a szeretet szolgálatát?



Fogyasztás, birtoklás, hatalom. Habzsolva kacagsz, és szétmarcangolod
világunkat. Azt hiszed, hogy győztél, pedig rabszolga vagy. Rosszabb,
testvéred farkasa, szép tiszta világunk elpusztítója.



Itt állsz, Uram a XXI. századi Jeruzsálem falai előtt, előttünk.

Szemedben könnycsepp, és nekem nincsenek érveim. Mégis arra kérlek,
hogy ne bűneinket nézd, hanem újabb adventünkben jósággal jöjj közénk.

Ajándékozz meg érdemtelen gyermekeidet egy újabb eséllyel, egy szép
Karácsonnyal. Istentől áldott adventi megtérést, szent időt kívánok


Szeretettel:Csaba testvér.

2011. december 4., vasárnap

Adventi útmutató Böjte Csabával


„Földi létünk talán egyik legfontosabb célja, hogy ünnepet szervezhessünk magunknak, és egymásnak. Életünk apróbb győzelmeit közösen, együtt meg kell ünnepelnünk. Az ünnepek erősítik hitünket, összetartozásunkat, közösségünket.” – vallja Böjte Csaba.

Az Útmutató, a Tízparancsolat Böjte Csaba értelmezésében című magazin szeptember közepén indult az Erdélyi Magyar Televízióban. Számos nézői visszajelzés is igazolja sikerességét.
Folytatódik a népszerű sorozat adventben is, négy résszel bővül, amelyekben Böjte Csaba ferences szerzetes advent valódi üzenetéről beszél advent négy vasárnapján a megszokott időben 10.00-tól.
Forrás: magnificat.ro

2011. december 1., csütörtök

Az igazi Mikulás

Kindelmann Győző: Szent Miklós legendája

A Szent István Társulat gondozásában megjelent könyvében Kindelmann Győző a Szent Miklósról szóló legendák alapján mutatja be az „igaz Mikulás” alakját és történetét.

A piros ruhás és süvegű, csizmát viselő, testes, tömött puttonyt cipelő hófehér szakállú Mikulás érkezését minden decemberben világszerte nagy izgalommal várják a gyerekek, hiszen alakja egybefonódott az ajándékozással, annak boldog örömével. Talán nem mindenki tudja, hogy Mikulás nem kitalált figura, eredeti alakja valóban létezett, Szent Miklós püspök személyében.

Miklós valószínűleg Kr. u. 245-ben született a kis-ázsiai Anatóliában, Patara városában, gazdag szülők gyermekeként. Korán árvaságra jutott. Ekkor a szüleitől örökölt hatalmas vagyonával kolostorba költözött, ahol Patara érsekének – aki a nagybátyja volt – a felügyelete alatt nevelkedett. Miklós megszerette a kolostori életet, ezért a papi hivatást választotta. Nem volt még harmincéves, amikor Anatólia fővárosában, Myrában csodás körülmények között püspökké választották. Több mint ötven évig töltötte be a főpásztori tisztséget. Miklós minden vagyonát a gyerekek és a szegények, a bajba jutottak megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Életéről több legenda ismert, ezekből alakult ki a Mikulás személye is. A keresztény hagyomány szerint valószínűleg Kr.u. 342. december 6-án halt meg.

Kindelmann Győző a róla szóló legendák alapján mutatja be Szent Miklós alakját. Már gyermekként égi jelek, csodák kísérték az életét. Első szava így hangzott: Magasztalja lelkem az Urat!” Háromévesen éjszakánként elhagyta atyja házát, hogy a városfalon kívül együtt énekelje Dávid zsoltárait a kősivatagban lakó szent remetékkel. Isteni kiválasztottságát jelezte az is, hogy angyal közölte egy imádkozó püspökkel az Úr rendelését, hogy az ifjú Miklós legyen Myra város új püspöke.

