Gyorgyovich Miklós: Imádság internetezés előtt

Gondviselő Istenünk! Te biztattál bennünket, hogy hajtsuk uralmunk alá a Földet, a Te Szentlelked sugalmazta azt is, hogy minden szabad, de nem minden használ nekem. Kérlek, vezesd érdeklődésemet; hogy azokat a dolgokat kutassam, melyek használnak nekem, s amelyekkel használni tudok társaimnak; azt keressem, ami Hozzád vezet, minden tudás birtokosához. Adj érzékenységet, hogy korunknak ezzel a nagyhatású eszközével úgy éljek, ahogy Fiad követőjéhez méltó és illő. Áldd meg törekvésemet, hogy felebarátaimmal kapcsolatba kerülve segítségükre lehessek, velük szolidáris, őket megértő, befogadó lehessek, hiszen mindenkinek csak az az elég jó, ha szeretik. Légy velem, hogy én is veled lehessek. Ámen.

Márai Sándor: Az igazi/ részletek/

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatosos képeslap, mely - vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.

... vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek elő, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.

Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.

...Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.

Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is.

Mi a szerelem? Hisz abban, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? A lélekben nem történik semmi. Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.

... ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....

Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.... ...Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?...Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán... engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, hogy nincsen igazi.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.

Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.

Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud.

Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.

... emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.

... mert az életnek nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá.

Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.

Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.

Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.

 Forrás: Fehér Anikó

Böjte Csaba Atya aszakmunkásképzésről

Aki ismeri az erdélyi magyarság múltját, az tudja, hogy az elmúlt rendszerekben a magyar mesterember becsülete, tisztességes kétkezi munkája jelentette népünk gerincét.

 "A nevelés isteni jog, és olyan isteni parancs, amit az egyház soha, egyetlen hatalom kedvéért, és semmi előny ellenében nem alkudott el."
Márton Áron

Nagyon szomorú szívvel hallottam, hogy az idén se iratkozott egyetlen gyermekünk sem szakiskolába, akárcsak az elmúlt években. 22oo gyereket nevelünk, és én tudom, hogy szépen, ügyesen dolgoznak a nevelőink, de azt is tudom, hogy nem minden gyerek képes egy napi 6-7-8 órai elméleti képzést adó líceum elvégzésére, és utána egy boldog, eredményes értelmiségi életre berendezkedni.

Annak ellenére, hogy az idén az érettségi vizsgán több mint hatvan százalékos volt a bukás arány, mégis - szomorúan látom, - az elmúlt évek meggondolatlan útján megyünk tovább. A fogyó létszámú iskoláink fenntartása érdekében és a tanári állások megtartása miatt, a líceumok mindenkit beírnak kilencedik osztályba, sajnos még azokat is, akikről eleve látszik, hogy nem fogják megbírni ezen osztályok minimális elvárásait sem. Így olyan fiatalokat kárhoztatnak a napi sokszor 7- 8 órás elméleti oktatásra, kik erre nincsenek felkészülve, és akik Isten adta talentumaik kamatoztatása céljából, szakmai képzést nyújtó intézetekben kellene legyenek. Természetes, hogy ezek a fiatalok szenvednek, nem képesek társaikkal lépést tartani a tanulásban, és ezért sokszor más irányban keresik a sikerélményt, a mindennapi örömöket.

A virág a fényre hajlik, az emberi természet vágyik a sikerre, elismerésre, és ha egy fiatalnak az órákon nem terem babér, akkor próbál vicceket elsütni, sokszor az iskolából, tanárokból tréfát űzni, mert ilyenkor legalább a társaitól ő is kap elismerést, hátba veregetést. Ahol kudarcok érik az embert, onnan mindenki próbál eltűnni, távol maradni. Ez alól a diákjaink sem kivételek, sajnos elkezdődik a lógás, az óráktól való távol maradás. Szomorú, hogy mindezt a tanárok, az iskolák eltűrik, mert ugye tekintettel kell lenni az osztály létszámára, a katedrájuk megmaradása érdekében mi mást is tehetnének. Pedig ez a magatartás lassan oda vezet, hogy az oda nem való líceumi diákok miatt, még az óra megtartása is, a tanároknak fárasztó, sokszor szinte lehetetlen. Így sajnos a tehetséges, arra érdemes diákok is lelassulnak, képességeikhez viszonyítva alul teljesítenek.


A folyamat legnagyobb kárát abban látom, hogy iskoláink nevelik az élhetetlen értelmiségiek tömegét. Mert sajnos nagyon gyakran, az ilyen éppen csak egyik évről a másik évre átevickélő diák még főiskolára, egyetemre is beiratkozik, és ha türelmes és nem adja fel, akkor előbb - utóbb még diplomát is szerez. Erre minden esélye megvan, mert a főiskoláknak is meg az egyetemeknek is nagyon fontos az oda járó diákok létszáma. Az értelmiségi létet nagyra tartom, végül is én is gondolataimból, szellemi értékeimből teremtek magam és környezetem számára megélhetést. De azt is látom, hogy a kétkezi, egyszerű élettől elszakított és mindenféle engedmények által, érettségi vagy főiskolai diplomához eljuttatott fiatal, nagyon sokszor légüres térbe találja magát, képtelen elhelyezkedni. A reális kétkezi, becsületes munkával elérhető sikerélményektől elszakadt, és az értelmiségi pálya kemény szellemi készségeket kérő magaslatára el nem jutott emberek tömegei, szaporítják a munkanélküliek végtelen sorát. És ezért én a torz képzést, az át nem gondolt iskolarendszert tartom leginkább felelősnek.


A Szent Ferenc Alapítvány gyermekneveléssel foglalkozik, a bajban lévő családoktól átvállaljuk az apai, anyai funkciókat részben vagy egészen, ezért a gyerekek tőlünk járnak iskolába. A fiatalok nevelésére vállalkozó családanyáink, nevelőink nagyon nehéz helyzetbe kerültek az utóbbi években amiatt, hogy megmérettetés nélkül mindenki megy a nyolc osztály elvégzése után líceumba. A nevelők feladata, ezeket a fiatalokat nap mind nap felkészíteni a hihetetlenül szerteágazó elméleti tananyag elsajátítására, és mivel ez több gyereknél nem lehetséges, ezért gyakori a kudarcélmény.

Nekem komoly erkölcsi kételyeim is vannak, mert akaratunk ellenére egy olyan rendszert szolgálunk ki, mely népünket felmorzsolja. Egyszerűen iskoláinkból nem kerül ki a tisztességes, becsületes földműves, kézműves fiatalokból álló réteg. Aki ismeri az erdélyi magyarság múltját, az tudja, hogy az elmúlt rendszerekben a magyar mesterember becsülete, tisztességes kétkezi munkája jelentette népünk gerincét. A tisztességes iparosok, a földet, állatállományt szerető gazdálkodók, az erdőt, a fát ismerő mesteremberek voltak azok, akik megbecsülést, anyagi jólétet teremtettek mindannyiunknak, az ők értékteremtő munkájuk tartotta el az iskolákat fenntartó államot is. Megmaradásunk szempontjából is tudni kell, hogy leginkább ebből a rétegből kerültek ki az egészséges, sokgyerekes családok.

Kedves kollégák, mi nem tudjuk a tanügyi politikát megváltoztatni, de minden házvezetőt, nevelőt szeretettel kérek, hogy kisebb testvéri alázattal kísérje figyelemmel gyermekeink szellemi, lelki fejlődését. Segítsük a ránk bízott fiatalokat, hogy a túl szélesre tárt, jobbjára csak elméleti oktatást felkínáló líceumok kapuin, ha már a saját elhatározásuk alapján be is léptek, akkor haladjanak eredményesen. Amennyiben úgy látjátok, hogy a fiatal nem képes haladni, eredményeket elérni, - végül is ez kiviláglik az elért jegyek, az óralátogatás alapján, - akkor kilencedik osztály végén merjétek meghozni a döntést és mondjátok el, hogy a líceumban való járáshoz tőlünk nem kap tovább ösztöndíjat. Ettől az évtől tudjátok, csak kilenc osztály kötelező. Természetesen az ilyen fiatalok számára szakmunkásképzőt kell felkínálnunk. Mivel ilyen oktatási forma nem nagyon létezik, ezért szeretettel kérek tanácsot, javaslatokat tőletek, ilyen becsületes kétkezi munkára nevelő szakosztályok létrehozásában, segítséget adjatok. Az előttünk álló év egyik nagy feladata, ilyen irányban utat keresni. Ezen az úton akkor is el kell indulnunk, ha az állami oktatás ebben nekünk jelenleg még nem partner. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, és a felelős szinteken tevékenykedők is mindezt be fogják látni, és kerüljön bármibe, a szükséges döntéseket ők is megfogják hozni!

Kisebb testvéri szeretettel, Cs.t.
Forrás: mindennapi.hu

Testvéri találkozó Tiszadobon

Egész életemben a boldogságot kerestem.

Zarándokutamon, még addig sem jutottam, hogy megfogalmazzam, mi is az a Boldogság.

Mentségemre, még nagy gondolkodóknak is fejtörést okoz.

Nézzük, mit mond Augustinus:

„Augustinus : 
A boldogságról
Nem a boldog életre kívánkozik-e min- 
den ember? Hol ismerték meg, hogy 
ennyire áhítják, vagyakoznak rá? Hol 
látták, hogy ennyire szeretik? 
Mindenki birtokoija a boldogságot, 
ám senki sem tudja, hogyan és meny- 
nyire. Mondjuk, valaki egyszerűen úgy 
érzi, boldog - és ő valóban boldog. 
Másvalaki a boldogság reményében, vá- 
gyakozásában érzi ugyanezt - ő más- 
képpen boldog, meg várakozik, és e 
várakozás több boldogságot hoz szá- 
mára, mint amaz embernek, ki nem is 
reményli ezt a távoli, talán soha be nem 
köszöntő eszményi pillanatot... 
Ki a boldog valójában? Talán nem 
ragaszkodnánk e megfoghatatlan ámu- 
lathoz, ha nem őriznénk róla titkokat a 
lelkünkben. Ime a neve: boldogság . De 
mit jelent e szó neked s nekem? Nem a 
szó csengesében találjuk-e meg örömün- 
ket? Hisz jelentése ott van az emléke- 
inkben. Ha pedig ott van, talán már vala- 
mennyien lehettünk boldogok. Ha létez- 
ne közös nyelv, amelyen megkérdez- 
hetnénk a világ összes emberétől, hogy 
akarnak-e boldogok lenni, ők minden 
habozás nélkül - hála emlékeiknek - 
igennel válaszolnának... 

Hallom balgaságom zümmogését, 
mely tétovázni, habozni késztet. És em- 
lékeimből előcsalogatok egy képet, a 
boldogságét, és mondom: 
- Ne hallgass a hangra, mely a föld- 
re ránt, engedd, hogy vagyaid elenyész- 
szenek. 
Magamból indult e háborgás magam 
ellen. Kinlódva evesedtem, fáradtan 
lihegtem. Forgolódtam és hánykolód- 
tam bilincseim közt, bárcsak lepattan- 
nának rólam abroncsaim. Befelé mon- 
dogattam: 
- Közel állok a célhoz: a boldogság- 
hoz - és bilincseim kioldódtak.”

NagyboldogasszonyNapja előtt, szombaton, összegyűltünk unokatestvéreimmel, családjainkkal.

A boldogságtól, egy könnycseppet morzsoltam el, szemem sarkában.

Népes családom közelsége igazi boldogság volt.

Ötvennél többen voltunk.

A tiszadobi Andrássy kastély parkja megtelt kacagással, jókedvvel.

A gyermekek lovagoltak, csónakáztak, játszottak, pecáztak.

Az üstben babgulyás fortyogott, az asztalok roskadásig teltek finomabbnál finomabb süteményekkel.

Ma, tehát azt a pillanatot nevezem Boldogságnak, amikor Isten igazgyöngyei szépítik meg életünket.

A hagyomány nem vész el, csak átalakul

„Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra? Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus. Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi. Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághős. Amikor múltját elveszíti, tesszük hozzá mi.” (Németh László: Kisebbségben – Kiforgatnak múltunkból 1942.

Mi is a hagyomány? Emlékezet, szokásrendszer? Több meghatározásból próbálom összerakni.

„A népek emlékezete a hagyomány. A hagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyel időben önmagához és feladataihoz hű maradhat.” Németh László: A minőség forradalma IV. A magyar Rádió feladatai 86. o.

Szükséges ma egyáltalán erről beszélnünk? Abban a korban, amikor minden arra ösztökél, hogy újulj meg, dobd el a régit, hisz az új még jobb, hogy vegyél, fogyassz, pazarolj. Szinte el is felejtjük az ünnepet, ami pedig a hagyomány fontos része.

„Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről . Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.
S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.” (Márai Sándor: Füveskönyv, 52. o.)

„Az ünnep olyan különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. Az ünnepeket, különösen a nagy egyházi ünnepeket, munkatilalom, templomlátogatás, meghatározott ételek fogyasztása, megszabott viselet jellemezte.” (Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, 13. o.)

Tehát tennünk kell azért, hogy az, ami volt, ami szokás volt – megmaradjon.
A hagyomány a közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését (→ társadalmi szokás). A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. Helytelen az a néprajzi irodalomban megtalálható gyakorlat, amely a hagyomány köznyelvi értelmét megszorítás nélkül elfogadja, az „ősi”-vel, „örökség”-gel, a tudományszak kutatási tárgyával azonosítja. – (Néprajzi Lexikon)
A szokás a társadalmi együttélési formákra jellemző tevékenységek és elgondolások történelmileg kialakult köznapi megjelenési módja, amely az emberi cselekvés, magatartás és gondolkodás kulturális szabályozottságán túl a szabályozottság kötelező erejének mértékét, kiterjedtségét és minőségét is tükrözi. A mindennapi élet rendezett tartománya, de nem a teljes mindennapi élet. Hatósugara annál szélesebb, mennél zártabb társadalmi viszonyok, intézmények és ideológiák közt hat, s annál szűkebb, minél nyitottabb, kísérletezőbb társadalmi alakulatban érvényesül. Tendenciaként juttatja évényre azt a törvényt, amely szerint a mindennapi élet a kusza, rendezetlen állapotokból a rendezett, zárt állapotok felé törekszik és halad. A folyamat eredményeként kibonatkozó látszólagos nyugalmi állapot a szokás maga, és annak egyes alakjai, a konkrét szokások. A szokás-fogalom jelentésköre világosan utal erre a kettősségre már a köznapi használatban is. Meghatározza egyfelől azokat a jelenségeket, amelyeket a társadalmi együttes szokásnak tart, másfelől a jelenségek megszokottságának mértékét minősíti azáltal, hogy működésük módjaiban megjelöli a szokásszerűt. Ilyen értelemben szokásnak minősül minden társadalmi jelenség, ha működését az egyöntetűség, az ismétlődés és a szabályozottság jellemzi, még akkor is, ha a szabályozottság nem jelent többet, mint a gyakorlat erős megszokottságát. A rendező elvek (→ norma) mögött ezért nem kereshető eleve a szokás, mert nem bizonyos, hogy a normák megszokottsága a gyakorlat megszokottságából következik, és megfordítva: a gyakorlat erős megszokottsága nem feltétlenül a rendező elvek, elgondolások gyakorlati alkalmazásának a következménye. Egyszerűbben: az „azt szokás mondani” és az „azt szokás tenni” kijelentések nincsenek egymással szükségszerű összefüggésben. A szokás természete miatt elkerülhetik egymást és az elgondolások szokásaként, a tevékenységek szokásaként, az emberi kapcsolatok szokásaként élhetnek egymás mellett anélkül, hogy elgondolások szokásaiból a gyakorlat szokásai és a gyakorlat szokásaiból az elgondolások szokásai közvetlenül magyarázhatók lennének. (Néprajzi Lexikon)

Mi a hagyományőrzés?
„A tudatos változtatás igénye nélkül végrehajtott, másodlagosan rögzített (értsd: kodifikált, sokszorosított, uniformizált, stb.) előírások nélkül történő, az emlékezésre támaszkodó, de az adott minták és előképek bizonyos fokú (adott stiláris kereteken belül maradó), egyéni értelmezését is megengedő, élő átörökítés folyamata.” Talán Agócs

7. A hagyomány fogalma az írott mű megértését az ősi keleti alapokra vitte át. Az átvitel nem történt váratlanul. Az előbbi irányok elégtelennek bizonyultak és a talajt részben elő is készítették. Az exisztencializmus utolsó fázisa már jelezte, hogy az írott mű megértéséhez irodalmi, szellemi, pszichológiai, filológiai, sőt exisztenciális módszer is kevés. Balthasarnál a vallás követelő módon megjelent. És most, hogy a hagyomány fogalma alapján kiderült, hogy az írott mű egyetlen feladata a tradíció átadása, az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat fenntartása, az írott mű megértése visszatért az ősi alapra: a vallásra.
Ez a lépés természetesen döntő jelentőségű. Szellemileg döntő, mert azt mondja: az írott művek között egyetlen választóvonal van, őrzi-e az ember isteni származásának gondolatát, vagy sem. Ha őrzi, műfajára, formájára, nyelvére, szerzőjére való tekintet nélkül a mű lényeges, mert tradicionális; ha nem őrzi, tekintet nélkül hírére, elterjedtségére, hatására, lényegtelen. Formailag döntő, mert a hagyomány megoldja a közösség kérdését is. Kimondja, hogy a tradíció az általános megítélésen kívül és felül esik. A műben nem az a fontos, hogy milyen hatást tett, hanem, hogy milyen rangja van. Írni annyi, mint mondani, de minden időknek mondani, nem embernek, hanem Istennek mondani. És nem, mint halandó ember, hanem, mint halhatatlan és örök lény mondani. Hagyományt átvenni és továbbadni annyi, mint a logosszal és nem a nyelvvel élni. A logos az egyetlen valóság, ami az életen túlmutat, éppen ezért az egyetlen mód a halhatatlanságból részt venni és a halhatatlanságról hírt adni.
8. A hagyomány fogalmának bevezetésével az írott művel való foglalkozás, mint az ősi Keleten, szent tudás lett: scientia sacra. És ezzel kibomlott a hagyomány legmélyebb és legtitkosabb értelme: az univerzalizmus.

Mindenekelőtt azokról kell, hogy szó legyen, akik az európai számára Keletet érthetővé tették. Max Müller, aki az oxfordi Sacred Books of the East kiadásával a döntő lépést megtette, először látta Európát méltónak arra, hogy a hagyomány keleti részét elébe tegye. Deussen a Védákról írt könyvével és az Upanishadok fordításával Müller nyomán jár. Richard Wilhelm szerényebb képességekkel szintén. Heinrich Zimmer alapvető könyveket írt a keleti szellemről és nála az egység már érezhető. Ugyanakkor egy sereg hindu-mozgalom (Arya-szamads és Brahma-szamads) áttörték a merev indiai szellemi autarkiát. Ramakrishna tanítványának Swami Vivekanandnak többet köszönhetünk, mint bárki másnak. Hogy Romain Rollandnak a hagyomány gondolatával áthatott életrajzai mit jelentenek, azt ma még fel se lehet mérni.

Még egyet. Az analitikus lélektan, C. G. Jung személyével és körével (Eranos Jahrbuch) ma messze túlnőtt azon, hogy egyszerű pszichológiai irányzatnak tartsák. Jung a Bardo Tödol-hoz, a Tai I Gin Hua Dsung Dszi-hez, a Zen buddhizmusról írt bevezetéseivel tanúsítja, hogy Kelet és Nyugat találkozása már megtörtént. Hogy a találkozásnak jelentősége micsoda, még senki se tudja. Egy bizonyos: a felismerés élménye már megvan s ezt az analitikus lélektan léte igazolja. Az imént felsorolt törekvések az érintkezésnek már gyümölcsei. Az emberiség egységének gondolata kigyúlt és azt már nem lehet eloltani. A lélektan tudja, hogy az ilyesmi nem szokott nyíltan és tudatosan megtörténni, hanem, mint a lét nagy elhatározó lépései mind, ellenőrizhetetlen mélységben. Az új pszichológia rendkívüli jelentősége: lehetőséget teremtett arra, hogy felfogjuk és megértsük az olyan jelenségeket, amelyek az egyéni, a faji, a nemzeti rétegen messze túl az egyetemes emberi rétegben történnek. Az univerzalizmus nem egyéb, mint az Embernek, mint ősi kollektív archetípusnak felbukkanása. Vallásos szójárással: az embernek, mint a teremtés ősi formájának felismerése. Ezzel a fejlődéselméletet véglegesen eltemették. Az ilyen archetípusok megjelenése sohasem véletlen. A tudatosodás nem munka, erőfeszítés, tudás dolga; csak kényszer szólíthat arra, hogy fel kelljen ismernem valamit. (Hamvas Béla)
„Népi hagyományainkat emberi közösségek hozták létre és éltették nemzedékről nemzedékre. A közösségi cselekvés- és magatartásmódok alkotják népszokásainkat, melyekhez a közösségekhez tartozó egyének tartják magukat. A szokások azután különböző jelrendszerek segítségével művészi alkotásokat is hoznak létre, melyek elválaszthatatlanok a szokások gyakorlásától és szerves részei a nép kultúrájának. A népi kultúra leginkább a népszokásokban és hagyományozódik.
Ma csaknem teljesen felbomlottak azok az összetartó, meleg emberi kapcsolatok által összefűző emberi közösségek, melyek a mi népi kultúránkat teremtették és életben tartották. Ám a kultúra értékei megváltozott körülmények között is tovább élhetnek. Megjelenési formáik ugyan változhatnak, de lényegük megmaradhat. Végeredményben a szokásokat a hozzájuk kapcsolódó művészi alkotásokkal emberek hozták létre, éppen ezért emberektől függ változott formák közötti továbbélésük is. Kodály Zoltán ezt már 1937-ben megírja A magyar népzene c. könyvében. „A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi. S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek.”
Népi hagyományaink továbbélésének egyik lehetséges módja azoknak színpadon (akár rádióban) történő felújítása, bemutatása.” (Dr. Barsi Ernő: Népi hagyományaink ikolai és amatőr színpadon. 1995)
„Egy nép, amely népi kultúráját ugyanúgy vállalja, akár a múltját, semmivel sincs távolabb Európától, sem az egyetemes értékek világától, mint amelyik nem vállalja. Ellenkezőleg, egyre közelebb lesz.” (Csoóri Sándor: Nomád napló, Tenger és diólevél, 456. o.)

„Hagyomány: Ha rámerőltetik, megpróbálom lerázni magamról, ha el akarják venni tőlem, elkezdek ragaszkodni hozzá, ha rám sütik, ha megbélyegeznek, ha megszégyenítenek általa – akkor eggyé válok vele. Ha eggyé váltam vele, eltaszítom magamtól, hogy szabad lehessek.” Balla D. Károly Forrás, 2005. júl. aug.

„Hagyomány nélkül sem nemzeti lélek, sem civilizáció nem lehetséges. Az ember két nagy munkát végez, mióta létezik, s ez abban áll, hogy megszövi a hagyományok hálóját, aztán szétbontja, amikor már nem veszi hasznát. Hagyomány nélkül nincs művelődés, és a hagyomány félretétele nélkül nincs haladás. A nehézség megtalálni az egyensúlyt az állandóság és a változás között.” Le Bon fr. szociál pszich. 1841-1931

Czakó Gábor így folytatja ezt a gondolatot:
„A hagyomány ui. – a legáltalánosabban véve - az ág, amin ülünk. Ami ránk maradt őseinktől, ami fönntart bennünket, amire a jövőt, az újat építeni fogjuk. Ahogy eleink is tették. Egyszerűen nincs más lehetőség. A semmin lehetetlen megállni. A hagyományt hasonlíthatjuk a bőrszínhez is: valamennyien színes bőrűek vagyunk, különben nem látszanánk. Mindazonáltal a hagyomány puszta léte az örök rebellisek számára utálatos. A kommunisták így énekelték indulójukban: A múltat végképp eltörölni.” Beavatás – Az eldobható Föld, 145. o.

„Az emberré válás után évezredeken keresztül párhuzamosan nőtt az agy befogadóképessége. Mára párhuzamosan ollóvá vált szét. Az emberi agy felvevőképessége biológiai okból nem tud gyorsabban nőni. Mivel minden kapacitást leköthet a külső információk befogadása, nem tud figyelni a belső világra, amely az évezredes kulturális örökség hordozója.” (Freund Tamás, 1999.)

„A kultúra nem más, mint az emberiség története folyamán felhalmozott értékek összessége, tehát szélesebb értelemben hagyomány… Eszerint a kultúra egy közösség anyagi, szellemi és társadalmi igényinek összességét, s azok kielégítési módjait jelenti. A társadalomban működő megtartó és megújító erők harca következtében az igények és azok kielégítési módjai változnak. A magas kultúrában az írásbeliségnek, a mély kultúrában a szóbeliségnek van döntő szerepe. A tradíció, vagyis a néphagyomány, a parasztság kultúrája – tudása, készségei, értékrendje -, amelyben a megtartó erő a domináns, s amelyet az idősebb nemzedék átszármaztat a fiatalabb nemzedéknek. Ebben a kultúrában azonban megőrződtek magasabb társadalmi rétegek kulturális elemei is. Egy kultúra gyökeres megváltoztatásával, vagy erőszakos megváltoztatásával egy nép karaktere is megváltozik. Ezért mondhatjuk, hogy a néphagyomány a nemzet fennmaradásának és fejlődésének a feltétele. Ez az időben lejátszódó folyamat felmenti ugyan a fiatalokat attól, hogy újból és újból felfedezzék a spanyolviaszkot, de nem ment föl senkit a kultúra elsajátításának kötelessége alól. Kultúrát nem lehet örökölni – mondja Kodály. (Fehér Zoltán, kézirat)

„…a nemzeti-népi kultúra megőrzése nemcsak egy életet adó program élménye, hanem … a magyarság fennmaradásának egyetlen lehetősége.” (Andrásfalvy Bertalan)

„… a fényt tulajdon árnyéka emészti el, a hagyományt önmaga látszata, a konvenció, a historizmus. Ezért súlyos tévedés összetéveszteni a magyar nemzeti hagyományt a bő gatyával, meg a múlton való kesergéssel…A hagyomány nem magánügy: a közösségben képes csak elevenné válni.” Czakó, 149. o.

Az első néprajzi – antropológiai témájú mozgókép felvétel közvetlenül a Lumier testvérek által feltalált szerkezet megjelenésekor készültek – 1895-ben. Szinte elsőként ilyen célra használták a filmfelvevőt – de így volt ez az Edison-féle fonográffal is, a népzene rögzítése volt az első „produkciója” e szerkezetnek.
Az 1896-os Milleniumi kiállításon már mutattak be Lumier-féle mozgóképet, olyat is, amelyet Budapesten forgattak. Ez I. Ferenc Józsefet mutatja, amint megnyitja a kiállítást és megtekinti Munkácsy Ecce Homo c. művét. Aztán jelentős volt még az 1906-os Kassai esemény: II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala. Innentől fogva megállíthatatlanul folyik – elindul a néprajzi filmezés Magyarországon – és szerte a világon – akár magyar alkotók részvételével. Fontos megemlíteni Kodály, Bartók és Lajtha terveit: a néptáncot filmmel, mozgásban kell rögzíteni!
Tari János véleménye szerint „Az etnográfiai filmek célközönsége nagyon terjedelmes, és nagyon különböző embereket foglal magában. Készülhet egy film puszta tudományos érdeklődésből a címzettek nagyon szűk körének, a tudományos kollégáknak. Érdekes lehet az etnológusnak, ha egy témát a film útján vitat meg kollégáival. A Kollégák pedig a film elemzése által juthatnak új felismerésekhez a saját kutatásukat illetően. Vagy készítenek filmeket az egyetemi oktatás számára is. Gyakran felhasználnak etnográfiai filmet a múzeumok is, és ezért az általános közönség egyre inkább tekinthető a filmek címzettjének. Az oktatási célokon túl jelentős szerepet kaphat a tudomány népszerűsítésében, filmfesztiválokon, televíziós műsorokban és múzeumokban.”

Néprajzi filmet lehet, és kell is készíteni ma is a magyar nyelvterületen. De televíziós bemutatásával csínyján kell bánni. Folyik a harc a nézettségért – bármennyire is irtózunk ettől, tudomásul kell venni. A „nagy kassza” csak a rentábilis dolgokat támogatja. Márpedig – ez nem az. Mégis meg kell tennünk mindent azért, hogy legyen helye, szerepe a műsorpolitikában. Önmagukban, csak filmként gyakran nem állják meg a helyüket ezek a filmek, kell melléjük a magyarázat, hogy a néző pontosan tudja, miről is van szó.
Könnyebb a helyzet a folklór filmezésénél, hisz a zene s a tánc önmagáért beszél. (Általában…) De itt is vigyázni kell az arányokkal, az esendő adatközlő teljes kiszolgáltatottságával.

A hagyományt ma már nem elég csodálni. (Igaz is, lassan nem is lesz mit.) Ki kell alakítani a ránkbízottakban a hagyományra való igényt. Túl kell lépnünk a pusztán tényeket rögzítő néprajzi filmezésen a televíziókban, hagyjuk ezt a tudósokra. A nagy tömegeknek minta, példa kell. Arra, hogyan helyezhetik be azt a bizonyos leképezett, s lassan eltűnő csodás világot saját – ilyen-olyan hétköznapjaikba – esetleg ünnepeikbe. Végül is: mit ér, mennyit ér ez nekik? Mire jó ez ma nekik? Le kell vonni a tanulságokat, s a tanulságok alapján – akár új ünnepeket is lehet alkotni.
Pl.: Daniéknál a tornatanár megforgatja a pólóját, szecskaavatás, beavató rítusok, stb.

Persze, mindezt csak úgy tehetjük, ha jól megismertük a példákat. Ezért van szükség hon- és népismeret tanításra, népdalismeretre, néptáncra, népi kismesterségek ismeretére, stb. Ezekből tevődik majd össze az a gondolkodásmód, mely jellegzetesen magyar, de külsőségeit megtartva igenis része a sokat emlegetett európai létnek, modern gondolkodásmódnak.

 Forrás: Fehér Anikó

Kis Tamás: Debrecen- köszöntő

Címereden őt szeretem: 
a főnix madarat, 
ki Napba néz s belőle issza 
az arany sugarat.

Ki fönn a lángokon hevül,
s parazsán lépeget,
de a szárnyai összekötnek
földet és eget.

Azt szeretem benned ma is.
az életet-adót,
időnként föl-föllángolót,
de el nem hamvadót.

Tüdőt, szívet kitágító
füttyös tereidet,
templom előtt játszadozó
friss négy szeleidet.

Azt, aki tűnődni se rest,
de gondon is mulat,
s dalol, ha kézről-kézre jár
a farsangi kulacs.

A maradandóból újulót,
kit sors se reteszel;
ki nem mindig az vagy, aki vagy,
de voltál és leszel.

Gondolatok a Nagyfalui jelenésekről

Forrás: zarándok.huMagán-kinyilatkoztatásokról

    A magán-kinyilatkoztatás igazi, szóbeli kinyilatkoztatás, amit az egyes ember természetfölötti forrásból kap. "Ez a kinyilatkoztatás nem ró közvetlen hitkötelezettséget minden hívôre, és Isten ezt a kinyilatkoztatást nem bízza az Egyház tanítóhivatalára megôrzés és hirdetés céljából. Az ilyen misztikus magánkinyilatkoztatás -- amely az egyes ember vezetését és üdvözítését szolgálja -- nagyon is lehetséges; tiszteletben tartása pedig annak az egyes embernek éppenséggel hitbeli kötelezettsége lehet. ...hogy igazinak lehessen tekinteni -- összhangban kell lennie az egyházi kinyilatkoztatással. A magánkinyilatkoztatások csupán ahhoz adnak ösztönzést, hogy az Egyház a mindenkori helyzetnek megfelelôen tudjon az egyetlen és örökké állandó evangélium szerint cselekedni." (Rahner, K. -- Vorgrimler, H.: Teológiai Kisszótár. Bp. 1980. 458-459. p.)

A magánkinyilatkoztatásokat ért támadások miatt itt szó szerint idézzük, amit már korábban elmondtunk a Mária-jelenések kapcsán: "Az üzenetek soha nem adnak új kinyilatkoztatást, nem korrigálják és nem egészítik ki a Szentírást, nem adnak úgynevezett felsôbb utasítást az Egyház vezetésének, legfeljebb kérnek ezt vagy azt. Nem új hitet, nem új erkölcsöt hirdetnek... Az üzenetek nem képeznek hitkötelezettséget, nem tartoznak a depositum fideihez\'."\'".\', a hitletéteményhez... szembesítenek a valósággal: lelkiállapotunkkal, a veszélyekkel, az elhatalmasodó bűn végkimenetelével", és kiutat jelölnek meg.
    Amikor nem csupán egyéni misztikus élményrôl van szó, hanem közösségi ügyrôl, vagyis a látnok(ok) felszólítást kap(nak) az égiektôl, hogy az egyes üzenettel lépjen(ek) a nyilvánosság elé, két dolog történik. Elindul egy láncreakció. Az emberek egyre szélesebb körben ismerik meg az üzeneteket, s ezáltal az üzenet számukra is személyes megszólításként értelmezhetô. Az emberek pedig vagy elfogadják azt, vagy nem. Ha a befogadók száma jelentôsen megnövekszik, a kérdés az Egyház elé kerül, akinek -- megfelelô rend szerint -- kötelessége azt megvizsgálni (Vö 1 Tessz 5,21), s álláspontját nyilvánosságra hozni. Az Egyház ezzel szolgálja egyrészt Isten művének megvalósulását, másrészt a hívek tájékozódását. Az elsô állomás mindig a területileg illetékes egyházmegyei hivatal. Amikor egy-egy ügyben hivatalos egyházi nyilatkozat születik, a látnok(ok) és a hívek kötelesek azt tudomásul venni, s annak szellemében cselekedni. Ha a látnok nem ezt teszi, alázatosság hiányáról és engedetlenségrôl tesz tanúságot, s ebben az esetben biztosan állítható, hogy nincs szó magánkinyilatkoztatásról. Amikor a hívek cselekszenek ellentétesen a hivatalos állásponttal, nem csupán a fegyelem ellen vétenek, hanem az egységet is megbontják, és a szektásodás felé sodródhatnak.

Amennyiben nincsenek meggyôzô jelei egy ügynek, az egyházi vizsgálat legtöbbször elvi döntést eredményez, s az illetékes hatóság -- ha nem hoz tiltó határozatot -- bizonyos mozgásteret -- ha hallgatólagosan is --, de engedélyez az események további fejlôdésének. Ez a mozgástér pedig lehetôséget biztosít a józan cselekvésnek (a láncreakció terjedésének) az olyan esetekben is, amelyeknek vizsgálata során nem született végleges döntés. Ebben az esetben számítani lehet arra, hogy az Egyház által véglegesen le nem zárt magánkinyilatkoztatás sokak ellenérzését fogja fenntartani, s állandó kétség és vita forrása lesz, amíg a kérdés valamely irányban el nem dôl.

Ha azonban az egyházi vizsgálat pozitív eredményt hozott valamely magánkinyilatkoztatás ügyében, a korábban említett láncreakció akár az egész világot behálózhatja, s az üzenetek sorra szólíthatják meg, s indíthatják cselekvésre az embereket. Ezekben az ügyekben vitának már nincs helye, sôt az kifejezetten káros.

    A magánkinyilatkoztatások hitele mellett nagyon komolyan esnek latba, sôt az egyházi vizsgálatot is sokban segíthetik a lelki gyümölcsök, a lelki eredmények.

    A magánkinyilatkoztatások (üzenetek) pozitív hatása, evangelizációs jelentôsége az Egyház életében vitathatatlan. Különösen a népi vallásosság formálásában játszanak nagy szerepet. Gondoljunk a Csodás Érem elterjedésére, vagy a klasszikus Mária-kegyhelyek (pl. Lourdes, Fatima) zarándoklataira, azok kegyelmi hatásaira. Isten népe pedig -- tartozzék bármelyik valláshoz is -- az üzenetekbôl a lényeget hallja meg: a megtérésre szóló felhívást.

Mindezek után azt is állíthatjuk, hogy a magánkinyilatkoztatás természetfölötti forrásból fakadó lelkipásztori program. Az egyes epizódok ugyanis összefüggésbe hozhatók azzal a korral, amelyikben lejátszódnak. Egy-egy eseményt, üzenetet az adott történelmi viszonyok segítenek teljesebben megérteni. Nemegyszer utólag látjuk be, hogy a magánkinyilatkoztatás történései nem rapszodikusan következnek egymás után, hanem nagyon is idôszerűek, mert az adott kor aktuális problémáira, veszélyeire már elôzetesen figyelmeztetnek, vagy a meglévô bajokban kívánnak segítséget nyújtani. A magánkinyilatkoztatás adott epizódja tehát az adott történelmi korszak problémáival szemben lelkipásztori programként kezelhetô. Ha az üzenetek kellô idôben és széles körben fejthetnék ki hatásukat, segítségükkel orvosolni lehetne a jelzett korszak lelki, vallási problémáit, kezelni a veszélyeket. Sajnos errôl soha nem beszélhetünk, csupán részleges eredményeket könyvelhetünk el, mert tekintélyféltés, vagy kellô ismeretek hiánya miatt lekicsinyelve kezelt kérdésrôl van szó. Ezen tényezôk miatt a vizsgálat nemegyszer indokolatlanul elhúzódik, az üzenetek tartalma pedig legtöbbször megkésve kerül a hívô köztudatba, sôt, még utólag is sokan akadályozzák terjedését, s érthetô, ha elmarad az a lelki hatás, amiért adatott. Igaz, a hívek jelentôs része mindig elemi erôvel reagál a magánkinyilatkoztatások üzeneteire, s amit tehetnek, azt meg is teszik, de ez már csupán részeredmény.

A magánkinyilatkoztatás tehát jel, célja pedig afigyelem felhívása valamilyen vallási természetű helyzetre, s egyben elômozdítja a vallásos életet. Valamennyi Mária-jelenés motivációja az emberiség üdvösségének sokrétű támogatása. Mint korábban említettük: tetteibôl, szavaiból mindannyiszor a kánai menyegzô jelenete idézôdik fel, amikor Mária Jézusra mutat, és kéri a szolgákat: "Tegyétek, amit mond" (Jn 2,5).

Antalóczi Lajos: "Jelenések, üzenetek és a jövő"
Forrás: zarándok.hu