Ladányi Beáta: A középkor világi és szerzetesi élete Assisi Szent Ferenc: Fioretti/ Virágoskert/ legendája nyomán

A legenda − I Fioretti di san Francesco − címe a magyar változatban egyszerűen Fioretti-ként, azaz virágoskert, vagy kis virág a latin Floretum fordításaként jelenik meg, mely egy-egy szent életének innen-onnan összeszedegetett csodáinak, példáinak, tanításainak gyűjteménye. A mű Assisi Szent Ferenc életét, korának spirituális célzatossággal bemutatott történéséit mutatja be a ferences legendairodalom késői szakaszában.

Assisi Szent Ferenc (1182-1226)

Assisi Szent Ferenc szülővárosáról, Assisiről kapta nevét és gazdag kereskedő fiaként megunva az aranyifjak életét az Evangéliumban találta meg mindazt az örömöt és dicsőséget, melyet a világi hírnév és gazdagság talmi fénye nem biztosíthatott számára. Az elvilágiasodott egyházat az evangéliumi szegénység mintájára próbálta megújítani, megalapítva a ferences kolduló rendet, nagy hatást gyakorolva ezzel saját korára és az utókorra is. Közelebb kívánta hozni az embereket Krisztus tanításaihoz, annak értékrendjéhez. Alázattal és mély hittel élt még azután is, hogy élete utolsó éveiben testén hordozta a szent sebeket (stigmákat), és az azok okozta fájdalmat türelemmel viselte haláláig. Isteni akaratra vált hasonlatossá Jézus Krisztushoz már szerzetesi élete kezdetén, mikor 12 társat fogadott maga mellé, majd Krisztushoz hasonlóan tartotta meg a 40 nap böjtöt, és később is, miután megkapta a szent sebeket.

Esszé

Az ókori gondolkodók, közéleti szereplők kedvelték összejöveteleken megvitatni a politikai, filozófiai nézeteiket egy vidám, kötetlen beszélgetés keretében. Mikor mélyebb gondolatok foglalkoztatták őket, inkább visszavonultak magányukba és papírra vetették gondolataikat az életről, társadalomról, szeretetről, vagy éppen barátságról. A társadalomból való kivonulás, az elmélyült elmélkedés igénye már a korai társadalmakban is jelen volt. A kora középkori keresztény szerzetesség kialakulásával azok világtól való elvonulása, közösségekbe szerveződése, életen át tartó tanulása, az elmélyült gondolkodás és önsanyargatás már ellentétben állt az ókori társadalmak életfelfogásával. A szerzetesrendek regulája szigorú volt a mértékletesség és fegyelem betartásának terén. Istennek szentelték életüket, ezért áldozatokra is hajlandóak voltak, testüket sokszor éhezéssel és korbáccsal sanyargatták, bár tették ezt inkább saját belső kényszerükből, Isten iránti odaadásukból, mint a regula által megkövetelt kötelességből.

Krisztus 12 apostolt választott maga mellé követőnek és segítőnek, hogy saját példamutatásával tanítsa őket, majd pedig ők legyenek azok a kiválasztottak, akik saját életvitelük tisztaságával bizonyítsák Isten iránti őszinte hitüket, odaadásukat és akik megismertetik az emberekkel a tiszta, becsületes élet és isteni üdvözülés útját.

Szent Ferenc Krisztus példáját követve vett maga mellé 12 társat, hogy velük együtt lépjen ki a világi életből és a szegénység, erényesség Jézus által mutatott példájával térítsen az egyszerű emberek között, és vonzóvá tegye számukra az apostoli életet. Megkopott, elhanyagolt világi ruhájában járta az utcákat, éhezéstől sápadt arccal békésen tűrte, hogy külseje miatt bolondnak nézzék, gúnyt űzzenek belőle és sárral dobálják meg az emberek. Volt kivétel is, aki kíváncsiságától hajtva fedelet biztosított számára egy mécsessel megvilágított szobában, vacsorával kínálta meg, hogy kifürkészhesse, vajon tényleg olyan jámbor ember-e, mint ahogy mutatja magát. Mielőtt tovább indult volna vendéglátóitól, hogy Isten akaratáról megbizonyosodjon a Bibliát háromszor felütötte[1], ezzel jelölve ki maga számára a követendő utat. Térítőútjai állomáshelyein Szent Ferenc elmélyült és őszinte imádságával annyira meggyőzte az őt hallgató embereket, hogy azok akár vagyonukat is örömmel szétosztogatták szegényeknek, árváknak, zarándokoknak, kolostoroknak, vagy kórházaknak, hogy megvalósítsák az evangéliumi szegénységet és megváltsák ezzel saját üdvözülésüket. Prédikációival térítette a pogányokat, de saját lelki üdve és krisztusi szerelme érdekében Szent Ferenc odaadó és áldozatokra képes hittel gyakorta végzett önsanyargatást, hogy közelebb kerüljön Krisztus szenvedéseihez. Lelki fájdalmában gyakran sírt, ezért látása megromlott, csaknem megvakult.

A ferences rend megalapításának kezdetén kevés barát volt a rendben és még nem volt kolostoruk sem, ezért vándorló, térítő életmódot folytattak, hogy egyre több hívet és barátot szerezzenek rendüknek és Krisztusnak. A kolduló életforma miatt nem egyszer előfordult, hogy nem tudtak ellenállni a világi csábításoknak és szerzetes létükre a züllés útjára léptek, ezért a világi irodalomban rossz hírnevük miatt gyakran gúnyversekkel illették őket. Szent Ferenc első társai arra törekedtek, hogy szegények legyenek a földi javakban és az erényekben pedig gazdagok, ezáltal övék legyen a mennyek országa és annak javai. Mivel vándorlásaik során határozott úticéljuk nem volt, ezért előfordult, hogy a szerencse és a leleményesség mutatott utat nekik. Nagyobb útelágazáshoz érve az egyik szerzetes addig forgott, míg a másik azt nem mondta neki, hogy már elég lesz, és amerre éppen az arccal megállt, arra folytatták útjukat. A vándorló életforma nem volt biztonságos, hiszen sok volt az útonálló, rabló és kegyetlen gyilkos, akik gyakran éheztek és alamizsnáért is öltek, de a hatóságok is gyakran zaklatták őket abban a hiszemben, hogy rebellis tanok követői. Vándorlásaik során ha tehették elzarándokoltak szentek, apostolok sírjaihoz is. Szent Ferenc és rendtársai is vándorlásaik során ha halálos, fertőző beteg emberrel találkoztak, azt nem hagyták magára, hogy elpusztuljon. Leprásokat, bélpoklosokat ápoltak ispotályokban, fürdették, gondozták őket, mosták azok sebeit.

Szent Ferenc a Szent Jakab templomban látott isteni kinyilatkoztatás után értette meg küldetését, hogy kolostort kell alapítania, mégpedig azon a helyen ahol éppen tartózkodott, hogy az isteni jövendölés folytán egyre növekvő számú testvér majd hajlékot találjon. Eleinte a kevés számú kolostorban nagyon szűkösen fértek el a barátok és gyakran előfordult, hogy a földön kellett aludniuk. A kolostorok kapuja bár zárva volt, de bárki bebocsátást nyerhetett ahogy meghallotta a Paternostert[2], a fráter kopogtatásra adott válaszát. A kolostor helytartójának hatásköre Szent Ferenc reguláján túl is adott lehetőségeket a szerzetesek életébe való beavatkozásba, elrendelhette, hogy a testvérek ne egyenek húst, amit ők szinte örömmel fogadtak, hiszen azért csatlakoztak Szent Ferenchez rendjéhez, hogy szolgálják Krisztust és örültek ha bántalmazták őket és elszomorodtak, ha fölmagasztalták őket. Egész életmódjuk, öltözékük, cselekedeteik a megfeszített Krisztust tükrözték. A nehéz élet ellenére egyre nőtt a szerzetesek száma. A testvérek térítő útjaik során sokszor még a gyötrelmeket, megaláztatást, testi szenvedést is kiprovokáltak az emberekből, akiket nem kellett nagyon biztatni, és merő szórakozásból kővel dobálták meg a földön ülő szerzeteseket, vagy éppen az utca porát szórták rájuk, vagy egyszerűen csak taszigálták, leköpdösték őket. De Krisztusért békésen tűrték a megaláztatásokat, nem jöttek ki a sodrukból és vissza- visszatértek ugyanarra a helyre, hogy újabb megpróbáltatásokat szenvedjenek el. Ez a látványos alázat és türelem, a csodálatos beszédek nem maradtak viszonzatlanul, mert akadt olyan gazdag polgár, aki saját üdvösségéért cserébe, és hogy a testvérek méltó helyen szolgálhassák Istent, teljes berendezéssel épületet adományozott nekik, melyet később azok szerzetesekkel népesítettek be. A betért barátok fölött társaiknak nem volt hatalma, oda mehettek ahová akartak, de akár a monostorban is maradhattak. Idővel, mikor már a térítő szerzetes tiszteletet vívott ki magának az emberek körében, átadott nekik minden krisztusi tanítást és erényt és már nem érzett több kihívást, mely lelkét magasabbra emelhetné, akkor elindult egy másik településre, hogy ott folytassa tanításait.

Szent Ferenc a testvérekkel együtt tartott böjtön kívül hetente három napon át kenyeret és vizet vett magához, állandóan mezítláb járt, télen-nyáron egy szál csuhát viselt, és a hajnali imádság után sohasem feküdt vissza az ágyába. A nagyböjtöt hamvazószerdára virradóan kezdte meg egy lakatlan szigeten, hajlék híján behúzódva a bozótba, ahol az időt buzgó imádkozással töltötte. Krisztus a 40 nap böjt alatt sem ételt, sem italt nem vett magához, ehhez hasonlatosan Szent Ferenc is a magával hozott két szelet kenyérből csak egyiknek a felét ette meg. Az önmegtartóztatás és odaadás helyén később számos isteni csoda született és Szent Ferenc érdemei elismeréseként, az ott letelepedő emberek nagy tisztelettel és kegyelettel őrzik máig a szent helyet. Szent Ferencet az önmegtartóztató és áldozatos élet ellenére is folyamatosan aggodalmak gyötörték, melyek ellen éjjel-nappal küzdött. Az igazi önmegtartóztatást annak tartotta, ha csak megkóstoljuk az ételt és abba tudjuk hagyni az evést annak ellenére, hogy éhesek vagyunk és az étel ízlik. Ő az étkezései során ezt a gyakorlatot követte.

Előfordult a testvérekkel, hogy olyan kolostorban tudtak csak megszállni, ahol nem volt imakönyvük, amelyből imádkozhattak volna. Ám, hogy ne menjen veszendőbe a tétlenséggel eltelt idő, ezért az egyik barát előre elmondott Istent dicsérő szövegére a másik felelt és ezzel tették hasznossá az elalvás előtti órákat.

A szerzetesrendek ismertté válásával, Szent Ferenc példamutató szerény és fegyelmezett életének híre gyorsan elterjedt, és a polgárok egyre nagyobb tisztelettel adóztak a falujukban megjelenő testvéreknek, melyet azzal nyomatékosítottak, hogy akár a vállukon vitték őket a püspökség épületéig. Szent Ferenc tisztelete a gyakorlati életben is megmutatkozott, mikor egy alkalommal a már több halottat követelő verekedés résztvevőit olyan hatásosan tudta meggyőzni szép szóval, hogy azok annak szelíd szavaira békét kötöttek egymással.

A kolostorokban a szerzeteseknek a buzgó és odaadó imádság és szemlélődés mellett különböző tisztségeket kellett ellátniuk, el kellett végezniük a kolostor fenntartásával és társaik élelmezésével kapcsolatos feladatokat. Az apát, vagy a helytartó kívánságára akár több feladatot is elláthattak, ezzel a könnyített feladatokat végző társaiknak több idő jutott a Szentírás tanulmányozására.

Szent Ferenc Krisztus odaadó szolgájaként követve annak példáját kettesével elküldte tanítványait azokban a városokba, ahová ő is szándékozott menni. Majd mikor ő is útra kelt társaival, az sokszor hosszú és fáradalmas vándorlás volt, útmenti gyümölcsökkel táplálkoztak, folyókból ittak és mire a városba értek, bizony nagyon éhesek voltak és a regula előírásai szerint rögtön koldulni kezdtek. Az emberek a látszat szerint ítéltek, ezért a világi koldusnak kinéző apró termetű, sovány, sápadt Szent Ferencnek alig adtak némi harapnivalót, ezzel szemben a magas, jó alkatú társának bőven juttattak kenyeret.

Szent Ferenc nem csak szerzetes testvéreivel, hanem apácákkal is tartotta a kapcsolatot. Ilyen volt Szent Klára apátnő, akit meg is látogatott azon a helyen, ahol egykor Madonna oltára előtt Szent Ferenc lenyírta a nő haját, fátyollal borította a fejét, és ezzel a szertartással vált apácává, Krisztus jegyesévé egy életre. Néhány apátnő ellentétben Szent Klárával, sokszor világi társadalmi helyzete és nem hitbeli buzgósága miatt nyerte el ezt a tisztséget. Szent Klára, Szent Ferenc és társai a kolostor megtekintése után vacsorához ültek, buzgó imádságba kezdtek, és annyira elteltek és megerősödtek a lelki táplálékkal, hogy nem volt szükségük rá, hogy ételt vegyenek magukhoz. Az apátnő és az apácák szent életűek voltak, zárdáikban betegeket gyógyítottak hitükkel, odaadásukkal és az imádság, a kereszt erejével.

Szent Ferenc lelkét sokszor kétségek gyötörték, mert nem tudta eldönteni, hogy azzal szolgálná-e legjobban az Urat, ha kizárólag csak szemlélődésnek szentelje idejét, vagy prédikáljon is. Mikor igehirdetései során meggyőződött arról, hogy az emberek készek feladni addigi életüket, és hajlandóak Isten szolgálatába állni miután meghallgatták az ő szavait, minden kétsége szertefoszlott milyen utat jelölt ki számára az Úr. Egy alkalommal egyetemes káptalant tartott, ahol több mint ötezer barát gyűlt össze és Szent Ferenc nagy örömmel nézte, ahogy a barátok kisebb, nagyobb csoportokban üldögélve az Örökkévalóról beszélgetnek, imádkoznak és felesleges szó, vagy tréfálkozás nem hangzott el köztük. Olyan tiszteletnek örvendtek, hogy az emberek attól is boldogok voltak, ha kámzsájuk szélét megérinthették.

Mivel ennyi hálóhely nem állt rendelkezésre a városban, ezért a mezőn zsuppból összetákolt tető alatt húzódtak meg a testvérek a puszta földön, a szerencséseknek jutott egy kis szalma is, fejpárnájuk kő, vagy fadarab volt. Számos gazdag látogató is érkezett megcsodálni a hatalmas gyülekezetet, nemes emberek, papok, lovagok, bárók, grófok, akik bár csak látogatóba jöttek, mégis alázatosan segítettek az ételek felszolgálásban. A környékbeli emberek is hozzájárultak a nevezetes eseményhez ételadományokkal, hoztak bort, kenyeret, sajtot, edényeket.

A szerzetesek testi kínjaik fokozására gyakran viseltek mezítelen testükön vezeklőpáncélt, (ciliciumot) − néhányan már gyermekkoruktól kezdve −, vasövet a karjukon, derekukon, mely akadályozta őket az imádságban, az elmélyülésben és számos olyan betegséget is okozott mely a halálukhoz vezetett. Szent Ferenc értelmetlennek látta az önsanyargatás e módját, mely Krisztus tanításaiból és cselekedeteiből nem következett, ezért elrendelte ennek levételét és összegyűjtését.

Sok esetben királyi kegyurak gyakoroltak fennhatóságot a kolostorok fölött, ezért a már terven felül született fiatalembert beadták a rendbe, hogy imádkozzon a családtagokért. Ezek a fiatalok elhivatottság nélkül, kötelességből és kényszerből csatlakoztak a szerzetesekhez, és kényszernek érezték az ottlét minden egyes pillanatát. Eddig jólétben éltek, kiszolgálták őket, finom ruhákban jártak és ezt le kellett cserélniük az undorral megvetett durva szövetű csuhára, kámzsára. Miután az élet kilátástalan és sivár lett jövőkép és hit nélkül, ezért inkább a rendből kiugrást választották, visszatérést a világba még akkor is, ha ezzel családjuk haragját vonják magukra.

A polgárok nyugalmát a járványok, éhínség mellett még a város körül portyázó vadállatok garázdálkodása is gyakran feldúlta. Éhező farkasok ólálkodtak a városfalak körül, gyakran bemerészkedtek az emberek lakta területekre is, rettegésben tartva a lakosságot, majd a számos emberölés után az emberek is csak állig felfegyverkezve mertek a város falain kívülre menni. Ezek a bestiák veszélyeztették a vándorokat, kereskedőket és szerzeteseket is. Egy alkalommal Szent Ferenc ilyen vérfarkast szelídített meg szép szóval, mely ezután már nem háborgatta többet a városban lakó embereket.

Szent Ferenc lakóhelyéül egy elhagyott vidéket választott, ahol az emberektől távol tud bűnbánatot gyakorolni, és remeteéletet élni. Ezen a helyen faágakból építettek cellát a barátok hajlékának, ahol zsolozsmázhatnak, Istenről beszélgethetnek, szilenciumot[3] tarthatnak. Szent Ferenc szerzetestársaitól távol keresett magának lakhelyet és egyetlen bizalmasát bízta meg azzal a feladattal, hogy senkit ne engedjen a közelébe és egyszer egy nap látogassa őt meg csöndben, és csak egy kis kenyeret és vizet hozzon, amit titkos jelszó váltásával adhat át. Ha a titkos jelszóra nem jönne válasz, akkor vissza kell fordulnia, mert Szent Ferenc annyira el van mélyülve az imádságba, hogy nem hallja azt meg és nem fogadóképes. A negyven napos böjt alatt Szent Ferenc teljesen legyöngült az önmegtartóztatás és önfenyítések által. Egy virrasztása során egy órán keresztül ragyogó fény töltötte be a környéket, melyet a ébren lévő pásztorok is észleltek. Ez volt az a jelenség, minek során a megjelenő szeráftól Szent Ferenc megkapta a szent stigmákat a kezein és lábain, melyeken föltűntek a szögek másai, éppen úgy ahogy Krisztus megkínzott testén egykor. Úgy látszott, mintha Szent Ferenc kezei és lábai át lettek volna szögezve: a szögek feje kerek és fekete, melyek a tenyerein és lábfejein dudorodtak, hegyük pedig kézfejein és talpain nyúlt ki a húsból, görbületekbe visszahajlítva. Jobb mellén lándzsa szakított vérző sebet, mely ruháját is összevérezte. A ruháit mosó szerzetesek biztosra vették, hogy Krisztus sebeit hordozza magán. Szent Ferencet a Krisztusi „ajándék” örömmel töltötte el, bár óriási fájdalmakat okozott neki, de nem akarta semmilyen orvossággal csillapítani a gyötrelmeket. A sebhelyeket rejtegette, bekötözött kezekkel járt, lábán harisnyát hordott, oldalsebét bő, hosszú alsóruhával takargatta. Az őt öltöztető fráter meg akart bizonyosodni a mellsebekről és mikor Szent Ferenc csuháját lehúzta, ujjaival kitapogatta a seb terjedelmét és alakját. A ruhamosás alkalmával ruhája jobb felén minden alkalommal vért észleltek. Mikor Szent Ferenc stigmatizációjának híre elterjedt, az emberek csődültek azokra a helyekre, ahol megjelent, mert a középkor embere a szenteknek és az általuk megérintett tárgyaknak földöntúli erőt tulajdonított. Mindenki kíváncsi volt a stigmákra, de csak különleges, vagy véletlen alkalmakkor pillanthatták meg azokat. Így például egy utazás alkalmával a szálláshelyükön a konyhai tűz mellett ülő fráterek tiszteletük jeléül Szent Ferenc lábát megtisztították a sártól, ekkor látták meg a sebhelyeket, és a meglepett fráterek félelemmel vegyes tisztelettel csodálták meg azokat. Miután Szent Ferenc biztatására egyikük megérintette a kezén kiálló szöget, tömjén illatú füst áradt ki a sebből és az isteni béke, nyugalom és érzéketlenség kerítette hatalmába azt, aki érezte. Szent Ferenc szerénységében mindig rejtegette sebeit, és vándorlásai során számos gyógyítást végzett beteg embereken kézrátétellel, ezért a jótéteményért már életében szentként tisztelték.

Szerzetestársának diktált végrendeletében papírra vettette, hogy halála után testét darócba csavarják és viaszgyertyák világítsanak a temetésén. A gyászszertartás során először és utoljára kísérete is, és az assisi polgárok is láthatták a szent sebhelyeket.

A szenteknek tulajdonított erő haláluk után földi maradványaikban nyilvánul meg, és a hívők saját gyógyulásuk reményében keresik fel e szent sírhelyeket napjainkig. Szent Ferenc élete és legendája szinte valamennyi művészeti ágat inspirálta, a legközismertebbek többek közt: a képzőművészetben az assisi Szent Ferenc Bazilikában lévő freskósorozat, mely a szent életét jeleníti meg; az irodalomban Szerb Antal: Utas és holdvilág c. műve; ill. Franco Zeffirelli filmje a Napfivér, Holdnővér.

IRODALOM

Az internetes kiadás alapjául szolgáló mű: Assisi Szent Ferenc Virágoskertje. Fioretti. Bécs, 1978. 2. kiadás, uo. 1988. Internet: http://www.communio.hu/ppek/konyvek/fioret01.txt (2007. április 24.)

EVANS, G.R.: Hit a középkor világában. Scolar Kiadó, 2002.

Most segíts meg Mária!

Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűzanya! Keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad. Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg. Hő imáit gyermekidnek nem, Te soha nem veted meg. Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anyánk vagy. Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűzanya! Ámen.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Vajon hányszor kérjük ilyen imával égi Édesanyánkat.

Tegnap, vasárnap, ötvenfős zarándok csapattal Nagyfaluban vittük a Szentháromság hegyére, az Egység Keresztjéhez kéréseinket.

A Karizma Napján, Csilik Atya felidézte a fiatal nagyfalui kegyhely történetét.

A szentmisében rámutatott, hogy Fatima, Medjugorje után a harmadik, Nagyfalu, ahol Mária üzenetei érkeznek hozzánk.

Visszaidézte, a kezdeti nehéz esztendők megpróbáltatásait.

Azoknak az elkötelezett, lehetetlent nem ismerő személyeknek az arcát, akik hittek.

A keresztény értékekben, a keresztény egységben.

A közösség imáiban, dicsőítő énekeiben kérte a Mennyei Atya segítségét.

Az ideiglenesen felállított sátor, zsúfolásig telt magyarországi, erdélyi zarándokokkal.

Magyarok, románok, szlovákok békességben ölelték keblükre egymást.

A hazafelé vezető úton imáinkban, énekeinkben köszöntük meg a kegyet, amit kaptunk, ezen a gyönyörű vasárnapon.

A nyomor szélén élőkön segítenek

Halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekek családjának segít a Berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány. A kiemelten közhasznú alapítvány művészeti iskolát tart fenn, családgondozást végez és igyekszik összehangolni a különféle intézmények munkáját a gyerekek felzárkóztatása érdekében.

A mi mesénk – Alkotások a nyomor széléről címmel sikeres projektet nyújtottak be 2010. a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évében. A projekt kapcsán készült festményekből és fotókból vándorkiállítást készítettek.

Az Igazgyöngy felkarolja a gyerekeket s rendszeres művészeti foglalkozásokat nyújt nekik. A kiállításon bemutatott képek a gyerekek lakókörnyezetükben készültek, visszaadják életközegüket – mondta a megnyitón Kiss Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat elnöki szociális tanácsadója. Majd hozzátette: Magyarországon 21000 gyermeket emeltek ki családjukból, ami nagyon nagy szám. Remélem, hogy a szakma belátja, 5000 - 6000 gyermeket vissza lehet helyezni családjához. 650 gyermek tanul a berettyóújfalui művészeti iskolában, közülük 400 hátrányos helyzetű, 150 mélyszegénységben él. Az országban a gyermekek 30 százaléka él mélyszegénységben. Európai roma stratégiára vállalkozott Magyarország s a terepen dolgozók véleményére is számítanak a döntéshozók. Romák és nem romák által készülhet el a stratégia.

- Az alapítvány célja az oktatás, a családgondozás és a különböző intézmények közötti munka összehangolása a bihari kistérségben mélyszegénységben élő gyermekek felzárkóztatása érdekében - mondta L. Ritók Nóra, az alapítvány által működtetett Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény vezetője. -Adományokból, pályázati támogatásokból segítjük a mélyszegénységben élő családokat. Élelmet, ruhát, tüzelőt juttatunk nekik, segítünk például a honosíttatásban, az áram visszaköttetésében, más krízishelyzetek elhárításában, s egyéb hivatalos ügyeik intézésében. Más szervezetek is támogatják munkánkat. Legutóbb a Sose Közhasznú Alapítvány rendezett gyűjtést alapítványunknak, melyen három és félmillió forint gyűlt össze. A pénzt a családok gyermekeinek élelmezési programjaira fordíthatjuk. A Magyar Élelmiszerbankkal is szerződésben állunk, így élelmiszert is juttatunk a családoknak. A munkánkat segítő adományozók között magánszemélyek is vannak, olyanok, akik az átlagtól eltérő szociális érzékenységgel rendelkeznek. Sokuk elvisz magához egy-egy gyermeket egy-egy hétre illetve a szünidőben. Sokféle segítségre van szükség, mert van, ahol a lehetőségek sem jutnak el a családok szintjére, vagy egyszerűen nem tudják értelmezni a hivatalos leveleket. Sajnos az analfabétizmus is előfordul.

L. Ritók Nóra

---

Elmondta, hogy a gyermekek nem rendelkeznek a tanuláshoz szükséges megfelelő motivációval, de szinte minden szülő rávehető az együttműködésre gyermeke érdekében. Az alapítvány segíti a családokat, de az iskolának elvárásai vannak a gyermekekkel szemben. Teljesíteniük kell a művészeti és az általános iskolai alapvető követelményeket, nem lehet lógni az iskolából, és nem megengedett a verekedés, agresszió sem. Ez az előfeltétele a családoknak nyújtott segítségnek. - Vannak biztató eredmények – mondta L. Ritók Nóra. - Például tavaly fából ácsolt udvari WC-ket vittünk a családokhoz, kívülállók azt mondták, fel fogják tüzelni, de nem így történt. Szerződést kötöttünk a családokkal, hogy a WC az alapítvány tulajdonában marad, s a családok felelnek épségéért, rendeltetésszerű használatáért. Még egy WC-ben sem esett kár, pedig volt már – 20 Celsius-fok is – emelte ki.

Másik célunk, hogy összehangoljuk a sokszor párhuzamosan működő, a problémákat ügyirat szinten kezelő, az okokat nem firtató, az akták mögé nem néző szerveztek munkáját, mind az oktatási, mind a szociális, munkaügyi, rendvédelmi, egészségügyi stb. terülteken dolgozókét. Egy, az oktatásból, a családgondozásból és az intézmények munkájának harmonizációjából álló modellt szeretnénk felmutatni és a döntéshozók elé tárni, valamint mások használatára átadni. A partnerség megteremtése a legnehezebb, mert a civil szervezeteknek nincs hagyományrendszere az intézményekkel való együttműködésre. Mint a szakirodalomban olvasható, a mélyszegénységben élő gyermekek sorsát 50 százalékban befolyásolhatja az iskola. Ez optimista szám, tapasztalataim szerint legfeljebb néhány százaléknyit segíthet az iskola. A kulcs a családsegítésen, a családok értékrendjébe való belehelyezkedésen van, s a tapasztalatok birtokában az oktatási hatás megtervezésében, végrehajtásban, a szülők partnerré tételében. Rengeteg tehetséges gyermek „tűnik el”, mert rossz a rendszer. Az iskola a művészetoktatás eszközeivel próbálja a gyerekek szemléletét megváltoztatni, felfedeztetni a tanulás, a munka értékét. A gyerekeknek nincsenek meg az alapvető készségeik a tanuláshoz, ezért bukdácsolnak, majd magántanulók lesznek, lemorzsolódnak, gyakran 15 évesen már szülnek. Most épp egy olyan programra keresünk finanszírozási lehetőséget, melyben a felvilágosítás, a fogamzásgátlás, és a tudatos családtervezés is szerepet kap. A szegénység, és a tévhitek, rossz információk ugyanis mind szerepet játszanak a korai gyermekvállalásban, és sok esetben a nagycsaládossá válásban is.

A művészeti iskola tanulói számos rajzpályázaton vesznek részt itthon és külföldön s számos díjat nyernek. A mi mesénk című projektben Erdős Lajos tyukodi cigány mesemondó meséihez készítettek festményeket a gyerekek. A művekből vándorkiállítás készült, mely január 20-án érkezett a Debreceni Egyetem Élettudományi Központjába s 28-ig látogatható. A művek különlegessége, hogy a gyerekek lakókörnyezetében készültek s családjuk is beleszólhatott az alkotások tervezésébe s a festésbe. A munkáról fotókat készíttek a mentortanárok a kiállításra. Látható az óriási kontraszt a hámló vályogházak előtt festő gyerekek és az életigenlést sugárzó, erős színekkel festett csodás történetet ábrázoló festmények között.

A kiállításon ott volt a 9 és fél éves Káló Károly, a Berettyóújfalui Arany János Gyermekotthon lakója rajzának másolata is, mely eredetijével első díjat nyert a Brókernet Jövő Alapítvány karácsonyi rajzpályázatán. Egymillió forint volt a fődíj, melyet a lakóotthon kapott és a gyermek számlája is gyarapodott a cég által. A kisfiú azt mondta, hogy a szeretetet rajzolta meg. Képén az éjszakai sötétkék égen csillagok pislognak, a kékesfehér hóban álló égig érő fenyő alatt eltörpül a piros kalapú hóember s csak félig látszik mellette az óriási kék, sárga, vörös, fekete ház. A karácsony emlékezetes ünnep volt a testvéreivel együtt a lakásotthonban élő Károlynak, mert megkapta, amire vágyott, egy távirányítós autót.

A tárlat 33 képét bemutatták az újfalui kistérségben, a budapesti FUGA Építészeti Központban, és az Esély Központban is, s A szegénység és a társadalmi kirekesztés évének zárókonferenciáján tavaly év végén a Néprajzi Múzeumban. A tervek szerint a tárlat Debrecen után Pécsre kerül, majd Brüsszelben is bemutatkozik. A kiállítás célja a társadalmi előítéletek csökkentése, a mélyszegénységben élő tehetséges gyermekek bemutatása.

Sokan azt sem tudják tisztázni magukban, hogy integrációval vagy asszimilációval lehet-e megoldani a cigányok többségi társadalomba való beillesztését? – fogalmazott L. Ritók Nóra. - Gyermekkorban kell elkezdeni az integrációra való felkészítést, mindkét társadalmi csoportban. Csak integrált környezetben sajátíthatók el a megfelelő magatartásminták. Fontos a pedagógusok felkészültsége is, és mindenképp kellene egy stratégiaszerű gondolkodás erről az egészről a társadalomban.
A felnőttek értékrendjét már nem lehet megváltoztatni. De minden szülő partnerré tehető a gyermeke jövőjének érdekében– mondta L. Ritók Nóra. - Mentálisan olyan mélyen vannak ezek a családok, hogy segítség nélkül nem boldogulnak.

Illésné Áncsán Aranka

---

A kiállításmegnyitó utáni beszélgetésen Illésné Áncsán Aranka, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Tiszadobi Gyermekvédelmi Központ igazgatója elmondta, hogy a náluk élő 91, 3-24 éves korú gyermekek többsége a családjukból való kiemelés után kerül hozzájuk. A kiemelés oka többnyire az elhanyagolás, mely mögött 80 százalékban a szegénység húzódik. Az elhanyagolás, a kilátástalanság a motiváció hiányát hozza magával mind a tanulásban, mind a munkában. Előfordul, hogy egy gyermek 12 éves korában kerül hozzájuk, csak cigányul beszél s nem tud írni-olvasni. Ekkor már kevés az idő. Csak írni-olvasni tudják megtanítani, pedig a számos terápiás programon való részvétele, mint a zenélés kannával, az éneklés, a lovaglás mind-mind azt mutatják, hogy tehetséges. Az intézetben töltött évek sokszor nem elegendőek a gyerekek szemléletformálására. A lakásotthoni évek után sokan visszatérnek családjukhoz s folytatják az ott megszokott életüket. Ritka, hogy sikerül kilépniük. - Ez az elkövetkező évek gyümölcse kell, hogy legyen – fogalmaz az igazgatónő

De sikerekről is beszámolt. Például a prostituált kislányok többségét sikerül kiemelni kétes munkájából. Gondot jelent a futtatók lekapcsolása, azonban ha a felmutatott lehetőség a tanulásra, nyugodt környezetre, biztonságra, vonzó a lányok számára, akkor szakítani tudnak korábbi életükkel.

Majd egy korábbi nevelési programjának eredményeit említette, amikor az volt a vezérfonala, hogy minden gyermek egyforma s nem kell speciálisan nevelni a cigány gyerekeket. Ennek az lett az eredménye, hogy a gyermekeknek nem volt identitásuk, nem tudták, hogy roma származásúak s ez számos nehézséget okozott nekik az intézeten kívüli életben. Azóta gyakran rendeznek az otthonban roma kulturális fesztiválokat, megismertetik a gyerekekkel a cigányság történetét, kultúráját.

A tiszadobi otthon igazgatónője a legnagyobb segítségnek azt tartja, ha a gyermek szüleinek van munkája. Ezért rendkívülinek értékeli a közmunka programot, ami pozitív változást hozott a családok életében. Az igaz, hogy anyagilag nem sokkal jár rosszabbul az, aki nem dolgozik, de más délig aludni és a segélyt várni, mint reggel felkelni és munkába indulni. Mindkettőnek erős hatása van a gyermekre.

L. Ritók Nóra blogot ír a mélyszegénységről. Bejegyzései itt olvashatók: http://nyomorszele.blog.fn.hu/

eLitMed Császi Erzsébet

Fesztiválünnep Debrecenben

Igazi Fesztiválünnep volt Debrecenben a Baltazár Dezső téren pénteken.

Százegynéhány jazz rajongóval együtt vártam a nap programjának kezdetét.

A technikus gárda beszerelt, gyülekeztek, hangoltak a zenészek.

Egyre több ismerősarcot fedeztem fel, a nézőtéren és a színpadon.

Nem múlt el a Jazz Napok történetének negyven éve nyomtalanul.

Felét, húsz esztendőt magam is átéltem.

A jazz Debrecen életében mindig fontos szerepet játszott.

Nem véletlen, hogy Turi Gábor, a rendezvény szervezője, évekig a város alpolgármestere volt.

Maloschik Róbert, aki művészeti vezetőként bábáskodik a rendezvény mellett, ezer szállal kötődik a városhoz.

Szerényen mutatta a közönségnek, a várostól kapott elismerést.

A tér családias atmoszférája mindig hatással van rám.

A zenészek, szinte családtagként üdvözlik egymást.

Egymás fellépésein ugyanolyan lámpalázzal kisérik nyomon, mint maguk a fellépők.

Az első fellépő Egri János csapata volt.

Profizmusuk ismét bebizonyosodott.

Hogy az utánpótlás ugyanolyan erős, hallható volt a Horváth ikrek játékában.

Második fellépőként a Fusio Group következett.

Szendőfi Péter, zenekarvezető, komponista bebizonyította, hogy a műfajban, a dobok mellett is lehet magasat alkotni.

Technikai tudásukkal elkápráztatták a közönséget.

Arcukat, szemüket figyeltem játék közben.

Ugyanazt az átszellemült, játékos kifejezést figyeltem meg, ami egy játszó gyermekre jellemző, amikor belefeledkezve a játék izgalmába, nyelvét kidugja ajka sarkában.

Feledhetetlen élményben volt részem.

Bár a koncerttermek belépőit már rég nem tudom megfizetni, ezek a várostól kapott ajándékok sok mindenért kárpótolnak.

Köszönöm Debrecen!

Az arab Pio Atya

AZ ARAB PIÓ ATYA - avagy egy maronita pap, akit a római katolikus egyház szentté avatott

Szent Charbel Makhlouf
Kelet nagy misztikusa és aszkétája.

A 90’-es évek elején egy Bejrútban dolgozó vendégmunkás csodálatos meggyógyult, miután megkenték „Szent Charbel olajjal”, és kérték a Szent közbenjárását. Szent Charbel életrajza, tettei olyan csodálatosak, mint az ezeregyéjszaka meséi. Ő is az Oltáriszentség szentje, akárcsak Szent Paszkál ferences misztikus, és igazi nagy Mária-tisztelő.

Korunkban egy szerzetesnővér súlyosan megbetegedett, és a Szent segítségét kérte: ő megjelent álmában, és azt mondta neki, hogy aki minden hónap 22-én szentmisére megy és imádkozik, annak minden kérését az Úr elé viszi és közbenjár érte.

Életrajz:

Bejrúttól 140 km-re, Észak-Libanonban van egy kis falu, Bkaakafra (Biqa-Kafra), 1600 m magasan, cédrus erdőkkel övezve. Itt született 1828 május 8-án Youssef Antoun Makhlouf (József Antal) a család ötödik gyermekeként, apja Antoun Zaarour Makhlouf és anyja Brigitta Chidiac. Két fiútestvére volt: John és Beshara, és két nővére: Kawn és Wardeh. Nyolc napos korában keresztelték meg, találtam egy képet is a kis templom keresztelő kútjáról:

Édesanyja - mint többi maronita (ez a vallás a görögkatolikussal van legközelebbi rokonságban) – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban. A kisfiú alig 3 éves, amikor az apja meghal. Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához (a maronita papok szentelés előtt nősülhetnek, mint a görög katolikusoknál), és felveszi az Elahad nevet. A kis Youssef arab és szír elemi iskolába járt, alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Szabad idejében mindig igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdepelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált:

Gyakran felkereste Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak. Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozott, amikor egy sürgető hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”. Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, majd egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet.

Édesanyja kétségbeesetten kereste és kerestette, míg végül rátalált legkisebb fiára. Az elöljárók és Tanois nagybátyja jelenlétében kérlelte: térjen haza. De a fiú határozottan kitartott a döntése mellett, hogy erre az útra maga Isten hívta meg. Akkor az édesanyja fájdalommal eltelve így szólt: „Ha te nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza! De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged! És az elválás miatti fájdalmamban most arra kérem az Úrat: áldjon meg és tegyen szentté téged!”

Charbel engedelmes és alázatos szerzetes volt, sokat dolgozott és tanult, letette a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldték a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Vezetője Szent Nimatullah Hardini atya lett, egy nagytudású pap, ki a sémita nyelv és a keleti egyházatyák műveinek jó ismerője volt, különösen Szent Efrém a kedvence. Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúlt a Szentírás, az Oltáriszentség iránt, és még inkább a Szűzanya iránt. Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelték. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat töltött ibenső imába merülve, de ezalatt napközben élte a szerzetesek életét, jó gyóntató pap lett belőle, sokan felkeresték, és szentgyónás után hatalmas örömmel tértek haza tőle az emberek.

Charbel atya 16 évet élt az Annaya-i Szent Maron kolostorban, ahol kimagaslott az előljárók iránti engedelmességével, és a monasztikus szabályok precíz, lelkiismeretes betartásával. Ismert volt aszkétikus életéről, melyben kereste a lemondásokat és az önmegtagadásokat, teljesen szabad volt a világtól, és életét visszavonhatatlanul az Úr és a lelkek üdvösségének szolgálatába állította.

Tizenhat év után Isten azt sugallta Charbel atyának, hogy vonuljon vissza remeteségbe. Engedélyt kért hát az elöljárójától, hogy visszavonulhasson a Szent Péter és Szent Pál kolostorba, amely az anyakolostorhoz tartozott. Ám az előljáró vonakodott megadni az engedélyt, mert nem szívesen vált meg kedves szerzetesétől. Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt meg is kapta: Charbel olajat kért a lámpásába, ám - hogy próbára tegyék, vizet öntöttek bele. Ám a lámpásban mégis fellobbant a láng, mintha mi sem történt volna. Ez volt szent Charbel első csodája, és az atya 1875 február 15-én megkezdte annyira vágyott remete életét: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka.

Sosem hagyta el a remeteséget, csak előljárója parancsára. Mindig térden állva imádkozott a kitett Oltáriszentség előtt, akit olyan tűzzel imádott, hogy nem egyszer egész éjszakákat ébren, imádásban maradt ott. 

Már életében szentként tisztelték és egyszerű imájára csodák történtek. 23 év után súlyosan megbetegedett, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudta folytatni a szentmisét. Makariosz atya látva fájdalmát, segített neki befejezni a szentmisét. Bevitték a cellájába, majd elkezdődött a nyolc napos agoniája. Ajkán nem szűnt meg a kedvenc fohásza: „Igazság atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem…Fogadd el kezemből az Áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el…”, ugyanakkor gyakran emlegette Jézus és Mária nevét, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898 december 24-én, 70 évesen, Karácsony vigíliáján szenderült örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el. Itt volt az első sírja:

 

De ezzel nincs vége a történetnek!

A szomszédok figyelmét először néhány furcsa fény vonja magára „Az otthonunkból láthattuk, úgy 10 percnyi távolságra, délen, hogy fény világítja meg a sírját, a szokásostól eltérő fény, amely hol megjelent, hol eltűnt.” Az emberek figyelmeztették a monostor a szerzeteseit, de ők nem hitték el. De mivel az emberek kitartottak, végül együtt kimentek arra a helyre, ahonnan a fényjelenség származott. Charbel Maklouf atya sírja volt az. Az előírt szokás szerint, az elhunyt be volt tekerve a saját szerzetesi ruhájába, egy egyszerű deszkára volt helyezve, koporsó nélkül, mint egy lépcsőfokon, 25 centire a talaj alatt a földben. Mivel ez a sír nyilvánvalóan a talajszint alatt található, ahogy esni kezdett az eső, elöntötte a víz.

A sírt megnyitották, ellenőrizték, és konstatálták, hogy a test a helyén van, majd újra nagy gonddal lezárták. Eltelt egy év. 1899 április 15-én a sírt ismét megnyitották az apát, a szerzetesek és több más tanú jelenlétében. Az esővíz ellepte a sírt (akárcsak a többi sírt), mocsárrá változtatta. A jelenlévők elképedve látták, hogy Szent Charbel holtteste a mocsár felszínén lebegett. A holttestet kiemelték, és miután megszabadították a penészgombáktól, sértetlennek találták. A bőre friss volt, ízületei rugalmasak, a végtagok teljesen behajlíthatók, a haja és a szakálla ép. Az egyik tanú, Younes József atya így írja le: „Karjai keresztben a mellkason, kezében egy kereszt. A test lágy, friss és ruganyos, az arcán és a kezén fehér penész volt, a gyapothoz hasonló."

A bordáiból vörös vér folyt, vízzel elegyedve. Lecserélték a fehérneműjét és a ruháját, és ezúttal a holttestet egy koporsóba zárták, amelynek felső része üvegből volt, hogy a látogatók megtekinthessék. A koporsót a kolostor templomának egyik oratóriumában tartották. Hatalmas zarándoklat kezdődött Charbel atya sírjához, sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. A szerzetesek többször tanulmányozták a testet, de a koporsó mindig tele lett vörös folyadékkal, amely a pórusokból áradt ki. Ez a folyadék átitatta a fehérneműt és ruházatot, olyannyira, hogy hetente kétszer le kellett cserélni.

Ezt a folyadékot hivatalosan kivizsgálták, laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, de az eredményeket még nem hoztak nyilvánosságra. Két évvel később, 1900-ban, annak érdekében, hogy véget vessenek e szivárgásnak, úgy döntöttek, a holttestet kiteszik a szabadba, a teraszra. De hiába, a test folyamatosan „izzadt”. Dr. Elias El-Onaissi, 1921-ben írt nyilatkozatában megjegyzi: „Láttam Charbel atya holttestét az Annaya kolostorban… Alaposan megvizsgáltam, és észrevettem a verejtéket: a bőr pórusai verejtékhez hasonló anyagot izzadnak… Megismételtem ugyanezt a vizsgálatot többször, különböző időpontokban. A jelenség mindig ugyanaz volt.” Többször is, mivel a tetemen nem fogott az enyészet, és folyamatosan „verejtékezett” több mint 50 éven át… 1927-ben, a holttest egy fából készült, cinkkel borított koporsóba került, a talajtól elszigetelve, és alaposan bezárva a kripta falába, (a koporsóba bezártak egy fémhengert is, amely a holttest állapotáról szóló jelentést tartalmazta abban az időpontban. A jelentést franciául írta meg a bejrúti Orvostudományi Kar Armand Jouffroy professzora, és a Malkonien Balthazar orvos).

1950-ben, 23 évvel később, hogy a kripta fala is elkezdett rózsaszín és viszkózus folyadékot „izzadni … a sírt megnyitották: és láthatóvá vált, hogy a folyadék a koporsóból származott. A kánoni vizsgáló bizottság kinevezett három orvost, és szakvéleményük szerint „a vérizzadásról megállapítást nyert, hogy 1899-től 1927-ig megszakítás nélkül csepegett, ugyanúgy, mint a korábbi exhumálások során és elterjedt az egész testen, átitatva a papi ruhákat is. A stóla egy része elrothadt, valamint a koporsó fából készült alsó fele is, a koporsó cinkje pedig a lábak mellett elhasadt…” Ahogy a folyadék egyre csepegett a már elhasadt koporsóban, telítette a kripta falát is. Ennek a hihetetlen jelenségnek a tanúi igazolták, hogy Szent Charbel holtteste megőrizte hajlékonyságát. Szintén 1950-ben valaki lefényképezte a Szent sírját, és amikor előhívták a fotót, egy arc rajzolódott ki rajta, néhány már nagyon öreg szerzetes Charbel atyára ismert benne, mert életében nem készült róla se festmény, se rajz. Azóta ez a fótó képviseli a jellegzetesen lesütött szemű, alázatosságában szép Szent Charbel arcot, íme:

 

Később egy másik koporsóba tették, és cementből és kőből épült sírba helyezték. Mivel a zarándokok egyre többen kezdtek jönni, az előljárók hozzájárultak, hogy átlátszó üvegkoporsóba tegyék. 1952-ben, mintegy 54 évvel a szent szerzetes halála után, sokan meg tudták állapítani, hogy a test ép és hogy még mindig csöpög a titokzatos folyadék. Dr. Georges Choukrallah, aki több mint 37-szer vizsgálta meg a holttestet 27 év alatt, és azt írja: „Miután több alkalommal felülvizsgáltam ezt az ép holttestet, mindig is lenyűgözött megőrzött állapota, és különösen a csepegő piros folyadék. Ez a jelenség teljesen egyedülálló, akármennyit kutakodtam utána, gyakorlatilag egy orvos sem látott ilyet még sohasem…”

VI. Pál Pápa 1965 december 5-én boldoggá, majd 1977 október 9-én szentté avatta.

Forrás: metropolita.hu

Dicsérem az Urat, amíg csak élek

A Ferences Szegénygondozó Nővérek magyar alapítású közösségében szeptemberben három nővér ideiglenes és örök fogadalommal kötelezi el magát.

„Boldog az a szerzetes,
aki nem találja másban gyönyörűségét és örömét,
mint egyedül az Úr szent beszédeiben és Műveiben,
s ezekkel örömben és vígasságban Isten szeretetére indítja embertársait”(Assisis Szent Ferenc)

Két nővér második alkalommal újítja meg ideiglenes fogadalmát; egy nővér  örökfogadalmat tesz szeptemberben.

A Ferences Szegénygondozó Nővérek Szerzetesi közösség esztergomi anyaházban Magó Mária Teréz és Petrovics Mária Lúcia nővérek mondják ki az igent, ünnepi szentmise keretében. Tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalmukkal köteleződnek el a Krisztusnak való teljes odaadásra és a legszegényebbek szolgálatára.

Nővértársuk, Hajós Mária Ágnes az elmúlt évben harmadik alkalommal tette le ideiglenes fogadalmát, idén szeptemberben ünnepi szentmise keretében a szécsényi ferences templomban örökfogadalommal kötelezi el magát Szent Ferenc szellemében Jézus követésére, a betegek és a szegények szolgálatára.

A Ferences Szegénygondozó Nővérek Rendje 1927-ben alakult Egerben.

Magyar Kurír

Demján Sándor a gyermekszegénység ellen

A Demján Sándor Alapítvány az elmúlt négy évben több mint 19 ezer szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű gyermeket támogatott Kelet-Magyarország két kistérségében, mintegy 1 milliárd 175 millió forint értékben.

hirdetés

 

Demján Sándor az általa 1994-ben létrehozott alapítvány szerdai budapesti sajtótájékoztatóján felhívta a figyelmet arra, hogy a közvélemény nem eléggé fókuszál a szegénységre, az ebből adódó jövőbeni hátrányokra Magyarország szempontjából is.

Példaként említette Lengyelországot, ahol a társadalmi szolidaritás, az elesettekkel való törődés másképp jelenik meg. "Ott a szegényt nem lenézik, hanem azt mondják, hogy a szegényt segíteni kell" - mondta.

Ács Tamás, a program koordinátora elmondta: az alapítvány 2006-ban meghirdetett, 2007-ben indított öt évre szóló programot, amelynek eredményei már most is kimutathatók. Ennek keretében két magyarországi kistérség képviselőjével kötöttek támogatási szerződést.

A támogatott kistérségek kiválasztásáról szólva elmondta, hogy a magyarországi 174 kistérség közül 33 a leghátrányosabb helyzetű, amelyek között Encs a 8., Nyírbátor pedig a 18. helyen van elmaradottság tekintetében.

Mint mondta, Nyírbátorban az Értetek Karitatív Egyesülettel 2007 októberében, míg Encsen az Abaúj Polgáraiért Alapítvánnyal 2008 márciusában kötött támogatási szerződést az alapítvány. Ebben összefoglalták azokat a feladatokat, amelyek megvalósításáért a két helyi szervezet a felelős, a programba önkormányzatokat, szociális munkásokat, családsegítő szolgálat tagjait vonták be a siker érdekében - tette hozzá.

Demján Sándor kiemelte: a két szervezet érdeme, hogy rengeteg embert megmozgatott önkéntesként, így a program adminisztratív költsége alacsony. Hangsúlyozta: a program hatékonyságában az abban résztvevők hozzáadott munkája legalább annyira fontos, mint a támogatásra szánt összeg.

Szól arról, hogy Magyarországon nőni fog a szegények száma, ezért a társadalom figyelmét erre kell összpontosítani. A gyerekek még nehezebb helyzetben lesznek - mutatott rá. "A gyerek kincs, a társadalom jólétének, jövőjének alapját jelenti" - fogalmazott.

"A szegénységből ott lehet kiemelkedni, ahol a jó oktatás, a társadalmi morálra való nevelés, a példaképek meg tudnak jelenni" - hangoztatta, a saját, szegény körülmények között töltött gyermekkorát felidézve.

Az Értetek Karitatív Egyesület a támogatási szerződés aláírását követően együttműködési megállapodást kötött a kistérséghez tartozó 26 magyarországi, valamint további 6 határon túli erdélyi magyarlakta településsel, míg az Abaúj Polgáraiért Alapítvány az encsi kistérséghez tartozó 36 településsel.

Forrás: Heti Válasz