A legendákban szereplő Miklós egész élete a másokért végzett szolgálat. A nép között járva-kelve meghallgatja gondjaikat, melyeket számon tart. Megkapja Istentől az emberfölötti hatalom kegyelmét, de csodatetteit mindig mások javára kamatoztatja, soha nem a maga hasznára, és nem is hivalkodik azokkal. Az elszegényedett kőfaragó utcára akarja küldeni eladósorban lévő három lányát, hogy testük áruba bocsátásával szerezzék meg a hozományt, de Miklós arannyal teli pénzeszacskót rejt el az otthonában, megmentve a lelkét attól, hogy halálos bűnt kövessen el. Az aranypénzekből pedig tisztességesen férjhez tudja adni a lányait.

A rettenetes viharba került hajón Miklós Isten küldötteként, fénylő alakban jelenik meg, s csillapítja le a pusztító, tomboló vihart, mintha Jézust testesítené meg. Ugyanígy, az evangéliumi kenyérszaporításra gondolhatunk, amikor Miklós elkéri a hajó kapitányától éhező városa számára a Konstantinápolyba szállítandó búza felét, de mire a hajó a birodalom központjába érkezik, egyetlen zsák sem hiányzik belőle, sőt, kitart az éhínség elmúltáig, senki nem éhezik a városban.

Miklós püspök Krisztus-követő magatartásával életében, de halálában is hat az emberekre. Halálos ágyán angyalok lebegnek az ágyánál, s viszik a lelkét egyenesen a mennyekbe. Földi halálával azonban nem ért véget Miklós jótetteinek sora: „Isten trónusa mellett is a szegények, árvák, szükséget szenvedők védelmezője maradt. Különösképpen a gyermekek érezhették őt mennyei pártfogójuknak.”

A kötet egyik legszebb történetében Miklós már a halála után fejti ki lelkeket jobbító, azokat alapvetően átformáló hatását. A keresztséget elutasító, de őt tisztelő kalmár bálványként tekint Miklós szobrára, melyet a házában tart, abban bízva, hogy megvédelmezi minden bajtól. Ez sokáig így is van, de egyszer aztán rablók dúlják fel a házát, mindenét elviszik. Ekkor dühében megkorbácsolja Miklós püspök szobrát. Ám Miklós megjelenik a rablók előtt, megdicsőült alakjában. „Teste áttetsző volt, mint az angyaloké, az arca ragyogott. Ám a ragyogást ostorcsapások friss sebei homályosították el…” Szemrehányást tesz a rablóknak: „Miattatok véres a testem, miattatok hasadt csíkokra a ruhám, miattatok korbácsolt meg a kalmár, akinek elrabolták javait!” Eszünkbe juthat a római katonák által megkorbácsolt Jézus szenvedő alakja. Az először hitetlenkedő rablóvezér ekkor hirtelen úgy érezte, hogy „a lelkét valamilyen ismeretlen erő keríti hatalmába, nem bántó, nem félelmetes erő, inkább megnyugtató, mint hajdan édesanyja ölelése, amikor kisgyermekként átkarolta, ha félt elaludni.” A többi rabló ugyanezt érezte, s ettől kezdve, mintegy csoportos jobb latorként, lelkük gonosz részét elhagyva, egész további életüket a szegények szolgálatának szentelték, „és a jóra buzdító erő, mely hitük szerint Miklós püspöktől származott, halálukig sem hagyta el őket.”

Kindelmann Győző a magyar irodalom legjobb hagyományaira emlékeztető, élvezetes mesélőkedvvel mondja el Szent Miklósnak, az ajándékosztó Mikulás ősének történetét. A szöveghez méltóak Sinkó Veron rajzai, így a gyerekek gyönyörű színes képeskönyvet kaptak Mikulásra ajándékba a két szerzőtől és a Szent István Társulattól.

Elgondolkoztatóak és követendőek a kötet írójának utószavában megfogalmazott gondolatai is, amelyben a Mikulás-hagyomány történetét vázolja fel, kezdetektől fogva napjainkig. Mint írja: bár „… a fogyasztói társadalom, a mozifilmek és a reklámok egyre inkább háttérbe szorítják az ünnep eredetét, nem feledhetjük el, hogy a csillogó kirakatok, karácsonyi vásárok, játékok és cukorkák mögött ott rejtezik az ajándékozó szeretet példaképe, Szent Miklós püspök, aki a szegények, árvák és elhagyottak felkarolására hív mindannyiunkat” (Szent István Társulat, 2011).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír